2015. október 27., kedd

Roommates // Utószó.

Hiii,

Atya-gatya! Fogalmam nincs, hogy hol kezdjem ezt az egészet... szinte lehetetlen belekezdeni és talán ezért nem sikerült feltennem tegnap ezt a bejegyzést. :D Elvégre, mikor elkezdtem ezt a történetet, nem gondoltam, hogy ilyen hamar a végére fogok érni! 




Ami azt illeti, Peyton és Harry története az egyik kedvencem azok közül, amit eddig írtam. Ez az egyik legösszeszedettebb sztori, amit valaha írtam és azt hiszem, büszke vagyok rá?! Magam sem tudom lol. De közel áll hozzám so örülök, amiért belekezdtem és sikerült is befejeznem! A visszajelzés, amit kaptam minden egyes rész után, csak ösztönzött arra, hogy folyamatosan írjam a részeket, szóval szeretném, ha tudnátok, hogy nagyon sokat jelentett minden egyes pipa, komment és feliratkozó! Néha azért kellett egy kicsit nyavalyognom, hogy írjatok, de azok a pillanatok csupán azért voltak, hogy egy kis löketet kapjak tőletek. ^^
Csak remélni tudom, hogy mind a negyvenhárman élveztétek Harry és Peyton történetét és hogy sikerült valami újat, valami különlegeset kreálnom nektek.:)

Még egyszer nagyon szépen köszönök mindent, nélkületek nem mentem volna semmire!:)


I N F O R M A T I O N:

• 2015. Június 20 – 2015. Október 27
• Prológus + 50 rész + Epilógus
• 40, 000+ oldal megjelenítés
• 43 rendszeres olvasó
• 10 díj


BLOG BEZÁRVA,
♥xx

2015. október 25., vasárnap

Roommates // Epilógus.

Hiii,
Oké, szóval. Hosszúság: 7 kerek oldal, plusz átlógtam a 8.-ra az utolsó paragrafussal. Szóval, hogyha készen álltok az egyik leghosszabb epilógusra, amit én személy szerint valaha is írtam, akkor jó szórakozást. :D Ha akármilyen kérdéseitek vannak, azt nyugodtan tegyétek fel, és a holnapi bejegyzésben megválaszolom őket. :) Lehet szó akármiről. ^^ Nem igazán tudom, hogy mit is mondhatnék, so inkább hagylak titeket, hogy olvassatok, aztán a holnapi utószóban magyarázkodok meg minden. :3 Jó olvasást. Xx
P.S.: Distance. ;D

// Peyton Hollingsworth

Mindig is nagy álmom volt, hogy családom legyen. Nem izgatott a gyerekeim neme, csupán hogy egészségesek legyenek és az apjuk egy normális, talpraesett férfi legyen. Valamilyen oknál fogva, az idők elteltével, mindazt, amit szerettem volna egy családapában, egy férjben, megtaláltam. Még hozzá Harry Styles személyében. És ezt igazán viccesnek, röhejesnek találtam eleinte.

A kapcsolatom Harryvel... nos, fogalmazzunk úgy, hogy érdekes egy dolog volt, az, és lesz is. Azután, hogy 2013 nyarán kibékültünk, újévig együtt voltunk. Utána valamiért elegünk lett a másikból, szóval szebb szavakkal megformálva, szünetre tettük a kapcsolatunkat. 2014 megint csak tele volt bökkenőkkel, ám összehozott minket újra. Oly annyira, hogy egy kis élet megfogant bennem, majd 2015. Január 25.-én világra is jött kislányunk, Zara Styles. Bár ahogy Harry mutatta be az egyetemista haverjainak és körülbelül mindenki másnak; Zara Jane Styles.

Elmondhatatlanul büszke volt az ő kis hercegnőjére, és akárhová ment, mindenhova cipelni szerette volna magával, hogy dicsekedhessen. Így hát, tekintve, hogy nekem a kislánnyal kellett foglalkozni, online sulira váltottam. 2015 már úgy is az utolsó évem lett volna az egyetemen, míg Harry 2016ban fog hivatalosan végezni. Szóval, hogy ne érezze magát annyira kihagyottnak, minden nap elsétáltam Zarával az egyetemig, hogy majd mikor édesapukája ki jön, legyen esélyük találkozni.

Családjaink pedig szinte elolvadtak a kislánytól. A szüleim és testvéreim amúgy is imádták Harryt, szóval, amikor kiderültek a nagy hírek, ahelyett, hogy lecsesztek volna, szerintem jobban örültek a dolognak, mint én és Harry. Pedig aztán mi sem tudtunk megmaradni a seggünkön. Harry szülei is totálisan el voltak ájulva a kicsitől, sőt, még Gemma is kedvesebben viszonyult hozzám, mint azt vártam. A kórházba is bejött, amikor megszületett Zara, szóval egy kicsit megkönnyebbültebben éreztem magam. Akkor főleg, amikor elnézést kért és tisztáztunk mindent. Mint kiderült, féltékeny volt rám, hiszen Xander az ő legjobb barátja volt, míg ő és a családja Manchesterbe nem költöztek, ahol is szerencsém volt találkozni a fiúval. Valamint elnézést kért amiatt is, hogy rossz társaságba rántotta Xandert.

Ám úgy éreztem, hogy valakit kihagytam a nagy találkozásból. Ő nem volt más, mint Lincoln Maxwell. A biológiai apám. Régen úgy gondoltam, hogy soha nem érdemelné meg azt, hogy megbocsájtsak neki. Viszont az idő múlásával rádöbbentem néhány dologra. Mint például arra, hogy nem csak ő a rossz ebben az egész szituációban. Valamennyire érthető, hogy lelépett, amikor anya terhes lett velem, hiszen eléggé fiatal volt. És erre a témára rátérve, párszor nekem is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha Harry is megfutamodik? De szerencsére, ez sosem igazolódott be. Na, de visszatérve Lincolnra, úgy éreztem, hogy legalább tudnia kell arról, hogy van egy unokája. Ha már persze nem volt neki az új gyerekeitől.

Ideges voltam. Vagyis, ez volt az egyetlen szó, ami körbe tudta foglalni az érzelmeim. A repülőn ülve nem csak Zarára, de Harryre is kellett figyelnem. Huszonegy éves létére, még mindig küzdött a tériszonyával illetve utálatával a repülők felé, ezért egy kicsit nehezebb volt mindent kordában tartani. Elrepülni North Carolinába, csak úgy lehet, hogy nem a legjobb ötlet volt, amire valaha is gondoltam. De hát ez van. Ez voltam én és a spontán ötleteim. Mondhatni, hogy Harry hozzájuk szokott már. Azt pedig csak elfogadta, illetve támogatta, hogy huszonegy év után, végre találkozni akartam a biológiai apámmal. És be akartam neki mutatni a lányunkat. Aki amúgy egy öt hónaposhoz képest, elég jól viselte az utat. Lehet, mert mióta felültünk a gépre, álomba zuhant, és míg le nem szálltunk, fel sem kelt. Valami, amit tőlem örökölt.
- Mindjárt visszajövök, megkeresem a bőröndöket – motyogta Harry a fülembe álmosan, ajkait a halántékomhoz nyomta és végig simított Zara hátán mielőtt eltűnt volna a tömegben. 
Kislányom ébredezni kezdett a karjaimban, kékes-zöldes szemeivel rám mosolygott, amikor lepillantottam rá. Szerettem volna fiatal anya lenni, viszont amikor húsz évesen kiderült, hogy ez nem sokára meg fog történni, egy picit lesokkolódtam. Ám bár mára, minden percét imádom annak, amit eltölthetek az én pici lányommal. Harryről nem beszélve. Ha nem lenne az életem része, valószínűleg Zara sem született volna, meg és nem lennék olyan boldog, mint most. 
- Na, bele is ültetheted Zarát – felkaptam a fejem az ismerős hangra, Harry mellettem állt és idő közben össze is állította a babakocsit melyen amúgy egy órán át veszekedtünk. Harry nem akarta elhozni, én azonban igen és mivel nem jutottunk dűlőre, szócsatázni kezdtünk. De persze a jobbik nyert; én. 
- Mondtam, hogy hozzuk el – kontráztam rá vigyorogva, s ő csak megforgatta a szemeit – Oi! 
- Maradj meg magadnak – nevette el magát aztán előre indult és maga után húzta a hatalmas bőröndöt.

Harry sikeresen talált egy taxit, majd a sofőrnek megmutatta a címet, aki el is vitt bennünket Lincolnhoz. Valamiért képtelen voltam apának hívni. Mikor megérkeztünk a hatalmas házhoz, kiszálltunk a taxiból és Harry fizetett. Át kellett adnom neki Zarát, egyszerűen képtelen voltam a remegő karjaimban tartani a kislányt. Féltem, hogy elejtem. Helyette megfogtam a bőrönd húzókáját és az ajtó felé indultam, ahol is megnyomtam a csengőt. Percekig nem nyitottak ajtót, Harry pedig már készen állt arra, hogy lelépjünk. Bár már nekem sem kellett sok.
- És még is hova mennénk? – kérdeztem nagyot sóhajtva, leültem a lépcsőre – Próbálom elhinni, hogy azért nem nyitnak ajtót, mert nincsenek itt, nem pedig azért, mert nem érdeklem őket.
Harry rám nézett, mielőtt a babakocsiba ültette Zarát és megbizonyosodott arról, hogy nem gurul el majd a szerkezet a gyerekkel együtt. Leguggolt elém, tenyereit a combjaimra tette.
- Ötletem nincs, hogy hol lehetnek. Lehet, hogy a reptéren várnak minket – kuncogta el magát mire mosolyognom kellett – Várunk még pár percet, félórát, utána elmegyünk, oké? 
- Igen, oké – egyeztem bele halkan.
Harry felállt, a kezét felém nyújtotta, felhúzott és szorosan a karjaiba zárt.
- És hogy nem lennének kíváncsiak rád? – nevetett fel percekkel később – Lincoln volt az, aki eleve meg szeretett volna hívni téged magához, hogy találkozhassatok, szóval kétlem, hogy ez lenne az ok. 
- Mhm, igaz – motyogtam mielőtt elhúzódtam volna tőle és Zarára néztem volna – Hihetetlen, hogy mennyire nyugodt baba. 
- Ez csak nekünk jó – vont vállat Harry mosolyogva, és leereszkedett a babakocsi szintjére, így szembe volt Zarával és vicces fejeket vágott, hogy megnevettesse a kislányt.

Fél órával később, egy hatalmas, matt fekete Range Rover húzódott fel a feljáróra, percekkel később pedig a benne ülő emberek felénk közeledtek. Hirtelen félni kezdtem, szinte azonnal Harry keze után nyúltam s ő készségesen kulcsolta össze az ujjainkat. Lincoln meg állt előttünk, pillanatokig csak nézett aztán felém nyújtotta a kezét.
- Lincoln Maxwell – mutatkozott be mosolyogva.
Lassan, de biztosan előre nyújtottam a jobb kezemet és megráztam az övét.
- Peyton Hollingsworth – mondtam én is a saját nevemet, kissé úgy érezve, mintha valami business emberek lennénk, akik egy fontos ügy miatt találkoznak elsőre. 
- Erm, szóval, ő itt a feleségem, Samantha. Sam, ő itt az első szülött lányom, Peyton. 
Kínos volt-e? De még mennyire. Legszívesebben Harry mögé bújtam volna, de meg kellett tökösödnöm. Így hát felvettem egy elfogadható mosolyt, és kezet ráztam a nővel is. 
- Örülök, hogy végre sikerült találkoznunk – mosolygott rám kedvesen, aztán hátrébb lépett.
Eztán egy lány lépett elém, nálam talán egy-két évvel lehetett fiatalabb. 
- Leyla Maxwell, örülök – mutatkozott be, mire én is elmondtam a nevem és megint kezet ráztunk. 
- A fiúk, valószínű, hogy a játékszobában vannak, fülhallgatóval a fejükön, talán ezért nem hallották a kopogást – magyarázkodott Lincoln. 
- Uh, nos, erm, ő itt, uh, Harry Sty…
- Harry Styles, a lánya vőlegénye – vágott közbe Harry, kezét magabiztosan előre nyújtotta, várva arra, hogy Lincoln elfogadja.
- Lincoln Maxwell, mint hallhattad percekkel ezelőtt. 
- Mhm, volt szerencsém, igen – hümmögött Harry amint visszalépett mellém és lazán a derekamra tette a kezét. 
- Akkor menjünk beljebb – törte meg a csendet Sam, miközben előre indult a kulccsal a kezében. 
Lincoln volt olyan kedves, hogy maga után húzta a bőröndöt, így hárman maradtunk a ház előtt.
- Nem volt olyan vészes – vontam meg a vállam – Bár eléggé kínosan indult. 
- Remélhetőleg a fiai is normális kölykök – mondta Harry, teljesen eltérve a témától – Nem kell, hogy a lányomat megsirassák az idióta hangoskodásukkal.
- Haz, biztos, hogy nem kicsik már – nevettem el magam, kezemet az arcára simítottam, hogy rám nézzen – De szeretem és hálás vagyok, amiért ennyire vigyázni szeretnél a kicsire. 
Rám mosolygott, lehajolt és ajkait összekapcsolta az enyémekkel. Végük ő tolta be a babakocsit a házba én pedig vittem a barna utazótáskát, melyben inkább Zara cuccai voltak.

A ház természetesen tágas, nagy volt. Öt embernek lehet túl nagy, de aztán én beszéltem? Én is körülbelül egy palotában éltem le az életem első tizenhét évét. Samantha megmutatta a vendégszobát, ami elég tágas volt ahhoz, hogy beférjen egy elhúzható szekrény, egy franciaágy és egy kiságy is. Ez meglepett, hiszen nem igazán mondtuk el Lincolnnak, hogy babával megyünk. Samantha azt azzal magyarázta, hogy a barátnője múltkor itt volt a kisfiával szóval számukra lett felállítva és mivel nem volt útban, nem szerelték le. Miután körbe mutatott majdnem mindent az emeleten, magunkra hagyott minket.

Eldőltem az ágyon, Harry pedig mellém fektette Zarát míg tisztába tette. Imádtam, amiért képes volt magától megcsinálni ilyen dolgokat, hiszen vártam, hogy majd a segítségemet kéri mindenben. 
- Nem is olyan nehéz eset apád és a nője – jegyezte meg Harry miután visszaöltöztette Zarát és az ölébe véve leült az ágyra – A lánya egy kicsit rámenős, a fiai meg hasonlítanak Mattre. 
- Az egyszer biztos, hogy azok is a tévéképernyő elé születtek, mint az öcsém. De még nem jutottam el odáig, hogy hasonlítgassam őket. 
- Érthető – válaszolta – Lemegyünk? Ki kellene dobni ezt a pelenkát is. 
- Kíváncsi vagyok Lincoln véleményére. Zarával kapcsolatban. Meg velem, veled, velünk
- Nem lehet egy rossz szava sem a kis családunkra – vigyorgott rám – Vagy, ha még is így lesz, akkor nem hívjuk meg az esküvőre.
Elnevettem magam megszólalásán, felnyomtam magam az ágyról és finoman megcsókoltam. Alsó ajkamba mélyesztettem a fogaim miután ajkaink elváltak a másikétól egy halk cuppanással, bár Harry nem várakozott sokat, míg megismételte újra a gesztust. Elnevettem magam, amikor Zara babanyelven gagyarászni kezdett és cuppanós puszit adtam az arcára mielőtt felálltam volna, és kivettem volna az apja kezéből.

A nappaliban számomra akkor még két ismeretlen srác, Leyla, Samantha és Lincoln ült. Amikor megláttak minket, Lincoln azonnal felállt és felém igyekezett. Ő is, én is, Harry is, talán még Zara is túlságosan hirtelennek találtuk a közeledését, így, hogy megakadályozzuk azt, hogy túl kínos legyen, bemutattam neki a lányomat. 
- Ap… Lincoln, ő itt Zara…
- Zara Jane Styles – szólt közbe Harry mire rá pillantottam. Büszke vigyor ült az arcán.
- Na, igen. Az apuka nem tud betelni a lányával – kuncogtam el magam.
- Mintha neked annyira menne – forgatta meg a szemeit játékos vigyorral az arcán a mellettem álló srác – Szerintem kettőnk közül te vagy az, aki a kislánnyal fürdik és vagy egy órán keresztül bámulod.
- Ugyanilyen vagy, szóval sssh! 
Mindenki felnevetett a kis veszekedésünk miatt, még Zara is tapsolgatni kezdett az ölemben. Ezután az ikrek bemutatkoztak, Daniel és Jack. Normális, tizenéves srácok voltak, és csak bele gondolni is abba, hogy plusz két fiú tesó illetve még egy lány került az életembe, egy kicsit meghökkentő volt. Főleg, hogy egyik sem volt vér szerinti testvér.  
- Erm, szóval, ő itt Zara, az.. az unokád – böktem ki nehézkesen amint átadtam a férfi kezébe a kislányom és csípőre tett kézzel vártam, hogy a baba felsírjon. Nem igazán maradt meg idegen emberek kezében, ezért meglepett, amikor teljesen nyugodtan nézelődött Lincoln ölében.
- Wow, ez furcsa – nevette el magát Harry – Nincs igazán hozzászokva ahhoz, hogy más emberek kezében legyen. 
- Azt hiszem, van egy kis tapasztalatom gyerek téren – mondta Lincoln, tekintetét végig a lányomon tartotta. Szavai ugyanakkor elszomorítottak egy kicsit – Nagyon édes kis tünemény vagy, hallod-e! 
Harrynek dőltem, míg apám a lányommal foglalkozott. Idővel Harry átölelte a derekam és megpuszilta a fejem tetejét. 
- Az ebéd kész, az asztal megterítve, gyertek! – Samantha mosolyogva pillantott mindannyiunkra. 
A fiú ikerpár szinte felpattant, Leyla lassan, fejet rázva utánuk indult és később Samantha is megfordult és távozott. 
- Még foghatom egy kicsit? – nézett ránk vidáman Lincoln. Harry az én válaszomat várta, így kicsit késve, de rábólintottam a dologra. Mi baj lehet belőle?

Jobban sikerült az ebéd, mint vártam. Zara persze kidőlt, mint a nád azután, hogy nem igazán lett vele foglalkozva. Mélyen szunyókált a mellkasomon, míg a nappaliban ültünk és kevésbé fontosabb dolgokról beszélgettünk. Aztán az egész mindenség egy hatalmas fordulatot vett, amikor Lincoln megkérdezte, hogy hogyan tartjuk fenn a londoni házat és miből élünk meg konkrétan. Sam is eléggé aggodalmasan várta a válaszunkat, aztán amikor bevallottuk, hogy a szüleink segítenek, olyan arckifejezés ült mindkettejük fejére, mintha szellemet láttak volna. Mindketten meg voltak lepődve, hogy egyikünk sem dolgozik és hogy a szüleink pénzén élünk és a többi. De arra persze nem voltak sok figyelemmel, hogy Harry még egyetemre járt és volt, hogy ideje nem volt lefürdeni esténként nem, hogy dolgozni, járni, nekem pedig a kicsivel kellett lennem a nap huszonnégy órájában, hiszen kire hagyhattam volna? A barátainknak meg volt a maga kis dolguk, és amúgy is azon aggodalmaskodtam volna végig, hogy mi van a lányommal, és nem a munkával foglalkoztam volna.

Idővel vendégeink is érkeztek, bár én, Harry és Zara ekkor már az emeleten voltunk. Egyszerűen csak besokalltam attól, hogy mennyire ki lett teregetve a magánéletem olyan emberek előtt, akik a mai nap előtt, még soha életükben nem láttak engem. Nem beszélve Harryről és Zaráról. 
- Baby, kérlek, ne hagyd, hogy befolyásoljon, oké? – kérlelt Harry és az ölébe húzott. 
- Nem befolyásol. Csak azért rosszul esett, hogy ennyire lenéztek minket miatta. 
- És akkor mi van? Nem az ő dolguk. Mi megvagyunk úgy, ahogy, és ők maguk is – meleg ajkait az arcomra nyomta pár pillanat erejéig, aztán felkuncogott és folytatta – Különben is. Elvégzem az egyetemet, utána szerintem biztos, hogy lesz valami fasza kis állásom. Onnan hozom majd a pénzt, és esetleg, hogyha Zara is már idősebb lesz, akkor a srácok vigyáznak majd rá, esetleg Eleanor és te is mehetsz, amerre szeretnél. 
Hálásan néztem rá, bensőmet megtöltötte a szeretet, melyet a srác iránt éreztem. Fejemet a vállára hajtottam, közelebb bújtam a nyakához és finom puszikkal hintettem el illatos bőrét. 
- Köszönöm, hogy legalább te ki bírsz és kitartasz mellettem – szólaltam fel csendesen és éreztem, amikor Harry összefonta az ujjainkat majd a combomra helyezte a kezeinket. 
- Nincs más választásom, nem igaz? – viccelődött mire csak felmorogtam, aztán végül én is elnevettem magam – Nem sokára egy életre magamhoz láncollak, szóval ideje lenne elgondolkodnom, hogy tényleg akarom én ezt. 
- Én is szeretlek – motyogtam, arcomra egy lusta mosoly kerekedett. 
- Bah, engem mindenki szeret! 
- Ezzel kapcsolatban azért nem lennék ilyen biztos, de akár így is gondolhatod, hogyha ez segít aludni esténként.
- Te, vagy az, aki segít aludni, Napsugár. Nélküled nem hiszem, hogy képes lennék olyan gyorsan elaludni, mint ahogy teszem.
- Jó neked – horkantottam fel – Néha annyira rám csavarodsz, hogy úgy érzem, megfulladok és rohadtul izzadok.
- Héj, te vagy az, aki mindig a karomra tapad, mielőtt elaludna!  
- Mert megszoktam, hogy a mackómat szorongathatom, és hogy azzal alszom el! Fejezd be a nyávogást és tűrd el. Nekem ki kellett nyomnom a gyerekedet egy olyan lyukon, amiről sosem tudtam, hogy ekkorára tágulhat! 
- Hm, én örülök neki, hogy kitágult akkorára, amekkorára kellett. Lett egy csodaszép kisbabám, akit a világon mindennél jobban szeretek. Talán még az anyukájánál is jobban. De csak egy icuri-picurival jobban. 
Beszélgetésünket megzavarta az ajtó másik oldaláról jövő kopogás. Harry szólt, hogy bejöhetnek, tekintve hogy Zara a szobában volt, és nem akarta megijeszteni a kiáltással. Percekkel később Leyla jelent meg előttünk, legalábbis úgy láttam a szemeim sarkából. 
- Uh, anya testvére és lánya itt vannak, erm, apa szeretné, ha megismernétek őket – tisztán ki lehetett venni, hogy a lány zavarban volt és ez megmosolyogtatott. 
Felemelkedtem Harry kényelmes öleléséből aztán Zara felé igyekeztem, hogy kivegyem a kiságyból. 
- Menjünk – bólintottam Harry felé, de inkább Leylának válaszoltam. 
Harry megindult Leyla után, így én csuktam be a szobaajtót. Óvatosan lépkedtem lefele a lépcsőn, kezemben a lányommal, aki időközben talált magának egy kis játékot, és azzal szórakozott. Csodáltam, amiért ennyire fitt volt a repülés miatt, és tulajdonképpen azt is, hogy én milyen sokáig bírtam. Harryről nem beszélve. 
- Lou? – az említett srác elképedt hangja rángatott vissza a jelenbe. A nappaliban álltunk, Lincoln tekintetét többször is éreztem magamon. 
- Harry! – nevette el magát a szőke, szinte már fehérhajú nő, ki mellett egy aranyos kislány állt és bámészkodott mindenfelé – Istenem, olyan régen láttalak! 
- Látom meggyarapodott a tetkó gyűjteményed, Louise – biccentett a lány, vagy nő combja felé, melynek oldalán, valóban megtalálhattam egy tetoválást.
- Te sem panaszkodhatsz, Styles – bökte meg vőlegényem mellkasát, aztán tekintete rám esett és a kezemben lévő Zarára – Csak nem… csak nem felnőtt az én göndör hajú, zöld szemű srácom? 
Harry csak nevetett, rám nézett majd bíztatott, hogy lépjek mellé. 
- Hmm – bólogatott elismerően Louise – Lou Teasdale.
- Peyton Hollingsworth – nyújtottam felé nagy nehezen az egyik kezem, mire ő csak megrázta a fejét aztán kitárta a kezét, hogy megöleljen.
- Nem sokára Styles – szólt közbe Harry, mint ahogy azt várhattam – Ő pedig – vette ki a kezemből a kislányt és egy hosszú, cuppanós puszit nyomott az arcára mielőtt bemutatta volna – Zara Jane Styles. Életem eddigi legnagyobb szerelme.
- Aw, milyen édes kis család! – mosolygott Lou – Nos, Harry már tisztában van a dologgal, de Pay, már ha nem baj, hogy így hívlak. Ő itt az én kis-nagylányom, Lux Atkins. Ha már teljes névvel mutatjuk be a gyerekeket.

Hosszasra sikerült bemutatkozásunk, köszöntésünk után mindannyian helyet foglaltunk a hatalmas kanapén és fotelekben majd beszélgetni kezdtünk. Én leginkább a lányommal és Luxszal foglalkoztam; nem láttam sok értelmét annak, hogy beleszóljak a „felnőttek” dolgába. Később Lincoln beszélgetni szeretett volna, csak velem, négyszemközt, így meg kellett válnom Zarától. Harry kezébe adtam a kislányt, mielőtt eltűntem volna apámmal a nappaliból. 
- Szóval? – kérdeztem egy kicsit türelmetlenül, amikor kiléptünk a kertbe – Miről lenne szó? 
- Szeretnék elnézést kérni… mindenért. 
- Bővebben? 
- Alattomos húzás volt tőlem leszólni téged és Harryt, illetve ahogy éltek. Semmi közöm nincs hozzá, még is egy pillanatra úgy éreztem, mintha valóban… mintha valóban az egyik szülőd lennék. Aki számít neked. 
- Lényegében valóban te vagy az egyik szülőm. Legalábbis biológiailag. Az viszont, hogy nem számítasz nekem, lehet, hogy egy kicsit túlzás lenne. Elvégre, szívemre vettem, amit mondtál, rosszul éreztem magam miatta. És, ha jobban belegondolunk, akkor itt állok előtted, talán huszonegy év elteltével, de itt vagyok. Nem halhatok meg úgy, hogy nem ismerem a vérbeli apámat. Vagy te képes lennél úgy élni, hogy tudod, hogy van valahol egy lányod, de életedben nem találkoztál vele? 
- Ha így nézzük a dolgokat, akkor úgy tűnhetek, mint aki soha nem szeretett volna semmilyen kapcsolatba lépni veled. Hiszen, te léptél helyettem. Fordítva kellett volna lennie.
- Nem fogom azt mondani, hogy ne ostorozd magad miatta – jelentettem ki semlegesen, karjaimat összefontam a mellkasom előtt – Csupán találnod kellett volna egy olyan időt, amikor úgy érzed, hogy készen állsz erre. De talán túl sokat képzelek, hiszen a munkád és új családod mellett nem hiszem, hogy akármikor lett volna rám időd. 
- Peyton, nem erről van szó. 
- Hát miről? – kérdeztem erőteljesebben – Huszonegy év, az sok idő. Gondolom ez neked is leesett már idő közben. Elvégre, három gyereked van, egy feleséged, pénzt hozó munkád! Hol férek én bele ebbe a tökéletes életbe? 
- Megértem, amiért ki vagy akadva.
- Bruh, még jó, hogy megérted! El is vártam, hogy így legyen! 
- De, ha mindketten akarjuk, akkor remélhetőleg sikerül többször találkoznunk. Így lenne esélyünk bepótolni mindazt, ami kimaradt eddig. 
- Nem tudom – sóhajtottam fel – Nem tudom, hogy akarom-e ezt. 
- A döntés, a te kezedben áll – mondta – Én azt hiszem, hogy készen állok arra, hogy visszaengedjelek az életembe. 
- Azt írtad a levélben, hogy nem bánod, amiért ott hagytál minket. Mi változott? 
- Peyton, felnőttem – válaszolta és elnevette magát halkan – Másként látom a dolgokat. A levelet akkor írtam, amikor a két iker srác megszületett. Valami bekattanhatott nálam, aztán megírtam, amit akkor éreztem. Viszont nem küldtem el azonnal. Vártam vele. És lehet, hogy sokat. 
- Léphettél is volna, de mindegy. Ami a múltban történt, az ott is marad. Nem mondom, hogy egyszerű lesz ez az egész menet, de az, hogy itt vagyok és beszélek veled, szerintem már egy hatalmas előre lépés.
- Persze, hogy az! – értett egyet velem mosolyogva – Jobban is jártunk, amiért te léptél előbb.
- Azért te is kellettél ahhoz, hogy mindez megvalósuljon – engedtem hosszabbra a pórázt, amit eddig a nyaka körül tartottam, eléggé szorosan – Ha nem szeded ki anyuból a lakcímem, akkor a mai napig nem küldöd el a levelet. Én pedig nem tudtam volna hova visszaküldeni. 
- Nem is lett volna mit küldened – nevette el magát, mire akármilyen meglepő volt, én is csatlakoztam hozzá – Uh, szóval, nem mondom, hogy isten hozott a családban, ugyanis láttam, hogy mennyire feszülten érezted magad, és ha ez így van valójában, akkor nem akarom, hogy ez egy afféle nyomás legyen, rajtad akármikor meglátogatsz, esetleg mi titeket. 
- Be kell, valljam, hogy egy kicsit féltem a találkozástól. De, azt hiszem, hogy jobban sikerült, mint képzeltem. 
- Ettől egy kicsit jobban érzem most magam – nevetett újból – Sam, a gyerekek és én is nagyon készültünk a nagy találkozásra, még ha nem is tűnt olyan hatalmas dolognak. 
- Mi annak is örültünk, hogy nem dobtatok csak úgy ki minket. 
- Ugyan már – legyintett – Elvégre, a lányom vagy. 
- Uh, igen, ami ezt illeti… én… nos, én még nem igazán vagyok készen arra, hogy… szóval, hogy apának hívjalak. Hozzászoktam már, hogy mást hívok apának. Nem tudom, valahogy túl soknak látom azt, hogy apának hívjalak. 
- Érthető – mosolygott rám kedvesen – Nem is azért mondtam, amit. Nekem is egy kicsit furcsa még ez az egész. De, biztos vagyok benne, hogy idővel belejövünk majd.

Egy eléggé szokatlan ölelés után visszamentünk a házba, ahol volt esélyem többet beszélni Sammel. Sam amúgy Lou testvére volt, és ha jobban megnéztem a két nőt, akkor valóban hasonlítottak. Lux egy tüneményes kislány volt, a szívem pedig szétolvadt, mint a kint felejtett vaj, amikor a kanapéra ült és Harry óvatosan az ölébe helyezte Zarát. Mellesleg kiderült, hogy Harry Lux keresztapja volt, ami számomra egy nagy meglepetés volt, de egyben egy válasz a kérdésemre is. Sosem értettem, hogy Harry miként volt ilyen képzett a gyerekek körében, merthogy a srácok, akikkel ezelőtt találkoztam, nem igazán voltak olyan otthonosak ilyen témában, mint ő. De aztán kibújt a szög a zsákból; kiskorától kezdve ismerte Luxot, Lou pedig Harryt és a másik két Styles gyereket. És hát Lux segítségével tanulta ki az alapokat a zöld szemű, barna hajú srác.

Mikor visszaértem a konyhából, ahol Leylával folytattam egy amolyan lányos-beszélgetést, Harry mellé ültem a kanapéra. Kezét a bútor fejtámláján tartotta, majd idővel lejjebb csúsztatta azt és a vállamat kezdte el simogatni. Közelebb hajolt, megpuszilta a halántékom, míg azt suttogta, hogy szeret. Emiatt idióta mosoly kerekedett az arcomra, és a nyakába temettem az arcom. Úgy éreztem magam, mint aki ott és akkor volt élete szerelmével először más emberek között. És ez furcsa volt, hiszen mióta Zara az életünkbe lépett, nem igazán volt esélyem csak Harryvel foglalkozni. Végül az előbb említett kislány az apja ölébe mászott, a mellkasára feküdt majd arcát felém fordítva fedezte fel a nagyvilágot. Ujjammal végig simítottam puha arcocskáján, mire édesen elmosolyodott és kicsiny kezével kapálózni kezdett felém. Mikor felé nyújtottam a mutatóujjam, elkapta, én pedig kuncogva néztem amint a szája felé emelte és megpróbálta bekapni. Harry persze finoman kiszabadította az ujjam a kislány fogásából és a cumit nyomta a szájába, mielőtt megpuszilta volna többször is Zara haját. És igazából abban a pillanatban éreztem úgy, hogy az életem kerek, kis híján már tökéletes.

Apámmal beszélő viszonyban voltam, a családom elfogadta és imádta Harryt, a kislányunkról nem is beszélve. Harry családja is mindenestül befogadott, még Gemma is megbékélt velem, mint azt említettem. Xander továbbá is a legjobb barátom maradt, csak úgy, mint Niall és Liam. A kapcsolatom jobbá formálódott Louisval, Eleanor ugyanolyan eszetlen és gyönyörű maradt, mint volt. Nem kellett semmiben hiányt szenvednem, pedig az élet elég sok követ dobált felém. Úgy éreztem, hogy boldogabb nem is lehettem volna, noha az elején ha valaki azt mondta volna nekem, hogy a lakótársamba fogok mélységesen beleszeretni, később pedig családot alapítani vele, valószínű, hogy szembe röhögtem volna az illetőt. De úgy látszik, hogy az élet tele van meglepetésekkel, én pedig tárt karokkal várom mindegyiket. 

THE END

2015. október 22., csütörtök

50. // Szóval, mi lesz velünk ezután?

Hiii,
5 oldal és átlógtam a hatodikra is! Wow! :D Bár egy utolsó részhez képest, ez egy megfelelő hosszaság, nem? Remélem. :3 Ah, guysss, nem hiszem el, hogy utolsó rész. :( Annyira imádtam Heytont én is. :D But még lesz egy epilógus, ami sokkal hosszabb, mint kellene hogy legyen so.. :D Damn, azt sem tudom mit mondjak. :( Furcsa lesz, hogy innentől nem teszek majd fel Heytont.. BUT FUCK, még nincs itt az idő, hogy búcsúzkodjak. :3 ÉS TI SE MERJETEK MÉG, JÓ?! Lesz elég időtök az epilógus & utószó alatt. ^^ So, jó olvasást babiesss. :3 Xx
P.S.: Köszönöm a sok-sok komit és a 42 feliratkozót.:3♥

// Peyton Hollingsworth

Megkönnyebbülés járta át a testem amint a meleg homokon feküdtem és hagytam, hogy a nap tűzforró sugarai melengessék a bőrömet. Eltekintve attól, hogy mennyiszer nyeltem a tenger iszonyatosan sós vízéből, élveztem az ott létet. Niall mellettem feküdt, és néha dúdolgatott, míg Eleanor és Liam a tengerben úszkáltak. Ha nem lettem volna tisztában azzal, hogy barátnőmnek pasija van és Liam is egy másik lány felé hajlik, totál azt hittem volna, hogy kavarnak.

A fellépésem után nem lepődtem, meg amikor Harry még csak meg sem közelített. A darab közben többször is magamon éreztem a tekintetét és igazából szemeztünk is egy párszor, ami miatt néha majdnem elfelejtettem a szövegemet, de ennyi volt. Nem kérdezett semmit, nem mondott semmit. Szinte semleges volt. Amikor korábban a színpadon énekelt és mellette volt Niall, aki gitározott, Liam, aki a „háttér énekese” volt és Josh aki dobolt sokkal felszabadultabbnak tűnt. És bár imádtam hallani amint énekelt, és beszélt, nem voltam biztos abban, hogyha félre hívnám beszélni, lenne belőle valami. Szóval, megpróbáltam beérni a hangjával addig, amíg tartott és ennyi volt. Rosszul éreztem magam, amiért nem próbálkoztam, de mivel amúgy sem szólt volna hozzám, nem hiszem, hogy sok értelme lett volna. Nem akartam a falnak beszélni.

- Mhmmeddig fogod még törni az agyad a történteken? – megrázkódtam Niall hangja hallatán, mivel eléggé váratlanul ért. Felsóhajtottam, aztán percekig gondolkodtam a válaszomon. 
- Amíg ki nem találom, hogy miként lehetne Harryvel beszélni erről az egészről. 
- Mondjuk, felhívhatnád telefonon? 
- Bruh, ha nem mondod, talán sosem jut eszembe – jegyeztem meg egy kicsit lenézően, cinikusan bár nem akartam megbántani a srácot. Elvégre csak segíteni szeretett volna – Úgy érzem, hogy hibás vagyok, de ugyanakkor tudom, hogy ez nincs így. Egyszerűen csak nem akarom Harryre kenni az egész veszekedést. 
- Pedig be kellene látnod, hogy ő baszta el – válaszolt – Vagyis, nem ő baszta el teljesen. De ő viselkedik gyerekesen. Meg kellett volna téged kérdeznie, normálisan rá kellett volna térnie a témára. 
- A semmiből jött elő az egész veszekedés. Előtte még minden habos-babos volt.
- Próbáld meg… elfelejteni? Vagy ha nem is sikerül, akkor told az agyad egyik hátsófelébe. Ha megjön Harry esze, térden csúszva fog az elnézésedért könyörögni. 
- Hogyne. 
- Mondom! – hirtelen eltűnt a nap az arcomból, így kinyitottam a szemeim és egy vigyorgó Niallel találtam szembe magam – Totálisan oda és vissza van érted. A kutyád lehetne. 
- Oh, akkor gondolom azért mondta azt, hogy csalódott bennem – horkantottam fel és megforgattam a szemeim – Ha annyira számítanék neki, mint ahogy azt ő mondja, akkor nem ment el volna, és már rég beszélő viszonyban lennénk. Tudod, nem említettem meg semmi, de oltárian szarul esett, amikor a színpadon álltam és a végén meghajoltunk és ő rám bólintott aztán elment. Semmi mosoly, semmi kedves gesztus. Csak elment. Azóta nem is keresett. 
- Akkor viszont nem éri, meg hogy foglalkozz vele. Saját maga alatt vágta a fát, később kreált belől tűzet, szóval most oltsa el úgy, ahogy akarja.
- Mindegy – mély levegőt vettem amint újra lecsuktam a szemeim, kezeimet pedig rájuk tettem így már végképp nem sütött a szemembe a nap – Majd írok neki este vagy valami. Kettőnk közül leszek majd én az okosabb. Ha nem ír, akkor mit tudom én. Azt mondom neki, hogy szünetre van szükségünk? 
- Annak mi értelme lenne? – értetlenkedett Niall.
- Bazdmeg, nem tudom! Egyszerűen csak nem tudom. Olyan frusztrált vagyok, hogy az elmondhatatlan. 
- Szexuálisan frusztrált vagy…? 
- Minden lehetséges módon frusztrált vagyok. Egyszerűen csak… argh! Úgy megverném, hogy a maradék esze is kifolyna az agyából! 
- Huh, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetsz ilyenkor az ágyban – nevetett fel.
- Utalni akarsz valamire, Horan? – muszáj volt elnevetnem magam az idióta gondolataim miatt, bár inkább nem osztottam meg őket Niallel – Nem vagyok az a típus, aki megcsalja a pasiját. Még ha az egyik legnagyobb faszfej is. Aki egy tukó. Aki képtelen normális, tizenkilenc éves fejjel gondolkodni. De aztán miket el nem várok! Minden tizenkilenc éves egy idióta! 
- Héj! Várjál már Szeptemberig! Utána az lesz tizenkilenc éves idióta, aki akar! 
- Niall… 
- Oké, bocs. Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte sóhajtva – Beszéljek Harryvel? Repültessem ide? Veressem meg valakivel, hogy neked ne kelljen? 
- Uh, azt azért ne. Ha én verném meg, akkor nem fájna annyira a szívem érte. Azt sosem tudnám elképzelni, hogy valaki más csinálja. Bruh, soha. Legrosszabb rémálom válna valóra – szavaim után még a hideg is kirázott, pedig csak rá gondoltam a dologra – Viselkedhet akármennyire idétlenül, akkor is szeretem, és valószínűleg meghalnék egy kicsit, belülről hogyha azt látnám, hogy fájdalma van. 
- Túl mélyre mentünk a témában – nevetett fel újból, aztán folytatta – Akkor szeretnéd… uh, szeretnéd, hogy beszéljek vele? 
- A te haverod, és hogyha érdekel, hogy mi van vele, akkor nyugodtan felhívhatod. Nem kell engedélyt kérned tőlem. 
Hümmögéssel válaszolt, aztán a beszélgetésünk el halt.

**

Eleanor az ágyamon feküdt, míg meséltem neki a történteket. Szarkasztikus megjegyzései, flegma arckifejezései itt-ott megnevettettek és emiatt többször is elkalandoztam a főtémától. 
- Ugyan, Holls. Harry a térdein fog eléd kúszni és könyörögni azért, hogy megbocsájts neki, amikor majd rá jön, hogy mekkora idióta volt.
- Niall is ezt mondta – sóhajtottam fel.
Eleanor ezután mondott valamit, de nem értettem. Egyszerűen csak nem figyeltem. Elöntött egy érzés, szinte fojtogatott belülről és úgy éreztem, mintha képtelen lettem volna megválni tőle. Sírás szélén álltam, úgy éreztem, mintha ezer kést szúrtak volna a szívembe és lehetetlen volt eltávolítani őket. 
- Peyton? 
- Hiányzik – suttogtam magam elé bámulva, ajkaim remegni kezdtek – Nem szabadott volna eljönnöm! Beszélnem kellett volna vele, még ha nem is hallgatott volna rám! 
- Miért nem hívod fel, Holls? – hangja halk volt, szinte már lehetett mondani puhának, amint megszólított. Megráztam a fejem és az alsó ajkamba mélyesztettem a fogaim – Miért nem? Ha hiányzik, akkor lépned kell. Hiába nehéz túllépni a makacsságodon. 
- Úgy sem fogja felvenni – mondtam csendesen és lehunytam a szemeim annak érdekében, hogy bent tartsam a kitörni készülő könnyeim. 
- Hívd fel az én telefonomról! Vagy az egyik srácéról. Üzenj neki. Írd ki magadból az érzéseid. Nem kell neki elküldened. Akár egy papírra. Sírd ki magad. De semmiképpen ne tartsd magadba. Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy egy kész érzelmi csomó leszel, hogyha elnyomod az érzéseid. 
- Inkább… inkább csak alszok – remegő sóhaj hagyta el a számat, lassan feljebb nyomtam magam az ágyon és már készültem felemelni a takarót, azonban Eleanor elrántotta tőlem az anyagot – Kérlek. Nincs szükségem még egy veszekedésre vagy hasonlóra. 
- Eddig próbáltam a kedvedben járni, de most már komolyan mondom, én leszek az, aki pofont osztogat és nem te! Még is mi az, hogy alszol? A nagy franc karikát mész te aludni! Felhívod a pasid és elmondod neki, hogy eleged van a makacs pofájából! Nem fogom elnézni, amint egy idióta fasz miatt lógatod az orrod! Vagy te lépsz vagy nekem kell kézbe venni a dolgokat. 
Bámultam rá. Minden mérgemet összeszedtem, amely a testemben úszkált és beleöltem őket abba a bámulásba. Nem akartam beadni a derekam, hiszen nem erről voltam híres… vagyis, nem csak erről. Mindegy. Azonban szerencsésen jártam. Eleanor feladta, felkelt az ágyamról és elhagyta a szobámat. Tudtam, hogy eljött az idő, amikor ő játssza a megbántottat, de nem tudtam ellene mit tenni. Ha nem tetszett neki a viselkedésem, akkor rendezkedhetett ő vagy, ahogy ő csinálta, leléphetett.

**

A szokásosnál hosszabb ideig mostam a fogam és bámultam a tükörbe. Egyetlen egy karikát sem fedeztem fel a szemeim alatt, pedig nem igazán aludtam este. Minden fél óra elteltével felkeltem, mert rémálmok gyötörtek. A pár közül, egy ismétlődött, és annak az egynek Harry volt a főszereplője. Minden alkalommal megverték, oly annyira, hogy kórházba került és én sírva ültem az ágya mellett, mert nem kelt fel. Azonban mielőtt kiderülhetett volna, hogy ki volt a tettes, mindig felriadtam így sosem tudtam meg.

Egy tál müzlivel ültem a csendes nappaliban; úgy tűnt, hogy mindenki elpárolgott a házból, és egyedül maradtam. Eleanor igazán régimódi, szóval szokása, hogy üzenetet hagy maga után egy papíron, hogyha elmegy valahova. Ezt azonban akkor nem tette meg, így reméltem, hogy csak a srácok ráncigálták el valahová.

Bízva abban, hogy ők érkeztek vissza, az ajtó felé indultam, amikor csöngettek. Bár magam sem értettem; miért csöngetnének? Főleg Eleanor? Ahogy ismerem, előbb vágtatna be a bejárati ajtón, mint hogy kopogjon, nem hogy csöngessen. Aztán persze amikor kinyitottam a vendégtől elválasztó ajtót, azt hittem, hogy menten elájulok. Nem csak azért, mert aki előttem állt annyira helyes volt, hanem leginkább azért, mert aki előttem állt és elképesztően helyes volt, nem más volt, mint Harry. Az utolsó személy, akit látni akartam – magyarázta az agyam. Holott, majdnem könnyekben törtem ki és ugrottam a nyakába.

Fekete farmer védte a lábait, a bordó, rózsaszín kockás ing pedig egyáltalán nem volt begombolva. Még szerencse, hogy az alja felé az ing egyben volt. Fedórát viselt a fején, kezeiben a napszemüvegét piszkálgatta. Én meg ott álltam előtte, egy szál pólóban, ami ugyan oversized volt, azért még is csak alul öltözöttnek éreztem magam.
- Oh, um.. gyere beljebb – szólaltam meg végül, amikor sikerült feltérképeznem az egész gyereket. Két napja nem láttam, de eszméletlenül hiányzott.
Aprót bólintott, aztán maga mellé nyúlt, a vállára tette a táskáját és belépett. Körülnézett, mint aki még nem járt itt, hümmögött is. Aztán beljebb ment, egészen a nappaliig és helyet foglalt a kanapén. 
- A srácok, nos, nem tudom, hogy hol vannak – kezdtem zavartan ám Harry félbeszakított. 
- Nem baj – mondta magabiztosan, bár kerülte a tekintetem először – Tulajdonképpen hozzád jöttem. 
- Oh. Hát, itt vagyok – folytattam a kínos beszélgetést. Noha meg lehet, hogy csak én gondoltam így. 
- Nézd – sóhajtott fel – Tudom, hogy rosszul álltam a dolgokhoz. És ami azt illeti, elhamarkodottan beszéltem. Mindenféle szarságot a fejedhez vágtam, mert azt hittem, hogy…
Megakadt a mondani valójában, s percekkel később is csak bámult maga elé. Idegességemben folyamatosan a számat rágcsáltam belülről, és csodálkoztam, amiért nem kezdett el még vérezni. 
- Héj, minden oké? – kérdeztem aggódva, ahogy leültem mellé. Könyökeivel a térdein támaszkodott, így egyszerűen be tudtam bújtatni a jobb kezem a lyukon, hogy megfoghassam az övét. Miután sikerrel jártam, finoman megszorítottam a kezét és a vállának dőltem – Nem kell magyarázkodni, hogyha nem akarsz, csak…
- Peyton, persze, hogy kell! – hangja élesen szelte át a levegőt és hirtelen kicsattanása közben felállt és kirántotta a kezét a szorításomból – Megvádoltalak olyan dolgokkal, amikről tudom, hogy még eszedbe sem jutottak. Sosem. Egyszer sem. Vagyis, remélem. Utána meg nem is beszéltem veled! Levegőnek néztelek, semmibe vettelek. Hagytam, hogy el gyere ide, órákra tőlem, amikor éppen nem vagyunk jóban! Azt sem értem, hogy hogy vagy képes rám nézni, hozzám érni vagy csak beszélni hozzám! 
- Miért? Mit csináljak? Ordibáljak veled? – kérdeztem erőteljesebb hangon, bár nem ordítottam, mint azt említettem – Idejössz, bocsánat, elrepülsz Angliából Görögországba, hogy beszélj velem. Ezzel nincs gond, mert őszintén ki is néztem belőled, és ami azt illeti, egy kisebb részem már alig várta, hogy megjelenj. Aztán most itt vagy, elkezdted a kis mondókádat, aminek a felénél megakadtál. Próbáltam megkönnyíteni a helyzeted azzal, hogy megmutatom, nem vagyok rád mérges. Pedig aztán azok után, amit a fejemhez vágtál, nem kellene ennyire elnézőnek lennem. Aztán te csak így elkezded osztani nekem az észt? Harry, figyelj már oda, mit csinálsz! 
- Tudod, néha el kell gondolkodnom azon, hogy miért kerültünk össze. 
- Wow. Ez aztán valami, amit egy lánynak kell mondani azok után, hogy megbántották – nevettem fel cinikusan, közben tapsoltam is egyet-kettőt és a majdnem kibuggyanó könnyeimmel veszekedtem, melyek kis híján végig szántották az arcomat.
- Baby, nem úgy értettem! 
- Oh, igen? Akkor még is hogyan? Csak mert én nem igazán tudom értelmezni a szavaid. 
Felsóhajtott, percekig csak nézett aztán felém sétált és elém guggolt.
- Sosem gondoltam, hogy Mia után lesz valakim. Szóval, amikor te az életembe léptél, úgy éreztem, mintha a világ összes díját, pénzét megnyertem volna. Voltak bökkenőink, de te végig mellettem maradtál. Mint például most is. Köcsög voltam veled szemben, te még is az én érdekeimet nézted az előbb. Nem tudom, hogy mi van velem. Csak… stresszes vagyok. 
Szavai elgondolkodtattak, kicsit le is nyugtattak. Már nem éreztem úgy, hogy akármikor elbőghetem magam. Egészen addig persze, míg idióta gondolatokat nem kreáltam a fejemben. 
- Harry, kérdezhetek valamit? – kérdeztem suttogva, tekintetem lassan rá emeltem.
- Bármit, Napsugár. 
- Nehéz megfogalmazni, ami ezt illeti – mondtam – És mielőtt még megkérdezném, tudnod kell, hogy ezer százalékig megbízom benned, de azután, amit mondtál, én csak egy dologra tudok koncentrálni. 
- Hallgatlak – mosolygott rám kedvesen, bár a mosolya nem ölelte körbe az arcát, és a gödröcskéje is csak egy kicsit mutatkozott.
- Fél… félre léptél? – kérdeztem meg végül, tekintetem azonnal lesütöttem és a kezeit bámultam, amelyek a csupasz térdeimen pihentek.
- Miből gondolod ezt? – kérdezett vissza ugyanolyan halkan, mint én, és ez már arra engedett következtetni, hogy lehet, igazam volt.
- Azt mondtad, hogy nem tudod, mi van veled, és hogy stresszes vagy. Az első dolog, ami eszembe jutott, valamilyen oknál fogva az volt, hogy esetleg van valaki más a képben. 
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben. Akkor is, ha azt mondanám, hogy nem történt semmi. Ugyanis majdnem. De valami visszatartott attól, hogy megtegyem. 
- Meddig mentél el a lánnyal? – kíváncsiskodtam halkan, noha éreztem, amint a fájdalom belenyilallt a mellkasomba még csak a dolgok gondolatára is és nehézkesen ment a nyelés a torkomban csücsülő gombóc miatt.
- Táncoltunk, aztán-aztán meg akart csókolni, de mivel nem engedtem neki a kezeimmel kezdte el simogatni a saját testét. Ebből persze gyorsan elegem lett és szerintem elég sokat is ihattam, ugyanis ott a helyszínen kidobtam a taccsot. 
- A lányra is ment a hányásból? 
- Elképzelhető, hiszen visítva futott el előlem – mosolyodott el halványan, majd újra komoly arca váltott és szomorúan nézett rám.
Azonban én elnevettem magam. De még mennyire elnevettem magam! Lehet azt mondani rám, hogy kárörvendő vagyok, mert legyünk őszinték, az vagyok, voltam, leszek. Igazából nem érintett meg az, hogy a csaj kényszerítette Harryt arra, hogy tapogassa, az már inkább, hogy majdnem megcsókolta és hogy megfordult a fejében az, hogy megcsaljon. De figyelemmel léve arra, hogy a csajra ment Harry gyomortartalmából, nem vagyok olyan nagyon mérges többé. Sőt, ami azt illeti, eddig nem haragudtam Harryre. Mindinkább a cselekedeteire. 
- Oké – mondtam kicsit később, amikor már abba hagytam a nevetést – Szóval mi lesz velünk ezután?
- Ami engem illet, még mindig mélységesen szégyellem magam a tetteim miatt, noha biztos vagyok abban, hogy szeretlek, mindennél jobban. Viszont rajtad áll vagy bukik minden. Én szeretném az egész életemet leélni veled, úgy érzem, hogy benned egy biztospontra találtam és ha elengednélek, valószínűleg életem végéig utálnám magam érte.
- Hajlandó vagy megdolgozni azért, hogy visszafogadjalak? – kérdésem eléggé sután hangzott, mindinkább szokatlannak találtam. Olyan volt, mintha hirtelen egy pap vált volna belőlem és az előttem álló, jegyben járó párost adtam volna össze – Ugh, ez nem az én világom. Szóval. Újra. Képes vagy felnőtt, tizenkilenc évesek módjára gondolkodni és nem megfutamodni, mint egy kisgyerek? 
- Ha ez kell ahhoz, hogy veled legyek és ne haragudj rám, ám legyen – vigyorgott rám maga biztosan, hiszen tudta, hogy nyert ügye volt. 
- Oké, akkor azt hiszem, ennyi – vontam meg a vállam – Minden visszatérhet a régi kerékvágásba.
- Biztos? – kérdezett rá még is – Csak mert annyira egyszerűen tűnik ez az egész. Úgy érzem, hogy csak gyorsan túl akartál esni ezen az egészen, és ezért bocsátottál meg.
- Harry, ugye vágod, hogy mennyi az idő!? Túl korán van még ahhoz, hogy sokat gondolkodjak. Jobban mondva, nem rég keltem ki az ágyból, és amúgy is eszeveszettül hiányoztál, szóval befognád végre és csinálnál valamit velem? Mondjuk, mit tudom én, megcsókolhatnál? Vagy valami? 
Huzakodott, bizonytalan lett hirtelen. Így hát a kanapé szélére csúsztam, a térdeim behajlítottam és a karjaimmal körbe öleltem a nyakát hogy közelebb húzhassam magamhoz a srácot, aki pár perccel ezelőtt újból leguggolt elém. Nem vesztegetve az időt, a számat az övéhez nyomtam és vágyakozva megcsókoltam. Ajak piercingje csak olyan meleg volt, mint a szája, így azok egybe olvadtak, de még ennek ellenére is isteninek véltem az egészet. Később már az ölében találtam magam a földön, s ő idővel hátra dőlt, mely miatt fölötte helyezkedtem el. Kezei folyamatosan a derekamat simogatták vagy éppen a fenekembe markolt. Idővel az arcomat fogta közre hatalmas, férfias kezeivel majd ő volt az, aki megszakította az amúgy teljesen felhevült csókcsatát. 
- Mindig attól félek, hogy egy nap majd elveszítelek. De közben nem jövök rá, hogy az idióta mozdulataimmal csak ezt érem el. 
- Uh, el kell, szomorítsalak, hogy nem fogsz tőlem ilyen könnyen megszabadulni. Túlságosan rád nőttem ahhoz, hogy képes legyek lelépni az életedből. Még ha olyan kis butuska vagy, mint az esetek többségében. 
Mindketten elmosolyodtunk és a belsőm hirtelen megtelt melegséggel.

Örültem, mert ő örült. Nyálas és talán hülyeség ilyet mondani, fogalmam nincs, de amikor Harry boldog volt, én újra éledtem. Trenton szavai újra lejátszódtak a fejemben, amikor azt mondta, hogy az öccse egy csokor boldogság, vidámság, pozitivitás volt, egészen addig, míg Mia össze nem törte őt. S később, most, hogy találkozott velem, szerinte ez az élet visszatért belé. És bár eddig nem igazán hittem el, tulajdonképpen leráztam a vállamról, rá kellett jönnöm, hogy igen is igaza volt az idősebb Stylesnek. És tudjátok mit? Leírhatatlanul büszkének és boldognak éreztem magam azért, mert sikerült életet lehelnem Harry Stylesbe, aki történetesen életem szerelme lett kevesebb, mint egy év alatt. 

2015. október 21., szerda

49. // Csupán nem akarom, hogy összetörd az öcsémet.

Hiii,
Uhhhhh, ne utáljatok meg nagyon miután elolvastátok a részt, jó?! :D Személy szerint, ez az egyik kedvencem, bár úgy gondolom, hogy jobban is megírhattam volna. Igazából a tartalma az, ami közel áll hozzám, ugyanis tudni illik, imádom, ha a karakterek veszekednek vagy érzelmileg bántják egymást. Lol. :D Bár ez még nem olyan durva. Pedig szerettem volna valami jó kis szívfacsaró valamit írni but nem hiszem, hogy összejött. :c Mindegyis. :3 Itt is lenne az utolsó előtti fejezet. Woahh. Furcsa ezt leírni damn. But nem is húzom az időt. :3 Jó olvasást lovliezzz. Xx
P.S.: Boldogságos születésnapot kedves anyósomnak, Annenek. ^^♥

// Peyton Hollingsworth

Úgy éreztem, mintha minden összedőlt volna. Nem csak én és az érzéseim, gondolataim. Hanem az emberek is körülöttem. Azok, akikre a legjobban szükségem volt azokban a percekben. Xander felfedte egyik titkát, melyről eddig senki nem tudott, Harry pedig felfújt egy olyan dolgot, amelyhez konkrétan semmi köze nem volt. Vagyis, én úgy gondoltam akkor, később viszont rá kellett jönnöm, hogy eléggé nagy szerepet játszott benne.

Xanderben egy kis részem csalódott, hiszen úgy tudtam, hogy mindent megosztottunk már egymással. Titkokat, emlékeket, célokat. Erre kiderült, hogy ő elrejtegetett egy nagyobb részt az életéből. Hogy is van az a mondás? Oh, igen, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Xander túlságosan megértő barát volt, és én mindvégig csukott szemmel bíztam benne. Átverve éreztem magam, noha próbáltam megérteni az ő okait is. Próbáltam az ő szemszögéből nézni a dolgokat. Azonban tudtam, hogy személyesen kellett rendeznünk a dolgainkat. Csak hogy egy pofonban részesíthessem a mondandója után.

Harry pedig… mondjuk úgy, hogy totálisan bekattant. Nem tudtam, hogy fültanúja volt a telefonbeszélgetésemnek és konkrétan mindent hallott, csak rosszul értelmezte a helyzetet. Így miután kiosztott, elviharzott és egyedül maradtam a szobájában. A szavai folyamatosan ellepték a gondolataim és képtelen voltam megválni tőlük. Végül rájöttem hogy részben igaza volt. Bár nem kellett volna faképnél hagynia. Meg sem hallgatta az én mondandómat!

Így miután ő elment, én feleslegesnek láttam azt, hogy egyedül maradjak. A nappaliban az idősebbik Styles és családja fogadott, táskákkal a bejáratban. Kérdőn néztem rájuk, s megkérdeztem.
- Merre mentek? 
- Haza – adott választ Lennon, mosolyogva – Dolgoznom kell már este, valamint az ikreket el kell vinnünk a védőnőhöz, hogy megkaphassák a kötelező oltásaikat. 
- Oh, értem – bólogattam – Uh, nos, lehet, hogy illetlenség és talán nem is esik, útba szóval nem igazán tudom, hogy miért is kérdezem meg.
- Ki vele – nézett rám Trenton egészen komoly tekintettel.
- Csak, err, arra gondoltam… vagyis… el tudnátok vinni egy darabig? 
- Mármint hova? Londonba? – kérdezte.
- Mhm – hümmögtem és idegesen játszottam az ujjaimmal – Uh, nem muszáj, csak egy kérdés volt.
- Valami baj van? Miért nem Harryvel mész vissza? 
- N-nem – ráztam meg a fejem – A helyzet az, hogy holnap után van egy előadásom és ma próba van. De Harry elviharzott valahova, szóval nem igazán tudom, hogy mikor ér vissza, és nem szeretnék többet késni.
- Próbáltad hívni? – Lennon kérdésére megráztam a fejem, mutatván, hogy nem.
- A telefonja az ágyán van, így felesleges is lett volna. 
- Öt perc múlva indulunk – értesített Trenton – Segítek bepakolni, oké? 
Ajak harapva bólintottam és megindultunk az emelet felé. Éreztem, hogy a srác többet tudott, mint azt én szerettem volna. És azzal is tisztában voltam, hogy beszélni fog velem. Így amikor ő leült Harry ágyára és csak bámult rám miközben én előkaptam a táskámat Harry szekrényének aljáról, tudtam, hogy az idő eljött. Uh, wow, igazán dramatikus vagyok. Nem csoda, hogy e felé a szakma felé hajlok. 
- Tényleg le szeretnél lépni? Csak úgy? – felsóhajtottam, hangosan, rápillantottam Trentonra, aztán folytattam a pakolást – Mit fogsz csinálni, ha hazaérsz? 
- Valószínűleg letusolok és rohanok próbára. Miért, szerinted még is mi a francért akarok hazamenni? 
- Hogy elkerüld az öcsém? – kijelentése inkább kérdéssé alakult és szavai hallatán fegyelmeznem kellett magam, hogy a válaszom ne legyen flegma. 
- Nézd, fogalmam nincs, hogy miért gondolod azt, hogy kerülném az öcséd. Meg amúgy is, hogyan tudnám? De mondd meg, hogyha útban vagyok és nem tudtuk hazavinni – mondtam csendesen – Megértem.
- Nem erről van szó – rázta meg a fejét Trenton aztán felsóhajtott és elterült Harry ágyán – Csupán nem akarom, hogy összetörd az öcsémet, érted? 
- Elhiheted, hogy nem áll szándékomban. Sosem gondoltam erre, mint egy lehetőség. Annál nekem többet jelent. Bár reméltem, hogy ezzel tisztában vagy. És hogy ő is. Mindegy. Mit akarsz tudni? Azt hogy miért ment el? Nos, teljesen félre értett egy telefonbeszélgetést. Azt hitte, hogy megbántam azt, hogy összejöttem vele és hogy majd szakítani fogok vele. Ezért hát ő megfogta magát, és idézem, „Elmegyek, mielőtt egy újabb lány a padlóra küldene. Úgy látszik, hogy sosem elég az, amit teszek másokért. Azt hittem, hogy te más vagy.” Aztán elviharzott, mintha minden oka meglett volna rá. 
- Milyen telefonbeszélgetést értett félre? 
- Xanderrel beszéltem és Harry mindent hallott. Persze, ahogy ő tette össze a dolgokat, rosszul jött ki minden és ő ezen felhúzta magát, aztán elrohant. 
- Xander? 
- Ő a legjobb barátom. Vagyis, remélem. Eléggé rosszul váltunk el meg minden, szóval nem tudom.
- Rosszul váltatok el? – kíváncsiskodott tovább – Hogy érted? 
- A telefonon, az előbb. Tudod, nem akarom szapulni a húgod, de elég sok szarba belelóg a keze. 
- Igen, tisztában vagyok vele – motyogta – Ezúttal mit tudtál meg róla, ami miatt egy életre eleged lett belőle? 
- Fogalmam nincs, hogy mit csinált, azonban tudom, hogy Xandert mindenféle rosszba belerángatta és totál ideges vagyok, amiért ő ezt eltitkolta előlem, és amiért a nővéred ennyire felelőtlen. Arról nem beszélve, hogy Harry azt sem engedte meg, hogy levegőt vegyek mielőtt lelépett volna. 
- Gemma nehezen viselte, amikor a szüleink elváltak. Tulajdonképpen ekkor került egy olyan társaságba, ami egészen lehúzta őt. Valószínű, hogy ekkor került valamilyen kapcsolatba a haveroddal. 
- Akkor sem kellett volna elengednie magát! Xandert magával húzni meg megint nem kellett volna! 
- Figyelj, ez mind a múltban történt. El kell engedned valamint el, kell fogadnod, hogy mind ez megtörtént. Hiszen ez a hiba tette őket azzá, amik, akik ők ma. Bizonyára neked is van egy olyan múltbeli eseményed, mely valamilyen szinten átformált. Ha pedig nincs, akkor szerencsés vagy. 
- Rengeteget piszkáltak – válaszoltam halkan, teljesen elmerengve azon, amit Trenton mondott – A suliban, úgy értem. Kitúrtak, szavakkal bántottak. Mindig csak a fiúkkal voltam. Valamiért a lányok ellenségként tekintettek rám, és így én is rájuk. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy nem engedtem, hogy befolyásoljanak. Vagyis, nem teljesen. Hiszen felhúztam magam köré egy bizonyos falat, melyet eléggé nehezen engedtem le… nos, addig, míg Harry az életembe nem lépett. Olyan volt, mintha egyszerűen csak lerombolta volna mindet, és mint egy porszívó, úgy szívta befelé az újabbnál-újabb embereket az életembe. 
- És az egy rossz dolog? Úgy értem, Harry mindig is egy olyan személy volt, akiből csavarni lehetett a pozitívumot, a boldogságot. Aztán ezt Mia elvette tőle. De mióta veled van, újra a régi. És gondolom, tudod, hogy mennyire tökölős kiszedni belőle az érzéseit, azonban olyan, mintha neked sikerülne. 
Ezután csendben maradtam és folytattam a pakolást. Harry szavai megbántottak, szóval nem akartam még csak rá gondolni sem. Amint megvoltam mindennel, Trenton kivette a kezemből a táskát, aztán előttem lépdelve lement. Lennon már a kocsiba ültette az ikreket, s ő középen ült. Azt mondta, hogy egyszerűbb lesz nekem kiszállni az anyósülésről, mint hogy ki kelljen verekednem magam a babaülések közül.

**

Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy minden, amit csinálok, az a jövőm alapozása. Nem engedhettem meg magamnak, hogy Daisy nyafogása visszatartson a próbán. Elég volt azt hallgatnom, hogy mennyire neki kellett volna megkapnia a főszerepet, merthogy ő sokkal előbb megtanulta a szöveget, mint én. De akkor az átlagnál jobban bosszantott.

Éreztem, ahogy az egész testem átjárta az idegesség. Semmi kedvem nem volt próbálni, noha nem hagyhattam ki, már csak két nap volt az előadásig. Sokkal inkább feküdtem be volna otthon Harry ágyába egy melegítőben és az ő pólójában, fagyit zabálva. Bántott a veszekedés Harryvel, az pedig még jobban, hogy nem engedte, hogy megmagyarázzam a dolgokat. Nem tudom, mi okot adtam rá, hogy így kiboruljon, majd burkoltan azt mondja, hogy csalódott bennem. Annyira jól megvoltunk náluk, és ezzel a kis semmiséggel elrontotta az egészet! Még megmagyarázni sem engedte a helyzetet! Nem tudtam a próbára koncentrálni, folyton a veszekedést játszottam le magamban újra és újra. 

Mrs. Holt végül hazaküldött. Azt mondta, hogy lehetetlen velem kezdeni akármit is, így inkább menjek haza és pihenjem ki magam. Niallt hívtam fel végül, hogy jöjjön el értem. Nem csak azért, mert egyedül éreztem magam és nem akartam sétálni, hanem mert már sötétedett is és ki nem állhattam, ha egyedül kellett lennem a sötétben, az utcákon. 
- Izgatott vagy a péntek miatt? – érdeklődött Niall bár tudtam, hogy igazából a Harrys ügy érdekelte. Viszont míg ő nem hozta fel, addig én csak hálás voltam neki, amiért hallgatott ezzel kapcsolatban. 
- Fogjuk rá – sóhajtottam, tenyeremmel pedig megdörzsöltem a szememet – Bár már várom, hogy vége legyen és elkezdődjön a nyár. Akkor végre mehetek már Görögbe és szerintem haza sem jövök Szeptemberig.
- Oh, ember, vinned kell magaddal – nevetett fel – Kell egy kis szín.
- Felőlem jöhetsz – vontam meg a vállam mosolyogva – El kell majd a társaság abban a hatalmas nyaralóban.

- Tudod, azon gondolkodom, hogy ott hagyom a fociedzéseket. Túl sok időt vesz el az életemből. 
- Túl sok időt vesz el az életedből? Ezt hogy érted? – kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Idén, utolsó nap, beszéltem az igazgatóval és megkérdeztem, hogy felvehetnék-e még egy tantárgyat plusznak. Tekintve, hogy Szeptembertől nem kell minden nap bemennünk majd, én arra gondoltam, hogy azokon az üres napokon, én még is bemennék és tanulnék. Az egyetlen lehetőség számomra, az ellátás volt, azaz főzés. Szóval belementem. Viszont már idén alig volt kedvem edzésekre járni, szóval szerintem kilépek a csapatból. 
- Oh. Értem.
- Amúgy sem mentünk versenyekre se semmi. Egyszer utaztunk el, akkor is Dublinba, hogy valami kiváló edzővel focizhassunk aztán ennyi. Jó volt meg minden, de nem igazán köt már le. Azt vettem észre, hogy inkább tanulnék, mint sem fociznék. Eleinte jó volt, elvette a felesleges gondolataim. 
- Persze. Én is előrébb teszem a tanulást. Fontos, hogy normális jövőt alapozz meg magadnak, hiszen egyetem után már a saját magad embere vagy – kezdtem bele a monológomba, de Niall nem szólt közbe, csak várta, hogy befejezzem, hiszen úgy tűnt, mintha érdekelte volna – Úgy értem, a szüleid ott lesznek, mint a támaszod, de nem lesz ugyanaz. 
- Hm, így van – bólogatott – Bár ez nem jelenti azt, hogy örökre kizárom a focizást az életemből. Annyira azért még nem utáltam meg. 
- Kell valami, ami a földön tart – nevettem el magam – Aztán persze ott lesz a feleséged és talán gyerekeid, akik magadnál tartanak, ha esetleg el szeretne nyelni a sikeresség. 
- Na, jó lenne már ott tartani – motyogta – Sokkal egyszerűbb lenne minden, nem gondolod? 
- De, valóban – értettem egyet – Nem kellene párkapcsolatok miatt aggódni. Tudnám, hogy minden este ott lesz valaki, aki csak rám fog várni. Vagy éppen a gyerekeinkkel lesz, míg én dolgozom vagy fordítva. 
- Ne aggódj, előbb-utóbb elérünk odáig is.
- Bah, nem tudom, hogy örüljek-e vagy ne – mondtam amikor Niall felparkolt a kocsi feljáróra és a nyitott kapu által láttam amint Harry fekete Range Rovere ott parkolt a szokásos helyén. 
- Csak… beszéljetek? Hagyd, hogy lehűtse magát. Mielőtt elmentem érted, beszéltem vele. Tömören elmondta, hogy mi történt és szerintem is hülyeség volt, amit csinált. De mindketten tudjuk, hogy mennyire érzékeny lélekkel rendelkezik. Főleg ha olyan emberről van szó, aki sokat jelent neki. 
- Hát, ha nem hűti le magát, kap egy jobbost. Aztán egy ballost. 
- Héj, azért ne ütögesd a haverom, oké? Csak ha megérdemli.
Felnevettem aztán megforgattam a szemeim. Imádtam, amint Niall képtelen volt választani, hogy ki pártján álljon. Én a helyében Harryét fogtam volna, hiszen őt jobban ismerte, de aztán rólam van szó, szóval alap, hogy képtelen választani. Jól van Peyton, tudjuk, hogy oda meg vissza vagy magadért, nem kell mások orra alá dörgölni. Valószínűleg tisztában vannak vele. Ha meg nem, akkor most már biztos.

Niall hamar elment, igazából nem is vettem észre, hogy már legalább öt percre csak álltam és bámultam a hatalmas, fekete, luxusautót, melynek Harry Styles, a srác, aki éppen haragudott rám, volt a tulajdonosa. Halványlila gőzöm nem volt, hogy miért féltem bemenni a házba, ahol már kicsit több mint egy éve éltem. Talán csak maga a gondolata Harrynek rémisztett meg. Azonban valamikor csak sikerült eltalálnom a bejárati ajtóig és sikeresen át is léptem a küszöböt. 

Csendesség helyett azonban a nappaliból jövő videojáték hangja köszöntött. Nem tetszett, de nem állhattam egy örökké valóságig az előtérben, meg amúgy is hallhatta amint bejöttem a házba. Mihelyst levettem a cipőimet, a falhoz rúgtam őket aztán megálltam a kanapé mellett. Harry nem nézett fel, tekintetét a tévé képernyőjére szegezte. Mivel észleltem, hogy csöndességével fog büntetni ki tudja meddig, megfordultam és elhagytam a helységet. 

Azután, hogy letusoltam, Niall volt az első, akinek üzentem. Mikor mondta hazafelé, hogy eljönne velem Görögországba, én komolyan gondoltam. Így hát lebeszéltem vele egy időpontot, mire ő azt mondta, hogy elintézi a repjegyeinket. Belementem a dologba, hiszen Niall totál izgatottnak tűnt az egész nyaralás miatt. Később újra rám írt, hogy Liam is jönne velünk és őszintén nem volt vele bajom. Harry egyszer sem jutott eszembe, míg a két sráccal lebeszéltem a kis nyaralásunkat. Lehet azért, mert teljesen lefoglaltak és ennek azért örültem. De így volt jó. 

Miután átrágtuk magunkat minden fontos és nem fontos információn, megbeszéltük, hogy taxival megyünk a repülőtérre. Pénteken, szinte azonnal a szereplésem után, már megyünk is. Aztán valahogy Eleanor is megtudta, ezért csatlakozott a kis beszélgetésünkhöz. Később kiderült, hogy Niall adta hozzá a lányt a csoportbeszélgetéshez. Ő is annyira fel volt dobva az ötlettől, mint mi hárman. Azon csodálkoztam, hogy nem kérdezte meg, hogy Harry miért nem jön, vagy mi van vele, viszont sejtettem, hogy a téma nem marad szótlanul. Lena volt annyira furfangos, hogy mindig mindent a legvégére hagyott. Persze, a tanulás kivétel volt. Néha úgy gondolom, hogy mindezt tőle tanultam, hiszen egy részem mindig is felnézett a lányra és egy amolyan példaképként tekintettem rá.

2015. október 18., vasárnap

48. // Sosem meséltem, mert nem tartottam fontosnak.

Hiii,
Omfg. A végén remélem, hogy az a mondat egy hatalmas plot twist lesz számotokra. :3 Vagy ha nem is hatalmas, akkor legalább meglepődtök vagy valami lol. De csak mert örültem a fejemnek amikor kitaláltam és végre leírhattam. :D Oh guuuuuuuuuys már csak 2 rész & epilógus van hátra. :( És ebben a két részben még történni fognak dolgok, so készüljetek. :3 Már várom a reakciókat. :D
Shameless promo: Distance. Hahahaha, nem hagyhatom ki egy rész közzétételénél sem. :D Na, de jó olvasást babiesss. Xx

// Peyton Hollingsworth

Nevetve ültem le a székre, a kis pékségben, ahol ezelőtt már egyszer jártam. Harry otthonosította magát, és kiszolgált engem és magát is. Miután leült velem szembe, két-két fánkkal a tányérokon én szinte rávetettem magam az édességre. Amint beleharaptam, szinte képes lettem volna elolvadni. A régen ízlelt aroma édesen simogatta a nyelvemen lévő ízlelőbimbókat és egyáltalán nem lepett volna meg, ha élvezetemben furcsa hangok hagyták volna el a számat. Amikor Harry a kézfejével eltakarta a száját, már biztos voltam abban, hogy lebuktam. És persze szóvá is tette.
- Komolyan el fogsz élvezni egy fánktól? – felemelve a jobb kezem, bemutattam neki és tovább nyammogtam az édességen.
- Inkább menj, és dolgozz – intettem a fejemmel a pult felé – Mióta összeköltöztünk, nem igazán hozod a házhoz a pénzt, hallod-e.
- Na, mert te igen – szemeit egy vékony kis vonallá préselte, míg rám nézett, ajkain pimasz vigyor csücsült, aztán beleharapott a csokis fánkba – Mellesleg beszélgettem egyik nap az edzőterem főnökével. 
- Valóban? 
- Mhm. Megemlítette, hogy van egy szabad helye, és hogy a nyáron tudnék ott dolgozni. Mivel leginkább a futópadon edzek, vagy boxolok, felajánlotta nekem. Azt mondta, hogy naponta lenne egy-két csoport, akiknek kellene tanítanom pár box mozdulatot és óránként kapnék érte tíz fontot. 
- Csak tízet? Meddig tartanának az edzések? 
- Körülbelül két óra. És ha legalább egy csoportom van, az már lenne húsz, ami azért nem rossz. Ha meg csávókat kellene edzenem, azok valószínűleg tovább bírnák, tehát több pénz. 
- Ahogy gondolod – vontam meg a vállam.
- De még Májusban mondta Mr. Russel, hogy idén lesz esély arra, hogy kisebbekkel focizzunk, tanítsuk őket. A biztonság kedvéért felírtam a nevem, lehet, hogy inkább oda megyek.
- Hát, melyikhez van több kedved? Szerintem a focit kellene elvállalnod, mert lenne esélyem látni téged kicsikkel és nem hiszem, hogy tudod, de ez az egyik gyengeségem – vallottam be zavartan, bár tekintetem folyamatosan a fánkon tartottam és a kifolyó csokit piszkáltam az ujjammal – De a boxolás is jó lenne. Úgy értem, ki ne örülne, ha izzadtan, kifáradtan, egy szál atlétában látná a barátját? 
Harry felnevetett a mondandóm hallatán, lazán megrázta a fejét és így szólt.
- Hihetetlen, hogy mindig van valami mondani valód és képes vagy elérni vele, hogy az addiginál is jobban beléd szeressek.  
- Erről vagyok híres – negédes mosoly kunkorodott az ajkaimra s kacsintottam egyet. 
- Harry! – elkaptam a fejem az előttem ülő srácról és tekintetemmel a felénk közeledő idős nénit kezdtem el nézni. Arcán mosoly kunkorodott, szemeivel engem és Harryt nézte – Oh, sajnálom, nem akartam félbeszakítni a randevút.
- Ugyan, semmi gond, Barbara – mondta Harry, annak ellenére is, hogy semmi köze nem volt ennek a kis fánkozásnak egy randevúhoz. Igaz? – Miben segíthetek? 
- Tényleg nem szeretnélek megzavarni titeket, csupán arra gondoltam, hogy beállhatnál egy kicsit a kassza mögé, mint anno? – ujjait összekulcsolta a combja előtt és úgy várta Harry válaszát. Bár mielőtt a srác megszólalhatott volna, Barbara gyorsan közbe szólt megint – Csupán csak pár órára kellene. 
- Peyton? – ajak harapva néztem vissza Harryre, aztán lopva Barbarára pillantottam. Végül rábólintottam a dologra, de, csak mert halálosan kíváncsi voltam arra, hogy Harry miként fog kinézni egy csinos, vörös kis kötényben.

**

Miután kettőnkre maradt a pékség, az emberek szinte betódultak. Alig volt egy szabad percünk arra, hogy az újból kisütött pogácsákat vagy fánkokat kihozzuk hátulról. Persze én ezért Harryt szapultam, hiszen a vásárlók nagy része, fiatal lányok voltak. Alap, hogy idetódulnak, ha egy olyan szex isten, mint Harry a pult mögött áll és kiszolgálja őket. Csodálkoztam, hogy képet nem kértek tőle. 
- Hogy bírtad te ezt régen? Folyik a víz rólam. Olyan helyeken is, ahol szerintem nem kellene – panaszkodtam, miután kiszolgáltam két lányt. 
- Nos, régen nem volt ilyen nagy a forgalom. Pár óra alatt legalábbis fele ennyi mindent adtunk el, és nem egyedül voltam. 
- Héj, segítettem ám! – megcsaptam a vállát, mire ő csak rám vigyorgott.
- Baby, a kasszánál álltál, én meg rohangáltam fel s alá, mint akinek kukac van a seggében. 
- Na, és? Nagy munka ám! Főleg, hogy semmit nem értettem pár órája a kasszákhoz. 
- Látod? Minden nap tanul valami újat az ember – mondta, s leült a székre – Azonban most rajtad áll a sor, hogy kiszolgáld azt a három srácot.
Ráncolt homlokkal néztem rá, aztán az ajtó fölött lévő izé csilingelni kezdett majd a pulthoz léptek. Már éppen kérdeztem volna, hogy mit adhatok, amikor Harry ujjait megéreztem az enyémekkel egybe fonódni. Visszanéztem rá, s szembe találtam magam széles vigyorával. 
- Hé, csinos hölgy – felkaptam a fejem, hiszen valószínűleg nekem lett címezve a megszólítás, nem Harrynek. 
- Helló, mit adhatok? – kérdeztem monoton hangon, erőltetett mosollyal az arcomon. Nem szerettem, ha ennyire feltűnően, nagyképűen flörtöltek a srácok. 
- Mhm, egy pogácsát és egy estét veled – rám kacsintott, vagyis gondolom, hogy a béna próbálkozásával ezt szerette volna elérni.
- Neked mit adhatok? – fordultam a másik felé, s ő már normálisabban válaszolt. Miután átadtam nekik és a kassza felé indultam, elkértem tőlük az árat aztán a srác, amelyik először szólított meg, így szólt.
- Ha esetleg unatkoznál, ezen a számon elérhetsz – fél oldalas mosollyal az arcán csúsztatott egy papírt felém a pulton, mely azonnal el is tűnt onnan.
- Nem hiszem, hogy unatkozni fog – Harry mély hangja tele volt magabiztossággal, míg szavait a fiúnak intézte. Kezei közé vette a papírt, aztán széttépte – Ha még is így lenne, majd én elszórakoztatom. 
Megforgattam a szemeim amint elléptem Harry mellől és ezúttal én ültem le oda, ahol ő volt. Most komolyan, miért kellett elrendeznie helyettem? Annyi jó kis megszólalást kitaláltam már közben, de persze egyiket sem tudtam elhasználni, mert jött Harry, és megmentette a világot. 
Percekkel később, már előttem guggolt, kezei a combjaimon voltak.
- Ugye tudod, hogy nem kell hősködnöd? – végül ránéztem, pontosabban bele a szemeibe, melyek folyamatosan engem bámultak.
- Csak nem hagyhattam, hogy az a kis nyavalyás a barátnőmmel flörtölgessen! 
- Szerinted nem tudtam volna megoldani magamtól? 
- Feltűnt egyáltalán neked, hogy mennyire megbámult?
- És akkor mi a fasz van? Harry, téged lányok bámulnak meg a nap huszonnégy órájában. Nem is egy! Mikor hallottál engem sipákolni miatta? Egyszer sem. És miért? Mert nekem van valamim, ami nekik nincs. Az pedig te vagy. Tudom, hogy a nap végén úgy is én megyek veled haza, én alszok el veled, neked mondom el, hogy szeretlek, szóval mi a frásznak kiakadni azon, hogyha valaki megbámul? Kérlek, engedd el egy kicsit magad. 
- Oké, igazad van. Sajnálom. De akkor sem tetszett, ahogy még a telefonszámát is megadta, előtte meg úgy beszélt veled, mint egy olcsó szexszel. 
- Szeretem, amikor védelmezőállapotba váltasz, nem erről van szó. Jól esik, hogy kiállsz mellettem meg minden, de néha csak próbáld meg elfogadni, hogy engem nem érdekel a többi srác. Te vagy az, akit szeretek, te vagy az, aki számít – mindketten elmosolyodtunk, tenyereimbe fogtam puha arcát és megcsókoltam – Szeretlek, Harry. 
- Imádom, ha te mondod ki először – vigyorgott mielőtt újra előrébb hajolt volna és ajkait az enyémek ellen nyomta – Én is szeretlek, Napsugár.

Egészen délután kettőig voltunk a pékségben, hiszen akkorra már visszaért Barbara. Mikor hazaértünk, ebéd várt már ránk, melyet Trenton készített. Az asztalnál ült Lennon, kinek kezében helyezkedett el az egyik kislány, Trenton, és Gemma, akinél a másik baba volt. A levegő hirtelen feszült lett, azonban Harry a vállamra tette a kezét és maga mellett terelve vezetett el az asztalhoz. 

- Mi jót főztél? – kérdezte Trentontól miután mindketten leültünk. 
- Uh, leves. Nem mondtátok, hogy mi legyen, szóval gondoltam ez lesz. Anya valószínűleg úgy is el akar majd menni, enni, míg itt vagyunk. 
- Kérsz, Pay? – pillantott rám mosolyogva Harry, s én bólintottam – Mindjárt itt vagyok.
Miután felállt az asztaltól, megint mindent csend vett körül. Lennon egy bíztató mosolyt küldött felém, szóval végül én kezdeményeztem beszélgetést.
- És, mit csináltatok, míg mi nem voltunk itthon? 
- Gemms elvitte az ikreket sétálni, addig én és Trenton összepakoltunk és megfőztünk. Igazán semmiség – válaszolt mosolyogva Lennon – Milyen volt a pékségben lenni? 
- Másodjára voltam ott, és ah, egyszerűen imádtam! – lelkesedtem – Be is álltunk a pult mögé, mert Barbarának el kellett mennie, szóval mi vettük át a boltot. Vicces volt. 
- Látod? Peyton tud örülni neki! – kezdte álfelháborodottan Trenton amint Lennonra nézett, majd rám – Én is elvittem a pékségbe, hiszen én is dolgoztam ott és Lennon, veled ellentétben alig várta, amíg el nem hagytuk azt a helyet! 
- Nem tetszhet mindenkinek – vontam vállat s rá mosolyogtam a lányra.
- Látod? Peyton megért! – nevetnem kellett a hasonló szóhasználaton. 
Aztán tekintetem Gemmára tévedt, és egy kicsit megilletődtem. Nem bámult engem, de néha-néha megilletett egy semleges arckifejezéssel. Végül félretettem a makacsságom, és annak ellenére, hogy lehet, nem kellett volna hozzászólnom a lányhoz, megtettem. 
- Gemma, képzeld, láttam a képedet a falon a pékségben – felkapta a fejét, szemeivel szinte a lelkembe látott aztán egy aprót bólintott – Eléggé hasonlítottál már akkor is anyukádra – próbálkoztam tovább, ő azonban csak hümmögött. 
Mivel nem mentem semmire, inkább hagytam az egészet, s Harry ekkor már belépett a konyhába. Lehelyezte elém a tányért, mely tele volt ínycsiklandozó levessel és egy kanalat is adott. Elmotyogtam egy „jó étvágyat” aztán leszegett fejjel betermeltem az ételt. Kevesebb, mint öt perc alatt el is tűntettem azt a tányérból, így felkeltem és a mosogatóba tettem a tányért. Utam egyenesen az emelet felé vettem, Harry szobájába majd ledőltem az ágyra. Telefonom csörgése zavart meg abban, hogy mélyebben elmerülhessek a gondolataimban. Amint felvettem a készüléket, Xander szinte azonnal letámadott.
- Eltörtem a kezemet! – mondta sürgetően – Kibaszottul eltörtem a kibaszott kezemet! 
- Nos, neked is szép jó reggelt, délelőttöt, délutánt, estét, hajnalt – válaszoltam nevetve – És mi az, hogy eltörted a kezed? Hogyan? Melyiket? Hogy lehetsz ilyen balfasz? 
- Leestem a fáról és a jobbat és nem tudom – adott választ sorban mindegyik kérdésemre – De rohadtul fáj. Először nem gondoltam, hogy eltörött, így nem is mentem be vele kórházba. Azt hittem, hogy csak meghúzódott vagy valami. Aztán két órája, alig tudtam megmozdítani, és a kétszeresére dagadt. Anya kis híján levágta a fejem a késsel, ami a kezében volt aztán elkezdett velem ordibálni és bevitt a kórházba. 
- Én is leordítottam volna a fejed! Hogy lehetsz ilyen béna? – akármilyen komoly szerettem volna lenni, elnevettem magam. Mint mindig, amikor valami komoly szituációba kerülök, és nem szabadna röhögnöm. 
- Ember, tizenkilenc vagyok! Mi a faszért ordítja le a fejem?
- Mert mondjuk a fia vagy? És mert még vele élsz? Addig azt csinál veled, amit akar! 
- Oh, kérlek, mindketten tudjuk, hogyha rajtam múlik, akkor beköltözök hozzátok és most járhatnánk együtt a manchesteri egyetemre. 
- Na, igen – sóhajtottam fel – Jobb lenne minden. Nem kellene megfelelnem minden új embernek.
- Ezt hogy érted? – kérdezte kíváncsian, hangja újra komoly lett – Kinek kell megfelelned? 
- Kinek nem? – kérdésére kérdéssel válaszoltam, halkan felnevettem – Mint mondtam, jobb lenne minden, ha soha nem kerültem volna Londonba. 
- Ez volt az álmod, zoknifej. Mi a probléma? Nem örülsz neki? Bekerültél a kedvenc iskoládba, mi kell még? 
- A régi életem.
- Oké, most hagyd abba a makacskodást és pofázd el, hogy mi bajod van. Ugyanis itt reggel tizenkettő van és álmos vagyok. Egész este a kórházban voltunk.
- Nincs semmi – mondtam halkan miközben a takaró szélével játszottam – Csak elegem van.
- Miből? Basszus, miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőled? Esküszöm, hogyha ott lennék, akkora pofont kapnál, hogy a szavak csak úgy ömlenének a szádból utána. 
- Gemma nem fogad el – böktem ki a kerek igazságot – Gemma, Harry nővére. Nem vagyok szimpatikus neki. Azt szeretné, ha szakítanék Harryvel, különben nem fogja vele tartani a kapcsolatot. Én próbálkozom azonban. Nos, próbálkoztam. 
- Gemma Styles? – kérdezett rá mintha nem lett volna magától érthető. Hümmögtem, s ő folytatta – Mindegy, igen? Tovább? 
- Nincs tovább. Nem tűr meg és kész. Nem tudok mit csinálni. Sokkal egyszerűbb volt minden, amikor Manchesterben éltem. Olyan, mintha a világ összes súlya a vállaimra szakadt volna, pedig csak egy személynek nem vagyok, gyere be rózsám. 
- És Harry? Mi van vele? Ha maradsz otthon, vele sem találkozol.
- Lehet jobban jártam volna – nevettem fel tehetetlenül – Nem kellene azon rágódnom, hogy még is miért nem tetszek a nővérének. Még csak nem is ismerem és ő sem engem! 
- Ki véleménye számít jobban. Gemmáé vagy Harryé? 
- Persze, hogy Harryé. De bassza meg! Gemma a nővére, és csak jobban ismeri, mint én! Ha ő azt mondja, hogy nem boldog velem, akkor talán tényleg véget kellene vetni mindennek, nem gondolod?
- Miért hagyod, hogy az agyadba ültesse a hülye szavait? Mikor engedted te meg ezt embereknek? Velem is ez történt, benyeltem, aztán mikor feleszméltem, egy oltári nagy idiótának tűntem.
- Miről beszélsz?
- Sosem meséltem, mert nem tartottam fontosnak. Anya sem tud róla. Senki. Csak én és ő. Undorító, igazából. El sem akarom mondani, de már nincs ki út – hangosan felsóhajtott, perceket várt, aztán megszólalt – Gemma Styles és én megosztunk egy múltban történt eseményt, és… nem vagyok rá büszke.