2015. június 27., szombat

03. // Élet mentő vagy!

Hiiiii,
15 feliratkozó! Wow! Nem hittem volna, hogy ennyire meg fog ugrani az olvasók száma, de nagyon örülök neki! Bízzunk benne, hogy a szám már csak nagyobb lesz. :) Ummmm, tudom, hogy nem igazán történnek még dolgok, de ígérem, hogy amint beljebb érünk a sztoriban, minden magától jön majd! Ismeritek a mondást; a türelem rózsát terem. ;) És amúgy tudom, hogy vasárnaponként jönne az új rész, nem láttam értelmét annak, hogy húzzam a posztolást, ha egyszer készen van már a fejezet. :) Jó olvasást. xx

// Peyton Hollingsworth

Gondolkodásra egy percig sem volt szükségem azok után, hogy Harry közölte, senki nem lesz otthon a családjából. Igazából volt bennem egy kis paranoiai, tekintve hogy alig ismertem Harryt, de Ő már haza szeretett volna vinni. 
Ahogy észleltem, az Ő vállairól is leesett egy kisebb súly, amikor rábólintottam a dologra, bár nagyon mélyen imádkoztam azért, hogy minden rendben legyen keddig, illetve az úton oda és vissza is. Oh, igen, megtudtam, hogy az aznapi nappal együtt négy nap múlva indulunk, hiszen nem szeret sokáig autó nélkül lenni. 
Míg ezt megvitattuk, beértünk a belvárosba, amely tele volt emberekkel. Napszemüveggel és kalappal a fejünkön, telefonnal a kezünkben, minden bizonnyal megfeleltünk turistáknak. Akár mennyiszer jártam Londonban, sosem volt időm arra, hogy elmászkáljak csak úgy, és felfedezzem a nevezetességeket, így kapóra jött az egész nyár, amely előttem állt. A tudat pedig, hogy volt egy személy, aki ugyanolyan tudatlan volt, mint én a várossal kapcsolatban, még izgatottabbá tette az itt létemet. 
- Bármi olyan hely, ahova mindenképpen el szeretnél menni először? – kérdésem hallatán gondolkodó fejet vágott, majd megrántotta a fejét – Jártál már Londonban ezelőtt? 
- Igen – válaszolta – Egyszer-kétszer családi dolgok miatt, de nem volt időm körbe nézni, szóval nem tudom, hogy hol kezdhetnénk; semmit nem sikerült rendesen körbe járnom. 
- Több közös van bennünk, mint azt az ember gondolná – vigyorogtam – Mi lenne, ha valami szórakozó hely után néznénk? Kedvem van egy kis rakoncátlansághoz. 
- Mennyi idős is vagy, még egyszer? – megforgattam a szemeim, majd kiböktem, hogy tizennyolc. Hümmögött majd végül, nagy nehezen rábólintott – Nem gondoltam volna, hogy már az első héten részeg szeretnél lenni. 
- Nem mondtam, hogy már az első héten. De jobb tisztában lenni a környezettel, nem? – ezúttal Ő forgatta meg a szemeit, amin nevetnem kellett. 
Aztán amikor beletúrt a hajába, akaratlanul is beleharaptam az ajkamba. Hoppácska, ezt nem láttam jönni.
- Normális emberek először a boltokat keresik meg, te meg egyből a klubokba veted magad. 
- Sosem mondtam, hogy normális vagyok – felnevettem, ahogy kiejtettem a normális szót – Közel sem vagyok ahhoz az állapothoz. 
- Igen, valahogy sejtettem – válaszolta – De ha már parti, akkor hogy a fenébe kerültél be a londoni egyetemre? Nem akarok paraszt lenni, de a szüleid lefizették a tanárokat? 
- Humor Harold – nevetést színlelve vállon csaptam majd folytattam – Azért, mert élek nem azt jelenti, hogy nem is tanulok. Akár hiszed, akár nem, kitűnő tanuló voltam középiskola és főiskola alatt is. 
- Legyek még bunkóbb, és mondjam; lenyűgöző!? 
- Emlékezz vissza a tegnapi beszélgetésünkre, és amikor kitaláltál egy jobb sértést, gyere vissza és mutasd, meg mit tudsz. 
- Aah, porig aláztak! – mindketten felnevettünk erre, miután egy eléggé félreérthető nyögés szaladt ki a száján.
Jobb karját átdobta a vállam felett és közelebb húzott magához. Nem zavart, mivel nem Ő volt az első, akivel így sétáltam publikusan, mint fiú és amúgy is örültem, amiért ennyire nyitott és nem játszik kukát. Az is tetszett, hogy benne volt mindenben – példa erre az előbbi kis színjátékunk, amely csak arra engedett következtetni, hogy jó társaság, és ha úgy lesz valamikor a jövőben, akkor tökéletes társ, bűnözésben. Ezt ne tessék félreérteni. Én csak is csínytevésekről beszélek; olyan dolgokról, amiket-rengeteget csináltam, amíg Manchesterben éltem és volt esélyem Xanderrel lógni mindennap.

Számtalanszor megvicceltük a bátyámat, ha otthon volt és természetesen az öcsémet is. Nem volt egy olyan nap, amikor nem nevettünk volna addig, hogy a hasunk szó szoros értelmében ne fájt volna. Egy idő után, természetesen unalmassá vált csak iskolán kívül csinálni, így amikor adódott az esély, bevetettünk egy-két huncutságot az utált tanároknál illetve diákoknál. 
Hm, Harrynek teljesen jó kislányként adtam be magam, ami az iskolát illette, de őszintén, nem kellett tudnia a kis csínyekről. Egyelőre.  
- Föld hívja Peytont! Peyton jelentkezz! – kisfiús kuncogásra kaptam fel a fejem ezzel kis híján levittem Harry fél arcát az enyémmel – Eh, mi ütött beléd, te vadmacska? Próbáltalak vissza hozni a földre, erre cserébe megfejelsz? 
- Oh, kussolj el! – nevettem fel – Minek dugtad az arcodat a képembe? Tán ki szeretted volna szívni a nyakam? 
- Fenébe! – morogtam megjátszottan – Miért kell mindig mindennek a közepébe találnod? 
- Átlátszó vagy, mint a víz, édes – arcát még mindig közel tartotta hozzám, így minden probléma nélkül képes voltam a fülébe suttogni. 
Mint ahogy számítottam rá, kirázta a hideg és libabőr jelent meg a nyakán. Elnevettem magam, és újra eszembe jutott Xander, amikor legelőször suttogott a fülembe, és engem is kirázott a hideg. 
- Ne mondd, hogy te is minden alkalommal beceneveket aggatsz az emberekre!? – fájdalmas tekintete láttán megint nevetnem kellett. 
- Egyszer-kétszer meg fog történni, ha nem többször – feleltem és megvontam a vállam – Miért rossz, huh? Hiszem, hogy idővel elkapod tőlem, és ugyanúgy becézgetni fogsz. 
- Anya is folyamatosan rám aggat valamilyen nevet. Legyünk bárhol. 
- Ó, anyuci pici fia zavarban érzi magát, ha becézik? 
- Peyton, elég – ujjai elvesztek a göndör tincsei sokaságában és azon kaptam magam, hogy én is meg akartam tapogatni őket. 
Olyan könnyedséggel mozogtak a feje tetején, hogy szinte már féltékeny voltam a rugalmasságára. És akkor még nem érintettem meg. Kinézetre puha volt, és legszívesebb arcon csaptam volna magam, amiért a hajáról álmodoztam és annak tapintásáról. 
- Kezdem azt hinni, hogy valami van rajtam vagy valaki van mögöttem. Néha pedig, hogy ennyire unalmas vagyok – jegyezte meg, mintha nem is nekem beszélne, hanem magának. 
- Bocs, hogy feltérképezlek – nem tudtam megállítani a szavakat, amelyek csak úgy lepattantak a nyelvem hegyéről, mintha valami úszóbajnok ugrott volna le az ugródeszkáról, hogy megtegye a számára kiszabott távot a vízben. 
- Fényképezz le – ajánlotta – Tovább tart. 
- Kicsit beképzeltek lettünk, huh? 
- A közeledben? – gúnyos álnevetése vigyorgásra késztetett, na meg arra, hogy mit sem törődve megforgassam a szemeim – Pattog, rólad a nagyképűség az én tökéletes bőröm pedig sajnálatos módon felszívja. 
- Tökéletes bőröd? – erőltetetten felnevettem, aztán felhasználva ezt egy okként, végig simítottam a karján, melyet nem védett a pólója – Oké, ezt a menetet te nyerted. Viszont, hogy ne úszd meg, és hogy ne láss szenvedni, el kell mondanod, mit csinálsz, amitől ennyire puha! 
- Mit gondolsz, majd elárulom a titkomat egy beképzelt libának? Álmodozz tovább, hercegnő. 
- Khm, úgy érted királynő! – ha valamiben jó voltam, akkor az a visszaszájalás volt.
Nem említve azt, hogy folyékony szarkazmust beszélek. 
- Aw, én leszek a király, lehetsz a királynő a kislányunk meg a hercegnő lesz. Hogy hangzik? 
- A számból vetted ki a szavakat! 
Minden bizonnyal azt gondolták a mellettünk elmenő emberek, hogy megőrültünk, esetleg halálosan szerelmesek vagyunk egymásba, ahogy összekarolva mentünk és vigyorogva néztük egymást. Nem beszélve arról, hogy milyen idétlenül gagyogtunk egymásnak.

Fagylalttól ragadt a felkarom, amikor beléptünk egy Mc Dondald’sba. Harrynek már út közben leadtam, hogy mit vegyen és pénzt is nyomtam a kezébe, melyet szinte azonnal visszaadott, mondván, hogy Ő állja a kaját. Nem volt értelme tovább veszekednem vele; ha egyszer elutasította, másodszor is elfogja. 
Míg Ő a sorban állt és megrendelte a kajánkat, én a mosdók felé indultam, hogy megszabaduljak a fagylalttól, amely szétolvadta kezemen és ragadóssá vált. Ne is kérdezzétek, hogyan történt; egy pillanatra fordítottam el a fejem és a gyerek már nekem támadott. 
Mihelyst megvoltam a „mosdással” úgy döntöttem, hogy keresek magunknak helyet, és kihasználva, hogy meg van a telefonszáma, megüzentem neki, hogy hova jöjjön. Rá pár percre már meg is jelent, egy tálcával a kezében. Épp hogy elém ért, a szemüvege lecsúszott a fejéről és újból eltakarta a szemeit, melyen felnevettem majd magam elé húztam a tálcát. 
Úgy beszéltük meg, hogy rendel csirkefalatkákat, a húszasat, így meg tudjuk majd felezni és nem megy semmi kárba. De arra nem számítottam, hogy vesz majd még mellé egy-egy sajt burgert és almás pitét.  
- Uh, az égiek meghallották imáim, amikor a lehető leggyorsabban kaptam meg a rendelést. 
- Mi történt? – nem sok figyelmet szenteltem a srácnak, amíg leült elém, bár annál többet a csirke falatoknak. 
- Nem most történik meg először, és ezt nem nagyképűségből mondom. De amint álltam a sorban, három-négy lány, viszonylag fiatalabbak, mint én, elkezdtek eléggé feltűnően nyomulni. 
- Oh? – felvontam a szemöldököm, ahogy hallgattam a meséjét, közben pedig egy sült krumplit ejtettem a számba – Mindjárt jövök, hozok még barbecue szószt. 
Aprót bólintott, így szinte azonnal felkeltem és elhagytam a teret. Noha nem igazán értettem, hogy miért akadt ki annyira, amikor azok a lányok oda mentek és flörtölni kezdtek vele. Harry helyes, így alap, hogy akinek megakad a szeme rajta, megőrül.
Peyton, nyugodj le. Oké, hogy hormon túltengésed van, de azért ne csorogjon a nyálad már csak a srác gondolatára is!
Amikor visszaértem az asztalunkhoz, egy kissé tátva maradt a szám. Egy lány ült a helyemen, Harry mögött pedig kettő állt. Tehát ezek voltak azok a buta libák, kik „megtámadták” őt. Bevetve tökéletes színjátszásom, felvettem a legédesebb mosolyom és közelebb mentem azt asztalhoz. 
- Szerelmem, azt mondták lent, hogy mindent a tálcára tettek, amit kértél. 
Harry és a lányok szemei is elnyíltak, amikor kinyitottam a számat és beszélni kezdtem. Hah, egy ide, fruskák – gondoltam magamban, és az előzőnél is nagyobb vigyort vettem fel a számra. 
- Uh, nem tudtuk, hogy barátnőd van – motyogta a szőke, amelyik Harry jobb oldalán állt. 
A kis csaj megszólalása után, a másik, amelyik közelebb állt hozzám, át lépett a barátnője oldalára, ezzel még messzebb lépve tőlem. 
- Egy ilyen lány, mint az, hogy kaphatott meg egy olyan szex istent, mint te? – kérdezte immáron az a lány, amelyik Harryvel szemben ült. 
Nem szerettem, ha az emberek úgy beszéltek rólam, mintha nem lennék ott, és az a kis semmirekellő éppen azon volt, hogy fellépjen az idegeimre és táncolni kezdhessen. 
- Örülnék, ha nem beszélnél, úgy a barátnőmről mintha valami tárgy lenne – szólalt fel ekkor már Harry is – Az pedig még jobb lenne, ha felkelnél és elhagynád a terepet, mielőtt más dolgokhoz kell folyamodnom. Köszönöm.
- Most miért vagy ennyire ellenszenves? – a száját lefelé biggyesztette és kölyökkutya szemekkel nézett Harryre. 
Tekintetem a két lányra irányult, akik messzebb álltak tőlem és éppen elkaptam, amint megforgatták a szemeiket. 
- Messze állok az ellenszenvességtől, de határozottan nem szeretem, ha egy hozzám közel álló személyről úgy beszélnek, hogy nem ismerik és teljesen felesleges. Megismétlem, amit mondtam. Szeretném, hogyha felkelnél az asztaltól, és hagynád, hogy nyugalmasan eltöltsem az általam szeretett nővel az időmet. Köszönöm!
Szerintem a barátnői is meglepődtek, amikor a „kapitányuk” felkelt az asztaltól majd az én irányomba kezdett sétálni. Ez még semmi nem volt; mintha valamit is tettem volna ellene, erőszakosan meglökött a vállával, ahogy elhúzott, vissza sem nézve ránk. 
- Hülye lotyó – nem is vettem észre, hogy hangosan kimondtam, míg nem hallottam Harry halk nevetését – Értem már, hogy miért akadtál ki pár perccel ezelőtt. 
- Életmentő vagy! – közölte, és hogy még hitelesebbé tegye, kifújta a levegőt – Tartozom neked eggyel, édes barátnőm
- Érted mindent, szerelmem
Összenevettünk, majd miután minden tisztának tűnt körülöttünk, neki láttunk enni. Időközben megegyeztünk abban, hogy akármikor történjék még egy ilyen eset, alapból be kell vetnünk a színjátszást, tekintve, hogy ez az egyetlen dolog, amivel le tudjuk rázni az olyan piócákat, mint akivel dolgunk volt.

Hat óra fele döntöttünk úgy, hogy normálisan viselkedve, újra megpróbálkozunk a fagylalt evéssel. Meglepő módon, nem volt senki a közelünkben, aki beleronthatott volna a nyugodtságunkba, így egy padon ülve a Trafalgar téren lassan elfogyasztottuk az édességet. 
Volt néhány pillanat, amikor úgy éreztem, hogy Harryt régebb óta ismerem, mint két nap, és ez egyáltalán nem rémisztett meg. Sőt, szinte már megmosolyogtatott. Annak ellenére, hogy mint első benyomás, azt hittem, hogy egy vérbeli bunkó, kiderült, hogy az egyik legédesebb srác, akivel valaha volt esélyem találkozni. Tulajdonképpen már lehetne azt is mondani rá, hogy tökéletes. Túlságosan is hibátlan ahhoz, hogy igaz legyen.

Udvarias még is szemtelen. Helyes még sem használja fel, hanem hagyja, hogy az emberek szinte meghajoljanak előtte – mert nem hiszem el, hogy valahol mélyen nem élvezi az összes tinédzser lány pillantását. Míg legelőször úgy gondoltam, hogy képes lenne neki menni egy másik srácnak, rádöbbentem arra, hogy még egy bogárnak sem tudna ártani. Ugyanakkor észleltem, hogy makacs és wow, én is az voltam, szóval már ott és akkor sejtettem, hogy sok gondunk lesz még a jövőben néhány téren. A helyzet már csak az volt, hogy mindennél előbb meg akartam tudni, hogy mit rejteget az a bizonyos jövő kettőnk számára. Érdekelt, hogy mi fog történni velünk, de ugyanakkor nem akartam siettetni az időt, hanem csak élvezni akartam.

Lényegében, Harry valamilyen szinten eltért a többi sráctól, akikkel egész idáig találkoztam. Hasonlított egy kicsit Xanderre de nem is és ez különösen tetszett. Mint említettem neki tegnap is, igazán érdekelt a története. A története arról, hogy miként sikerült átlépnie azon, hogy ne érdekelje többé, hogy az emberek mit gondolnak róla, mert valahogy sejtettem, hogy több titkot őriz, mint amennyit képes lenne elbírni. 

2015. június 24., szerda

02. // Kell egy társ a hosszú útra.

Hiiiii, 
AHH, imádlak titeket! :D Annyira örülök, hogy bejön a sztori! :D Igazából féltem, hogy majd semmi visszajelzés nem lesz, de megleptetek és nagyon örülnék, ha sikerülne továbbá is fenn tartani a komikat. :) Köszönöm a 14 feliratkozót és az 5 pipát az előző részhez! Jó olvasást. xx

// Peyton Hollingsworth

A szobám lassan, de biztosan kezdett a helyére állni. A főbb bútorok már a helységben voltak; az ágyam, a szekrények, az íróasztalom. Megvoltam a ruhák eltevésével is, melynek örültem, gondolván arra, hogy még mennyi mindent fog hozni a szállító hapsi és mennyi mindent kell majd elpakolnom.
Ez idő alatt egyáltalán nem beszéltem Harryvel. Úgy értem, neki is biztosan meg volt a maga dolga, és gondolom, hogy csak zavartam volna azzal, ha oda állítok és elkezdek fecsegni arról, hogy ki vagyok. Mert egyszer be kell mutatkoznunk egymásnak, nem igaz?  

Miután visszaértünk az ebédről, apa és Anne is elment, noha a füleinkbe rágták, hogyha akármi kell, akkor hívjuk őket, és Ők itt vannak, hogy segítsenek. Én persze, mint az egyik legmakacsabb személyiség, akit ismerek, még a telefonomra sem pillantottam, amíg pakolgattam a dolgaimat. Ezzel nem tudtam, hogy magamnak vagy apunak akartam bebizonyítani, hogy menni fog az „egyedül” élés, de minden esetre elbírtam a dolgok kordában tartásával.

Na, de visszatérve Harryre. Bíztam abban, hogy nem fogjuk egymást utálni, amíg együtt lakunk, mert ránézésre eléggé sok közös dolgot sikerült felfedeznem. És persze azért sem, mert nem akartam vele a nap minden órájában veszekedni, lényegtelen dolgokról. 
Éppen ezért, összeszedtem magam és elhagytam a szobámat majd az övé felé igyekeztem. Fogalmam nem volt, hogy milyen ki fogást fogok mondani, de amint felemeltem a kezem, hogy kopogjak az ajtaján, csak úgy, a semmiből, beugrott egy frappáns és lehetőleg hihető ok. 
Alig telt egy percbe, az ajtó kinyílott én pedig egyáltalán nem zavartatva magam, hagytam, hogy a tekintetem végig mérje a srácot. Szürke melegítőt viselt és egy nyúzott, fehér pólót melynek nyaka eléggé mély volt ezáltal kilátszódott a két madár tetoválás a kulcscsontja alatt. 
- Miben segíthetek? – hangja segítségemre volt abban, hogy elszakítsam a tekintetem a lábaitól – Nézd, még van jó pár doboz, amit ki kellene pakolnom, szóval…
- Oh, sajnálom – mondtam, noha egyáltalán nem gondoltam komolyan – Erm, arra gondoltam, hogy rendelek pizzát vacsorára. Milyet szeretnél? 
- Megvagyok kaja nélkül, de értékelem a figyelmességed – válaszolta ugyanolyan egyhangúan majd mintha a téma teljesen le lett volna zárva, megfogta az ajtót, és becsukta azt. 
Észre sem vettem, hogy a szám időközben elnyílt és szó szerint tátva is maradt, ahogy az ajtóra meredtem. Akárcsak a filmekben, megráztam a fejem és teljes hihetetlenséggel felnevettem. Nem akartam, hogy ilyen legyen a kapcsolatunk, szóval rosszul érintett a dolog. Úgy értem, tudom, hogy most találkoztunk, először de még is volt egy olyan vonzás a srácban, ami nem engedte, hogy leálljak, már ha értitek, hogy mire gondolok. 
Tele volt titkokkal és ez bökte a csőrömet; mindennél előbb és gyorsabban ki akartam találni, hogy még is mi miatt volt ennyire zárkózott és hideg. Tulajdonképpen apuval több szót váltott, mint velem, azóta, hogy találkoztunk és ez zavart, ugyanakkor nem lepett meg. Apa mindenkivel gyorsan egy hullámhosszra tudott lépni és ez frankón jött a munkájában is. Nem csoda, hogy sikeres volt… mindenben.

Órákkal később a nappaliban találtam magam, el fekve a kanapén, egy pizzás dobozzal az ölemben és a telefonommal a kezemben. Több mint két órája beszéltem Harryvel, így miután nem tudtam mihez kezdeni, ahogy mondtam neki is, rendeltem egy pizzát miközben régi jó barátommal, Xanderrel beszéltem telefonon. 
Először persze lerakta a telefont, mondván, hogy nem fogja hagyni, hogy én fizessek a telefonszámláért, majd visszahívott. Végül egy és fél órán keresztül beszéltünk tulajdonképpen semmiről és mindenről. Elújságolta, hogy randizgatni kezdett egy lánnyal, és bár mindketten gyorsnak találták a helyzetet, nem szándékoztak leállni, mert érezték azt a bizonyos szikrát. Természetesen én mindent tudni akartam a lányról meg úgy mindenről, ami Xanderrel történt azóta, hogy utoljára találkoztunk, és Ő is ugyanolyan lelkesedéssel akart információt mindenről.

Nevetésem rázta meg a ház falait, amikor az egyik szereplő a tévében elsütött egy viccet. Általában nem esnek le egy hamar az ilyen dolgok, de ott és akkor se perc alatt megértettem. Valószínűleg közrejátszott a fáradtságom is, noha egyáltalán nem akartam ágyba menni. Addig nem, amíg nem volt alkalmam beszélni Harryvel. Jó magam sem értettem, hogy miért voltam annyira rámenős. 
Úgy éreztem, mintha meghallották volna az égiek a gondolataimat, amikor Harry besétált a nappaliba majd helyet foglalt az egyik fehér bőrfotelben. 
- Hát nem meguntad a szobád négy falát? – kérdeztem mosolyogva mire Ő csak felsóhajtott és lazán megvonta a vállát. 
- Valószínű, hogy egy arrogáns parasztnak tartasz, amiért úgy viselkedtem veled, ahogy és őszintén nem akarom, hogy így könyvelj el mindörökre. Általában nem vagyok… ilyen. Csak sok minden történt az elmúlt hetekben és nem igazán sikerült túl tennem magam egyes dolgokon. Azért nem akartam veled beszélni azóta, hogy visszajöttünk az étteremből, mert minden bizonnyal magamra haragítottalak volna, ha már nem történt meg. Aztán miután ott álltál az ajtóm előtt és kérdezted, hogy kell-e nekem is kaja megint csak ellenszenvesen viselkedtem, de utána végig gondoltam a dolgokat és közel sem vagy olyan, mint Ő volt, szóval teljesen feleslegesen akartalak eltaszítani magamtól. 
- Woah. 
- Jó fej voltál velem a kezdetektől fogva én meg csak hárítottalak – mondta és újra felsóhajtott – Csak szeretném, ha ez az egész együtt élős micsoda működne, tudod? Középiskola óta terveztem azt, hogy majd erre az egyetemre megyek és szerzek magamnak egy lakótársat és most, hogy minden összejött, nem akarom, hogy balul süljön el. 
- Nem is tudod mekkora súly esett le a vállaimról, csak úgy. Mióta megláttalak és megszólaltál, azon voltam, hogy minden rendben legyen köztünk, amíg egy fedél alatt élünk. Aztán furcsán viselkedtél, de még mindig azon voltam, hogy helyben tartsak mindent. Csak is azért kérdeztem meg a pizzás dolgot, hogy történjen már valami. Őszintén nem számítottam arra, hogy a mai nap folyamán kijössz még a szobából. 
- Nagyjából ugyanolyan a gondolkodásunk, ami azt jelenti, hogy a jövőbeli kapcsolatunk rossz már nem lehet. 
- Bízom benne – nevettem fel halkan – Mellesleg sikerült mindent a helyére tenned? 
- Mondjuk úgy, hogy mindennek meg van a maga tökéletes helye – válaszolta – Ugye nem tervezel heti szinten benézni a szobámba, hogy rendben van-e?! 
- Szerintem fordítva kellene, hogy legyen – jegyeztem meg és egy újabb kacagás hagyta el az ajkaimat – Lány létemre eléggé kupis vagyok. Nem egyszer kaptam már meg. Úgy hogy, ha egyszer betévedsz a szobámba, sok sikert ahhoz, hogy megtaláld a kiutat. Bár most még minden a helyén van, egy hét sem kell és minden kint lesz a szekrényekből. 
- Úgy hittem, hogy téged mindig is arra tanítottak, hogy rendben kell élned. 
- Hogy érted? 
- Valószínűleg hatalmas házban éltél ezelőtt, takarítónőkkel és miegyebekkel, akik mindig fényesen tartották a bútorokat és kis híján kiakadtak, ha összetapogattad őket. Ebből kifolyólag gondoltam, hogy megtanították neked hogyan kell tisztán tartani a dolgokat magad körül.
- Az igazság az, hogy sosem voltak takarítónőink. Igen, eddig egy hatalmas házban éltem, mondhatni palotában, de sosem szorultunk más idegenekre. Néha volt, amikor a nagyszüleink átjöttek és besegítettek, de ezen kívül, anya végezte a házimunkát, amikor nem dolgozott, sőt volt, hogy amikor apa szabadnapos volt, akkor anya keze alá dolgozott. 
- Sajnálom, ha rád támadtam a megjegyzésemmel – apró mosolyt eresztettem felé, mutatva, hogy nem vettem magamra – Bár örülök, amiért nem ugrottál nekem miatta. 
- Több mindent kell mondanod ahhoz, hogy magadra haragíts – informáltam – Ilyen szempontból szerencsés vagy, azt hiszem. 
- Hogy érted? 
- A középiskolás éveim alatt, minden egyes évben megpróbáltak belém kötni, de nem vettem magamra sosem. Hagytam, hogy mondogassanak rólam, amit akarnak, gondolván, hogy ez boldoggá tette őket, mert őszintén nem érdekelt, hogy mivel próbálnak bemocskolni. Tekintve, hogy egyszer sem vettem magamra azt, ha gazdag ribancnak és miegymásnak neveztek, az agyam befunkcionálta magát, miszerint egy csípősebb mondatra nem ugorhat. Mondhatni kiedzettek ilyen téren és köszönettel tartozom nekik, mert lazább vagyok ilyen szinten, mint valaha gondoltam volna, hogy leszek vagy lehetek. A lényeg pedig, hogy annyi mindent vágsz a fejemhez egy vita alkalmával, amennyit csak szeretnél, mert nem fog azonnal a földhöz csapni. Persze, nem arra akarok kilyukadni, hogy most azonnal kezdjünk el veszekedni, mert őszintén nem akarok ilyet megélni veled, ha érted mire gondolok. 
- Jó tudni – mondta mosolyogva – Mármint, hogy nem veszed magadra, amit az emberek gondolnak rólad. Nekem nem volt ennyire egyszerű csak úgy eltekinteni a negatív kommentektől. 
- Ha rád nézek, nem egy ártatlan srácot látok magam előtt. Hiszem, hogy meg tudnád védeni magad.
- Nem mindig voltam ilyen – nevetett keservesen – Sok időbe telt, mire rávettem magam arra, hogy ne hallgassak az idiótákra. És persze nem ment volna a családom segítsége nélkül sem. 
- Idővel szívesen meghallgatnám a történeted, Harry! – hangom őszintén csengett, szemeim rajta tartottam és álltam zöld tekintetét – Érdekes személyiség vagy és tényleg nem szeretném, ha rosszban lennénk. 
- Igazán nincs bennem semmi érdekes – felelte, ahogy megrázta a fejét és Istenemre esküszöm, hogy láttam, amint az arca halvány rózsaszínné változik – Bizonyára neked szokatlanabb életed van, mint nekem valaha volt vagy lesz. 
- Mitől lettél ennyire szerény? – mosolyom ekkor már körbeölelte az arcom és szinte már fájt a szám – Nem harapok! És mi az, hogy sosem volt érdekes életed és nem is lesz? Drágám, velem fogsz élni, ki tudja meddig. Innentől, az életedben több bukkanó lesz, mint azt el tudod képzelni! 
- Szívesen állok elébe – nevetett fel – De tényleg. Azt hiszem, elkél egy kis őrület a mindennapjaimba. Gondolom megtapasztaltál már egyet, s mást, ítélve a válaszodból, és jó magam is, noha sokkal kíváncsibb vagyok arra, ami veled történt, és innentől velem is fog.

**

Másnap reggel mosollyal az arcomon ébredtem fel. Nem tudtam, hogy ennek oka a tegnapi beszélgetés volt, ami köztem és Harry között zajlott le, vagy a gondolata annak, hogy az egész napot London belvárosában fogjuk tölteni, csak, hogy feltérképezzük a helyet. 
Nem vittem túlzásba az öltözködést, ugyanis kényelmesen szerettem volna magam érezni, tekintve, hogy egész nap kint leszünk és majd csak este fele jövünk haza. Illetve ez volt a terv. Rövidnadrágot párosítottam egy bő hónaljú tanktoppal mely alá egy sztreccsesebb trikót húztam fel, hogy azért ne a melltartóm pántjai kandikáljanak ki. A hajam egy rendetlen kontyba a fejem tetejére fogtam és egy Ray Ban napszemüveget is a fejem tetejére nyomtam. Nem sok smink volt rajtam, csupán szempillaspirál, szemhéjtus, na meg egy kis szájfény. Kedvenc parfümömből fújtam magamra egy kicsit majd végül elhagytam a szobámat egy kis oldaltáskával a vállamon melyben a legfontosabb dolgok lapultak. 
Harryt a konyhában találtam meg, amint pirítósokat vajazott meg, majd egy-kettőre lekvárt tett, míg a többire szalámit. A hasam már csak a gondolatára is megkordult, ezzel magamra vontam a figyelmét. Gödröcskés mosollyal illetett meg, mielőtt fejét újra leszegezte és összevágta a paradicsomot. 
- Hmm, azt hiszem, jó lakótársam van – jegyeztem meg vigyorogva, ahogy leültem a pult előtt elhelyezett székre.
- Valahogy jóvá kell tennem azt, hogy bunkón viselkedtem veled és kezdésnek ezt találtam ki. Nem ismerek senki olyat, aki ne szeretné a pirítóst. 
- Azt hittem, hogy azt már magunk mögé tettük, de tőlem rendben van – lazán megvontam a vállam, majd felkönyököltem az asztalra – Készen állsz egy őrült napra, velem az oldaladon, London utcáin? 
- Ha jó kedved van, akkor rossz nap már nem lehet – fél mosolyra húzódtak ajkai, amikor újra felpillantott rám – Jó étvágyat! 
- Uh, megtartalak! – közöltem vele viccesen, ahogy az előttem lévő tányérra néztem. A srác tényleg kitett magáért, még akkor is, ha csak egy szelet kenyér volt előttem, hálás voltam, amiért megcsinálta helyettem a reggelimet.

Miután mindent elpusztítottunk, közös erővel tettünk minden koszos edényt a mosogatógépbe. Pár perc alatt felvettük a cipőinket, majd elhagytuk a házat. Mivel egyikünknek sem volt autója – illetve ott és akkor – úgy döntöttünk, hogy metróval megyünk be a központba és ott majd busszal közlekedünk tovább, ha nagyon muszáj lesz. Ebből a témából eredően szó esett az autókról és arról, hogy ki tud jobban vezetni, noha én még le sem tettem a jogosítványom, vele szemben. Tökéletes pontokat talált azzal szemben, hogy miért Ő a jobb sofőr melyeket muszáj volt elfogadnom, hiszen tisztán kivehető volt, hogy Ő nyerte ezt a témát. 
- Milyen autód van? – kérdeztem végül – Csak hogyha egyszer oda kerül a sor, akkor ne vegyek ugyanolyat, mint ami neked volt vagy valaha is lesz. Már csak ezzel is meg fogom mutatni, hogy jobb ízlésem van. 
- Oké, nyugalom, Miss. Akkor-Is-Nyerek – felnevetett én pedig nem tudtam megállni, hogy ne kövessem – Mellesleg nincs személyes autóm, ha érted mire gondolok. A családom gazdag, ez gondolom leesett már, szóval hiszem, hogy nem fog leesni az állad, ha azt mondom, Range Rover. 
- A tied? Mármint, te vezetheted, amikor csak akarod? Egy kibaszott Range Rover?! 
- Igen. Egy kibaszott Range Rover. De nem csak az enyém. Illetve én használom, mivel néha villantani kellett a suliban valamivel, meg amikor boltba küldött Anya valamiért. 
- Wow, tervezed, hogy ide hozatod? Mindenképpen bele kell ülnöm, annak ellenére, hogy Anyámnak is ilyen autója van. 
- Ühüm, azt beszéltem meg az otthoniakkal, hogy jövő héten megyek haza vonattal, hogy autóval tudjak vissza jönni. 
- Ember, muszáj lesz villantanunk együtt az autóddal! – teljesen beleéltem magam a beszélésbe, arcomon hatalmas vigyor díszelgett, és amikor Harryre néztem, Ő ezt csak viszonozta.
- Ha már erről beszélünk, akkor remélem, nem veszed tolakodásnak, de szeretném, ha velem jönnél – emlékeztek arra, hogy mit mondtam pár perccel ezelőtt? Hogy milyen nagy mosollyal néztem a srácra? Nos, az eltűnt, mint kámfor a levegőben – Mármint, ha addig nem ugrunk egymásnak és a kapcsolatunk ugyanilyen jó marad. Kell egy társ a hosszú útra. 

2015. június 21., vasárnap

01. // Helló, Harry vagyok!

Hiiiii,
Ah, gyerekek! Tegnap amint megláttam a 12 feliratkozót, ugrándoztam a boldogságtól! :D Hihetetlen, hogy milyen gyorsan összegyűltetek! Nagyon remélem, hogy a történet a továbbiakban is elnyeri a tetszéseteket! A részek vasárnap és szerdánként jönnek majd, legalábbis eddig így néz ki. Aztán persze ez változhat! Köszönöm a visszajelzéseket a prológushoz! Ebben a részben még nem igazán történik semmi, de ígérem, a történések beindulnak hamarosan! :) Jó olvasást. xx

// Peyton Hollingsworth

Szemeim az ablakra tapadtak, ahogy elsuhantunk más gépjárművek mellett az autópályán. A gondolataim természetesen a londoni szállás körül flangáltak. Érdekelt, hogy milyen lehetett belülről és kívülről, mennyi háló- és fürdőszobát tartalmazott. A konyha nagysága is komoly szerepet játszott, hiszen mindig is egy tágasat szerettem volna, ahol nyugalmasan el lehet férni, ha egynél több személy tartózkodik bent. És ha már az emberek mennyiségéről volt szó, akkor a lakótársam is érdekelt. 
Egyáltalán nem akartam olyan emberrel élni, akivel talán soha az életbe nem jönnék ki jól. Vagy aki esetleg a túlzott kedvességével bosszantana. Esetleg a szerepjátszásával. Őszintén reméltem, hogy megúszom az összes olyan embert, akikkel dolgom volt az iskolai éveim alatt Manchesterben. Ugyanis ha még is csak a balszerencse állt volna az oldalamra, biztos, hogy meghaltam volna. Xander nélkül pedig főleg.

Xander és én hét éve voltunk legjobb barátok. A középiskolában, hetedikben találkoztunk először, amikor éppen azon voltam, hogy eljussak a biológia órámra. Mint később kiderült, ugyan abba a terembe indult, mint én, így hát ketten bandukoltunk el a megfelelő célig. Az órát szemtelen módon végig beszéltük, és attól a naptól kezdve, minden szabad percünket együtt töltöttük. Ami még ennél is jobb volt; nem érdekelte a pénz, melyet a családom birtokolt, és ellenben akárki mással, Ő találkozott a testvéreimmel és a szüleimmel is. 
A helyzet csupán az volt, hogy amint befejeztük a főiskolát, Ő és a családja visszaköltöztek Amerikába, tekintve, hogy a vállalat, melyet a szülei birtokoltak, terjeszkedni szeretett volna, és hol van jobb terült erre, mint egy másik kontinensen? Természetesen nem hibáztattam Xandert a kényszerített elválásunk miatt, sőt, inkább ösztönöztem arra, hogy menjen és valósítsa meg a legnagyobb álmait, amíg esélye van arra. Tudtam, hogy történjék bármi, a kapcsolatunk nem fog megszakadni.

Ellentétben a gondolataimmal, melyek teljesen elárasztották a fejemet, hiszen amint apa lefékezett, én kis híján megfejeltem az előttem lévő ülés fejtámláját. Feljajdultam, ahogy az öv belevájt a nyakamba. 
- Szeretnél valami innivalót? – kérdezte mély hangján, mielőtt kiszállt volna az autóból, hogy tankolhasson. 
Halványan megráztam a fejem. 
- Nem, megvagyok, köszönöm – felmosolyogtam rá, mire Ő viszonozta a gesztust, és egy mozdulattal becsukta az ajtót. 
Felsóhajtva, hátra döntöttem a fejem és komótosan végig simítottam a kávébarna színű bőrülésen mely mellettem nyúlt el. Hiányzott, hogy mellettem üljön Matt, az öcsém, mert általában akárhova mentünk, mindig együtt ültünk. Az egyetlen bukkanó, mely akkor az utunkban állt, az az iskola volt. Utolsó éves volt középiskolában mely miatt folyamatosan vissza kellett járnia, vizsgázni. 
- Fél óra, és Londonba érünk – majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor apa visszaült az autóba, és szinte azonnal hozzám szólt. Halk kuncogás tört ki ajkai közül, tekintetét pedig rám vezette a visszapillantó tükörből – Nem ettél ma semmit, ésaAnyád biztosan kinyírna, ha megtudná, szóval, hoztam szendvicset meg egy buritót. Melyik kell? 
- Nem vagyok éhes – ellenkeztem, ám nem adta fel. Szemeim forgattam a makacsságára, majd a bajszom alatt dünnyögve előre dőltem és elvettem a kezében ülő buritót – Remélem, most már elég szívességet tettem anyunak. 
- Izgatott vagy, és ezért nem eszel, igaz? – arcán egy önelégült mosoly terült szét – Ez rendben van, oké?­ Tizennyolc vagy, és már kiköltözöl, hogy az egyik legjobb egyetemre mehess. Nagy felelősség, de tudom, hogy elbírsz vele. 
- Ha elbírtam Mason partijával, akkor megbirkózom a kiköltözéssel és az egyetemmel is. 
- Pay, ugye tudod, hogy más emberek között nem hívhatod Masonnek? – aprót bólintottam és elkezdtem kicsomagolni a buritót – Tudom, hogy Ő kért arra, hogy tegezd, de… 
- Ne most kezdj el megkomolyodni, rendben? – kérdeztem nevetve – Te vagy a leglazább apa, akivel valaha találkoztam, annak ellenére, hogy milyen nagy neved van, így arra kérlek, hogy maradjon is így minden. Nem kell egy szigorú, befásult és magának való öregember a házhoz. 
Mindketten felnevettünk, majd végre indulhattunk tovább. Az a pár kilométer, amely elválasztott minket Londontól, szinte elrepült a fejünk fölött.

Tekintetem rátapadt az ablakra, amikor közeledni kezdtünk a Big Ben felé. Életemben ötször jártam eddig Londonban. Négyszer a családdal, hivatalos ebédek és miegymás miatt, egyszer pedig Xanderrel – na, meg a maradék talpnyalóval a suliból, tekintve, hogy egy kirándulás volt. 
Ugyanolyan csodálkozással töltött el a város látványa, mint azelőtt, hogy jártam volna itt. Mindig volt valami más, amit sikerült felfedeznem, és a gondolata annak, hogy sokkal több időm és esélyem volt megismerni a helyet, izgatottsággal töltött el.


Nem tudtam eldönteni, hogy csalódott vagy meglepett voltam, amikor Apa felparkolt a ház előtt lévő feljáróra. Lényegében egy fehér tömbház volt, a szokottnál magasabb, barna kerítéssel körbe véve. Sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor egyedül találtam magam az autóban, majd nagy nehezen rávettem magam arra, hogy kiszálljak a járműből. 
- Az egyszer biztos, hogy ez nem egy apartman – nevetett fel apa, én pedig csak a szemeim forgattam. A kedvem valahogy elment az egész beköltözéstől, valószínűleg a ház sápadt fehér színe miatt – Gyerünk, dobódj fel, Pay! Itt fogsz élni jó pár hónapig, talán évig. 
- Idővel remélem, megváltozik a véleményem – jegyeztem meg – Én valami barnásabb színt képzeltem el a háznak. 
- Te, és a barna imádatod! – ezúttal rajta volt a sor, hogy megforgassa a szemeit, és amint ez megtörtént, én felnevettem – Inkább menjünk be, és nézzünk körül. Remélhetőleg ami bent van, már jobban megfelel a válogatós énednek. 
Pár percnyi vitatkozás után, hogy ki nyissa ki az ajtót, végül megkaptam az engedélyt arra, hogy feltárjam az addig titkolt helyet magunk előtt. 
Az előszoba egyszerű volt; talán túl egyszerű. Viszont pozitív tény volt, hogy a parketta barna volt. Meg a szőnyeg, amely az ajtó előtt volt. A falak fehérek voltak, és az ajtó is. Baloldalon egy kisebb szekrény volt felszerelve a falra, melyet hosszan nyújtottak le a fiókok a padlóig, amolyan cipő tárolónak volt ott. Tükör volt a falon, egy fekete keretben, alatta egy kis kosárral, melyben két levél, két üveg bor és két doboz bonbon pihent. Az egyik boríték „Peyton Hollingsworth” címmel volt ellátva, míg a másikon „Harry Styles” szerepelt. Szóval, egy srác lesz a lakótársam. 
- Remélem, nem valami nagyképű fiúcska – motyogtam magam elé, és nem számítottam arra, hogy apa esetleg mellettem lesz. 
- Valószínűleg Ő is jön ma, hogy megnézhesse a házat, nem? Akkor majd minden kiderül. Bár ismerős a vezeték neve. 
- Amilyen kapcsolataid vannak, nem is csodálom. Képes vagy leállítani egy veled szemben jövőt, csak mert találkoztál már vele egyszer, és elkezdesz úgy csevegni, mintha tíz éve ismernétek egymást. 
- Jó benyomás, kicsim. Nem lennék ma ott, ahol vagyok, ha nem nyúlna mindenhova bele a kezem, és nem lennék ennyire ember szerető
- Mindegy. Mikor érnek ide a cuccaim? Egyáltalán el lettek küldve? 
- Igen, a bátyádat bíztam meg az elküldésével. Remélhetőleg tette a dolgát, és nem a barátnőjével beszélt a munka helyett. 
- Hát még én mennyire remélem – feleltem nevetve – Szerinted tettek valami kaját a hűtőbe? 
Választ sem várva elindultam egy irányba, ahová a megérzéseim tereltek. Lassan, de biztosan felfedeztem a házat, ezzel együtt a konyhát. A bútorok természetesen fehérek voltak, a padló pedig parkettázott volt. Egy üveg asztal és két szék volt elhelyezve a helységben, és bár ennél nagyobb konyhára számítottam, nem volt rossz. Elfértünk benne többen, mint ketten, ezért nem panaszkodtam… annyira
Hangokat hallottam, aztán ajtónyitódást. Apa velem volt a konyhában, így az egyetlen tippem az a lakótársam volt. 
- Hahó! – női hang lengte be a ház falait, mely miatt ráncolt szemöldökkel néztem apura. Úgy tudtam, hogy srác lesz a „választott” – Jó napot, sziasztok! 
Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és egy apámmal, egy korú nővel találkozott a tekintetem. Fél hosszú, fekete haja a vállain pihent, harminckettes mosolya pedig szinte megvakított, tekintve, hogy mennyire fehér fogsora volt. 
- Oh, tegeződjünk, kérlek – szólalt fel apa, adva a teljesen laza énjét. Nos, egy sötét farmerban, fehér ingben, világoskék, vékony pulóverben, márkás cipőben, órában és napszemüveggel a fején nekem még mindig hivatalos volt. De inkább láttam így, mintsem akkor, amikor munkába ment. Hát, az még ennél is komolyabb kinézet – A nevem Marcus Hollingsworth, de nyugodtan hívhatnak Marknak.
Sóhaj hagyta el a számat apa szavai után. Nem vetette be az egy óra hosszúságú bemutatkozóját, melyért áldottam az égieket. Általában sokkal kényelmesebben, rugalmasabban mutatkozik be, viszont most valamiért visszatért ahhoz az énjéhez, melyet akkor használ, ha komoly ügyfelekkel találkozik. 
- Anne Cox – válaszolta mosolyogva a nő, majd kinyújtotta a kezét apám felé, aki azt elfogadta és egy csókot hintett a kézfejére. 
Megforgattam a szemeim az elcsépelt megjelenésén, majd újabb sóhaj hagyta el a számat. 
- Peyton Hollingsworth – feleltem végül én is, egy pár percnyi csend után. A tőlem telhető legszebb mosolyomat varázsoltam az arcomra, ahogy bemutatkoztam. 
- Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott – Egy pillanat és itt vagyok, csupán megkeresem Harryt. 
Apuval szinkronban bólintottunk, majd ahogy Anne elhagyta a légteret, helyet foglaltam a széken. 
- Az anyja normális, remélem a teremtménye is – jegyeztem meg halkan, figyelemmel léve arra, hogy talán meghallhatják. 
- Pay! – dorgált meg apa – Ne legyél szemtelen. Illetve, addig ne, amíg én itt vagyok. Utána azt csinálsz, amit akarsz. 
- Ez aztán az apai szigor – kacagtam.
- Tudod, hogy értettem. Nem kell, hogy rossz benyomást kelts náluk. 
Percek teltek el azzal, hogy kettesben voltunk a konyhában, és semmi nem történt. Apa mindent kinyitott és mindenhova benézett. Még a csapokat is megnyitotta, mondván, hogy ellenőrzi őket, ha esetleg nem működnének. 
- Erm, apa. Ha úgy van, akkor meg tudod majd adni valamelyik berendeződ telefonszámát? Csak hogy legyen valaki, akivel át tudom beszélni a terveimet, ami az itteni szobámat illeti. 
- Isabella száma meg van, nem? Ő csinálta az előző szobád is, és vele azért valamennyire már egy húron pendültök. Szerintem lesz ideje rád. 
Mosolyogva bólintottam. Igazából eszembe sem jutott Isabella. Nem csak azért, mert régen beszéltünk, hanem mert egyáltalán nem láttam meg nem is kellett semmiért keresnem. 
- Sajnálom az előbbi kis eltűnést – jelent meg Anne újra, mögötte egy fiatal sráccal. 
- Helló, Harry vagyok! – arcára pimasz félmosoly kunkorodott, nekem pedig az egekig szöktek a szemöldökeim.
Istenem, miért kell minden helyes srácnak egy beképzelt fasznak lennie? 
Mert, hogy bizony helyes volt. Göndör fürtjei a feje tetején csücsültek, smaragdzöld szemei szinte világítottak, és mosolya teljesen olyan volt, mint az édesanyjáé. 
Stílusa pedig azonnal elnyerte a tetszésem. Kinek is tudnék hazudni? Maga a gyerek bejött. Fehér Converse dorkót viselt, kék farmerral, mely tökéletesen illeszkedett lábaihoz. Fekete pólója, melyen fehéren villogott a „Hipsta Please” felirat szemet szúrt, és a kék ing, melyet a pólóra húzott, tökéletesen passzolt a felszereléséhez. 
- Te már berendezkedtél, Peyton? – kérdezte kedvesen Anne, én pedig megráztam a fejem.
- Még nem volt esélyem, ugyanis semmim nincs – válaszoltam – És terveztük apuval, hogy elmegyünk ebédelni valahova, igaz? 
Rögtönzésemre bólogatva reagált. Megszokta már az ilyen eseteket, hiszen nem az volt az első, hogy bedobtam egy teljesen tervezetlen ötletet. 
- Mi lenne, hogyha csatlakoznátok hozzánk? – Apa ekkor már Annet kérdezte meg. 
Szemeim elnyíltak, és az első, amiben megakadt, az Harry tekintete volt, kinek az arcán ugyanolyan sokk volt, mint az enyémen. 
- Ha nem zavarunk, és Harry is benne van, akkor természetesen! – egyezett bele rögvest. 
Fegyelmeznem kellett magam, hiszen nem borulhattam ki ennyi miatt, igaz? Azért, mert a srác egy tapló, nem jelentette azt, hogy nem tölthetünk el egy kellemes ebédet az anyjával, nem? 
- Tőlem rendben van – mosolyogtam.
Apa mondott neki egy címet, hogy hova menjenek, majd elhagytuk a házat, és az autóba ültünk. 
- Hát erről a Harryről is meg van a véleményem – törte meg a csendet apa, ahogy kihajtott az utcából. 
- Ne ítélj előre – motyogtam – Mármint, nekem is szemet szúrt, hogy kissé arrogáns volt, de nem tudjuk, hogy min ment keresztül. 
Hümmögéssel zárta le a véleménynyilvánítást, majd az útnak szentelte a figyelmét. Apa visszafogta magát, amikor észleltem, hogy leparkolunk egy Nando’snál. Vártam már, hogy valami öt csillagos étterembe megyünk, ahol természetesen volt ismerőse, de nem így történt. 
- Azt hittem, hogy le akarod nyűgözni őket – kacagtam – Meg hogy majd állod a kajánkat. 
- Nem kell elmennünk egy flancos étterembe ahhoz, hogy lenyűgözzünk valakit. Tudod, a pénz nem minden. 
- Woah, jó mondja – feleltem szarkasztikusan – De talán igazad van. 
- Nekem mindig igazam van, ezt ne feledd, Pay. 
- Hogyne – megforgattam a szemeim, majd kiszálltam a kocsiból. 
Harryék is leparkoltak nem sokkal utánunk, így miután végre mellénk értek, betértünk az étterembe. Szinte azonnal kaptunk egy asztalt, hátul, egy eldugottabb boxban. Miután én megrendeltem a szokásos lime-os-citromos csirkét, egy nagy adag sült krumplival és cézár salátával, kényelmesen hátradőltem. 
Ebédelés közben, minden unalmas és felesleges kérdést megkaptam Annetől, és néhány válaszomhoz volt mit fűznie Harryvel kapcsolatban. A gyerek halálcsöndben ült egész végig, és a kaján tartotta a tekintetét, amíg az el nem fogyott. Apa is közbeszólt néha, de leginkább csak én és Anne beszéltünk, melyet néha egy kissé kellemetlennek éreztem, de próbáltam nem foglalkozni vele. 

2015. június 20., szombat

00. // Prológus

Hiiii,
Nos, új történet. Személy szerint már nagyon várom és csak remélni tudom, hogy nektek is tetszeni fog! Köszönöm a hét feliratkozót, igazán sokat jelent!♥ Remélem, hogy innentől már csak szaporodni fogunk! Véleményeitekre mint mindig, most is kíváncsi vagyok. ;)
Nos, akkor hát kezdődjék az új blogom, Roommates! Jó olvasást! xx

// Peyton Hollingsworth

Közel tizennyolc éve kell azt hallgatnom, hogy mennyire fenn hordom az orrom, mert gazdag családból származom. Közel tizennyolc éve kell együtt élnem azzal, hogy az emberek elítélnek, mert nem ismernek, viszont ha kell nekik valami, akkor mindig én vagyok az első, akihez fordulnak.

Az iskolás éveim alatt sok mindent megtanultam. Többek között azt, hogy nem szabad megbízni az első emberben, akibe belebotlasz. Legyen az az utcán, vagy iskolában esetleg a boltban. 
Az általános iskolában töltött napjaim borzalmasak voltak. Legalábbis addig, amíg elhittem, hogy mindannyian az igaz barátaim, de mint az később kiderült, csak a szüleim pénze miatt kellettem. Középsuliban könnyebb dolgom volt. Hetedikben megismertem egy srácot, akivel lassan, de biztosan megtaláltuk a közös hangot. Mindent együtt csináltunk, és nem hagytuk, hogy a semmirekellő, érdekbarátok szétszakítsanak minket, vagy megpróbálják akármelyikünket is terrorizálni. 
Ez után, a két év, melyet a főiskolán töltöttünk, szinte elrepült, magával cipelve a már jól megérdemelt nyarat. 

A bökkenő csak itt jött.

Xander és a családja visszaköltözött Amerikába, amint elvégeztük a főiskolát, tekintve, hogy a munka kedvezőbb volt számukra a világ másik felén. Nem tarthattam vissza Őt, és még ha tehettem volna, sem álltam volna az útjába. A legjobb barátom volt, és csak is a legjobbat akartam neki. 
Miután Ő teljesen kiesett a képből, semmi kedvem nem volt már ahhoz, hogy egyedül menjek a manchesteri egyetemre.

A változásról akkor még fogalmam sem volt.

Egyik nap felhívtak a főiskoláról, ahova jártam, hogy közöljék velem az örömhíreket, miszerint bejutást nyertem London egyik legismertebb egyetemére, ahova mellesleg mindig is menni szerettem volna, de kevesebb, mint egy százalék esélyem volt a bejutásra. Alig mertem elhinni, és nálam boldogabb embert a világon nem találhattak volna. Amikor Mr. Morris tájékoztatott arról is, hogy biztosítva van számomra, és egy másik tanuló számára egy apartman – mely inkább hasonlított egy kis kertes házra való életben – egy évig, bérmentesen, alig bírtam a bőrömben maradni.

És az életben lévő csavarok? Nos, minden ott és akkor kezdődött el, amikor tekintetem találkozott egy smaragdzöld szempárral.