2015. június 21., vasárnap

01. // Helló, Harry vagyok!

Hiiiii,
Ah, gyerekek! Tegnap amint megláttam a 12 feliratkozót, ugrándoztam a boldogságtól! :D Hihetetlen, hogy milyen gyorsan összegyűltetek! Nagyon remélem, hogy a történet a továbbiakban is elnyeri a tetszéseteket! A részek vasárnap és szerdánként jönnek majd, legalábbis eddig így néz ki. Aztán persze ez változhat! Köszönöm a visszajelzéseket a prológushoz! Ebben a részben még nem igazán történik semmi, de ígérem, a történések beindulnak hamarosan! :) Jó olvasást. xx

// Peyton Hollingsworth

Szemeim az ablakra tapadtak, ahogy elsuhantunk más gépjárművek mellett az autópályán. A gondolataim természetesen a londoni szállás körül flangáltak. Érdekelt, hogy milyen lehetett belülről és kívülről, mennyi háló- és fürdőszobát tartalmazott. A konyha nagysága is komoly szerepet játszott, hiszen mindig is egy tágasat szerettem volna, ahol nyugalmasan el lehet férni, ha egynél több személy tartózkodik bent. És ha már az emberek mennyiségéről volt szó, akkor a lakótársam is érdekelt. 
Egyáltalán nem akartam olyan emberrel élni, akivel talán soha az életbe nem jönnék ki jól. Vagy aki esetleg a túlzott kedvességével bosszantana. Esetleg a szerepjátszásával. Őszintén reméltem, hogy megúszom az összes olyan embert, akikkel dolgom volt az iskolai éveim alatt Manchesterben. Ugyanis ha még is csak a balszerencse állt volna az oldalamra, biztos, hogy meghaltam volna. Xander nélkül pedig főleg.

Xander és én hét éve voltunk legjobb barátok. A középiskolában, hetedikben találkoztunk először, amikor éppen azon voltam, hogy eljussak a biológia órámra. Mint később kiderült, ugyan abba a terembe indult, mint én, így hát ketten bandukoltunk el a megfelelő célig. Az órát szemtelen módon végig beszéltük, és attól a naptól kezdve, minden szabad percünket együtt töltöttük. Ami még ennél is jobb volt; nem érdekelte a pénz, melyet a családom birtokolt, és ellenben akárki mással, Ő találkozott a testvéreimmel és a szüleimmel is. 
A helyzet csupán az volt, hogy amint befejeztük a főiskolát, Ő és a családja visszaköltöztek Amerikába, tekintve, hogy a vállalat, melyet a szülei birtokoltak, terjeszkedni szeretett volna, és hol van jobb terült erre, mint egy másik kontinensen? Természetesen nem hibáztattam Xandert a kényszerített elválásunk miatt, sőt, inkább ösztönöztem arra, hogy menjen és valósítsa meg a legnagyobb álmait, amíg esélye van arra. Tudtam, hogy történjék bármi, a kapcsolatunk nem fog megszakadni.

Ellentétben a gondolataimmal, melyek teljesen elárasztották a fejemet, hiszen amint apa lefékezett, én kis híján megfejeltem az előttem lévő ülés fejtámláját. Feljajdultam, ahogy az öv belevájt a nyakamba. 
- Szeretnél valami innivalót? – kérdezte mély hangján, mielőtt kiszállt volna az autóból, hogy tankolhasson. 
Halványan megráztam a fejem. 
- Nem, megvagyok, köszönöm – felmosolyogtam rá, mire Ő viszonozta a gesztust, és egy mozdulattal becsukta az ajtót. 
Felsóhajtva, hátra döntöttem a fejem és komótosan végig simítottam a kávébarna színű bőrülésen mely mellettem nyúlt el. Hiányzott, hogy mellettem üljön Matt, az öcsém, mert általában akárhova mentünk, mindig együtt ültünk. Az egyetlen bukkanó, mely akkor az utunkban állt, az az iskola volt. Utolsó éves volt középiskolában mely miatt folyamatosan vissza kellett járnia, vizsgázni. 
- Fél óra, és Londonba érünk – majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor apa visszaült az autóba, és szinte azonnal hozzám szólt. Halk kuncogás tört ki ajkai közül, tekintetét pedig rám vezette a visszapillantó tükörből – Nem ettél ma semmit, ésaAnyád biztosan kinyírna, ha megtudná, szóval, hoztam szendvicset meg egy buritót. Melyik kell? 
- Nem vagyok éhes – ellenkeztem, ám nem adta fel. Szemeim forgattam a makacsságára, majd a bajszom alatt dünnyögve előre dőltem és elvettem a kezében ülő buritót – Remélem, most már elég szívességet tettem anyunak. 
- Izgatott vagy, és ezért nem eszel, igaz? – arcán egy önelégült mosoly terült szét – Ez rendben van, oké?­ Tizennyolc vagy, és már kiköltözöl, hogy az egyik legjobb egyetemre mehess. Nagy felelősség, de tudom, hogy elbírsz vele. 
- Ha elbírtam Mason partijával, akkor megbirkózom a kiköltözéssel és az egyetemmel is. 
- Pay, ugye tudod, hogy más emberek között nem hívhatod Masonnek? – aprót bólintottam és elkezdtem kicsomagolni a buritót – Tudom, hogy Ő kért arra, hogy tegezd, de… 
- Ne most kezdj el megkomolyodni, rendben? – kérdeztem nevetve – Te vagy a leglazább apa, akivel valaha találkoztam, annak ellenére, hogy milyen nagy neved van, így arra kérlek, hogy maradjon is így minden. Nem kell egy szigorú, befásult és magának való öregember a házhoz. 
Mindketten felnevettünk, majd végre indulhattunk tovább. Az a pár kilométer, amely elválasztott minket Londontól, szinte elrepült a fejünk fölött.

Tekintetem rátapadt az ablakra, amikor közeledni kezdtünk a Big Ben felé. Életemben ötször jártam eddig Londonban. Négyszer a családdal, hivatalos ebédek és miegymás miatt, egyszer pedig Xanderrel – na, meg a maradék talpnyalóval a suliból, tekintve, hogy egy kirándulás volt. 
Ugyanolyan csodálkozással töltött el a város látványa, mint azelőtt, hogy jártam volna itt. Mindig volt valami más, amit sikerült felfedeznem, és a gondolata annak, hogy sokkal több időm és esélyem volt megismerni a helyet, izgatottsággal töltött el.


Nem tudtam eldönteni, hogy csalódott vagy meglepett voltam, amikor Apa felparkolt a ház előtt lévő feljáróra. Lényegében egy fehér tömbház volt, a szokottnál magasabb, barna kerítéssel körbe véve. Sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor egyedül találtam magam az autóban, majd nagy nehezen rávettem magam arra, hogy kiszálljak a járműből. 
- Az egyszer biztos, hogy ez nem egy apartman – nevetett fel apa, én pedig csak a szemeim forgattam. A kedvem valahogy elment az egész beköltözéstől, valószínűleg a ház sápadt fehér színe miatt – Gyerünk, dobódj fel, Pay! Itt fogsz élni jó pár hónapig, talán évig. 
- Idővel remélem, megváltozik a véleményem – jegyeztem meg – Én valami barnásabb színt képzeltem el a háznak. 
- Te, és a barna imádatod! – ezúttal rajta volt a sor, hogy megforgassa a szemeit, és amint ez megtörtént, én felnevettem – Inkább menjünk be, és nézzünk körül. Remélhetőleg ami bent van, már jobban megfelel a válogatós énednek. 
Pár percnyi vitatkozás után, hogy ki nyissa ki az ajtót, végül megkaptam az engedélyt arra, hogy feltárjam az addig titkolt helyet magunk előtt. 
Az előszoba egyszerű volt; talán túl egyszerű. Viszont pozitív tény volt, hogy a parketta barna volt. Meg a szőnyeg, amely az ajtó előtt volt. A falak fehérek voltak, és az ajtó is. Baloldalon egy kisebb szekrény volt felszerelve a falra, melyet hosszan nyújtottak le a fiókok a padlóig, amolyan cipő tárolónak volt ott. Tükör volt a falon, egy fekete keretben, alatta egy kis kosárral, melyben két levél, két üveg bor és két doboz bonbon pihent. Az egyik boríték „Peyton Hollingsworth” címmel volt ellátva, míg a másikon „Harry Styles” szerepelt. Szóval, egy srác lesz a lakótársam. 
- Remélem, nem valami nagyképű fiúcska – motyogtam magam elé, és nem számítottam arra, hogy apa esetleg mellettem lesz. 
- Valószínűleg Ő is jön ma, hogy megnézhesse a házat, nem? Akkor majd minden kiderül. Bár ismerős a vezeték neve. 
- Amilyen kapcsolataid vannak, nem is csodálom. Képes vagy leállítani egy veled szemben jövőt, csak mert találkoztál már vele egyszer, és elkezdesz úgy csevegni, mintha tíz éve ismernétek egymást. 
- Jó benyomás, kicsim. Nem lennék ma ott, ahol vagyok, ha nem nyúlna mindenhova bele a kezem, és nem lennék ennyire ember szerető
- Mindegy. Mikor érnek ide a cuccaim? Egyáltalán el lettek küldve? 
- Igen, a bátyádat bíztam meg az elküldésével. Remélhetőleg tette a dolgát, és nem a barátnőjével beszélt a munka helyett. 
- Hát még én mennyire remélem – feleltem nevetve – Szerinted tettek valami kaját a hűtőbe? 
Választ sem várva elindultam egy irányba, ahová a megérzéseim tereltek. Lassan, de biztosan felfedeztem a házat, ezzel együtt a konyhát. A bútorok természetesen fehérek voltak, a padló pedig parkettázott volt. Egy üveg asztal és két szék volt elhelyezve a helységben, és bár ennél nagyobb konyhára számítottam, nem volt rossz. Elfértünk benne többen, mint ketten, ezért nem panaszkodtam… annyira
Hangokat hallottam, aztán ajtónyitódást. Apa velem volt a konyhában, így az egyetlen tippem az a lakótársam volt. 
- Hahó! – női hang lengte be a ház falait, mely miatt ráncolt szemöldökkel néztem apura. Úgy tudtam, hogy srác lesz a „választott” – Jó napot, sziasztok! 
Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és egy apámmal, egy korú nővel találkozott a tekintetem. Fél hosszú, fekete haja a vállain pihent, harminckettes mosolya pedig szinte megvakított, tekintve, hogy mennyire fehér fogsora volt. 
- Oh, tegeződjünk, kérlek – szólalt fel apa, adva a teljesen laza énjét. Nos, egy sötét farmerban, fehér ingben, világoskék, vékony pulóverben, márkás cipőben, órában és napszemüveggel a fején nekem még mindig hivatalos volt. De inkább láttam így, mintsem akkor, amikor munkába ment. Hát, az még ennél is komolyabb kinézet – A nevem Marcus Hollingsworth, de nyugodtan hívhatnak Marknak.
Sóhaj hagyta el a számat apa szavai után. Nem vetette be az egy óra hosszúságú bemutatkozóját, melyért áldottam az égieket. Általában sokkal kényelmesebben, rugalmasabban mutatkozik be, viszont most valamiért visszatért ahhoz az énjéhez, melyet akkor használ, ha komoly ügyfelekkel találkozik. 
- Anne Cox – válaszolta mosolyogva a nő, majd kinyújtotta a kezét apám felé, aki azt elfogadta és egy csókot hintett a kézfejére. 
Megforgattam a szemeim az elcsépelt megjelenésén, majd újabb sóhaj hagyta el a számat. 
- Peyton Hollingsworth – feleltem végül én is, egy pár percnyi csend után. A tőlem telhető legszebb mosolyomat varázsoltam az arcomra, ahogy bemutatkoztam. 
- Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott – Egy pillanat és itt vagyok, csupán megkeresem Harryt. 
Apuval szinkronban bólintottunk, majd ahogy Anne elhagyta a légteret, helyet foglaltam a széken. 
- Az anyja normális, remélem a teremtménye is – jegyeztem meg halkan, figyelemmel léve arra, hogy talán meghallhatják. 
- Pay! – dorgált meg apa – Ne legyél szemtelen. Illetve, addig ne, amíg én itt vagyok. Utána azt csinálsz, amit akarsz. 
- Ez aztán az apai szigor – kacagtam.
- Tudod, hogy értettem. Nem kell, hogy rossz benyomást kelts náluk. 
Percek teltek el azzal, hogy kettesben voltunk a konyhában, és semmi nem történt. Apa mindent kinyitott és mindenhova benézett. Még a csapokat is megnyitotta, mondván, hogy ellenőrzi őket, ha esetleg nem működnének. 
- Erm, apa. Ha úgy van, akkor meg tudod majd adni valamelyik berendeződ telefonszámát? Csak hogy legyen valaki, akivel át tudom beszélni a terveimet, ami az itteni szobámat illeti. 
- Isabella száma meg van, nem? Ő csinálta az előző szobád is, és vele azért valamennyire már egy húron pendültök. Szerintem lesz ideje rád. 
Mosolyogva bólintottam. Igazából eszembe sem jutott Isabella. Nem csak azért, mert régen beszéltünk, hanem mert egyáltalán nem láttam meg nem is kellett semmiért keresnem. 
- Sajnálom az előbbi kis eltűnést – jelent meg Anne újra, mögötte egy fiatal sráccal. 
- Helló, Harry vagyok! – arcára pimasz félmosoly kunkorodott, nekem pedig az egekig szöktek a szemöldökeim.
Istenem, miért kell minden helyes srácnak egy beképzelt fasznak lennie? 
Mert, hogy bizony helyes volt. Göndör fürtjei a feje tetején csücsültek, smaragdzöld szemei szinte világítottak, és mosolya teljesen olyan volt, mint az édesanyjáé. 
Stílusa pedig azonnal elnyerte a tetszésem. Kinek is tudnék hazudni? Maga a gyerek bejött. Fehér Converse dorkót viselt, kék farmerral, mely tökéletesen illeszkedett lábaihoz. Fekete pólója, melyen fehéren villogott a „Hipsta Please” felirat szemet szúrt, és a kék ing, melyet a pólóra húzott, tökéletesen passzolt a felszereléséhez. 
- Te már berendezkedtél, Peyton? – kérdezte kedvesen Anne, én pedig megráztam a fejem.
- Még nem volt esélyem, ugyanis semmim nincs – válaszoltam – És terveztük apuval, hogy elmegyünk ebédelni valahova, igaz? 
Rögtönzésemre bólogatva reagált. Megszokta már az ilyen eseteket, hiszen nem az volt az első, hogy bedobtam egy teljesen tervezetlen ötletet. 
- Mi lenne, hogyha csatlakoznátok hozzánk? – Apa ekkor már Annet kérdezte meg. 
Szemeim elnyíltak, és az első, amiben megakadt, az Harry tekintete volt, kinek az arcán ugyanolyan sokk volt, mint az enyémen. 
- Ha nem zavarunk, és Harry is benne van, akkor természetesen! – egyezett bele rögvest. 
Fegyelmeznem kellett magam, hiszen nem borulhattam ki ennyi miatt, igaz? Azért, mert a srác egy tapló, nem jelentette azt, hogy nem tölthetünk el egy kellemes ebédet az anyjával, nem? 
- Tőlem rendben van – mosolyogtam.
Apa mondott neki egy címet, hogy hova menjenek, majd elhagytuk a házat, és az autóba ültünk. 
- Hát erről a Harryről is meg van a véleményem – törte meg a csendet apa, ahogy kihajtott az utcából. 
- Ne ítélj előre – motyogtam – Mármint, nekem is szemet szúrt, hogy kissé arrogáns volt, de nem tudjuk, hogy min ment keresztül. 
Hümmögéssel zárta le a véleménynyilvánítást, majd az útnak szentelte a figyelmét. Apa visszafogta magát, amikor észleltem, hogy leparkolunk egy Nando’snál. Vártam már, hogy valami öt csillagos étterembe megyünk, ahol természetesen volt ismerőse, de nem így történt. 
- Azt hittem, hogy le akarod nyűgözni őket – kacagtam – Meg hogy majd állod a kajánkat. 
- Nem kell elmennünk egy flancos étterembe ahhoz, hogy lenyűgözzünk valakit. Tudod, a pénz nem minden. 
- Woah, jó mondja – feleltem szarkasztikusan – De talán igazad van. 
- Nekem mindig igazam van, ezt ne feledd, Pay. 
- Hogyne – megforgattam a szemeim, majd kiszálltam a kocsiból. 
Harryék is leparkoltak nem sokkal utánunk, így miután végre mellénk értek, betértünk az étterembe. Szinte azonnal kaptunk egy asztalt, hátul, egy eldugottabb boxban. Miután én megrendeltem a szokásos lime-os-citromos csirkét, egy nagy adag sült krumplival és cézár salátával, kényelmesen hátradőltem. 
Ebédelés közben, minden unalmas és felesleges kérdést megkaptam Annetől, és néhány válaszomhoz volt mit fűznie Harryvel kapcsolatban. A gyerek halálcsöndben ült egész végig, és a kaján tartotta a tekintetét, amíg az el nem fogyott. Apa is közbeszólt néha, de leginkább csak én és Anne beszéltünk, melyet néha egy kissé kellemetlennek éreztem, de próbáltam nem foglalkozni vele. 

4 megjegyzés:

  1. Hű, nem gondoltam hogy Harry arrogáns lesz. Bár ugye lehet hogy ez csak az első benyomás...:D kíváncsi vagyok hogyan fog indulni kettőjük kapcsolata, mert eddig azon kívül hogy Harry helyes (jó ez ugye nem meglepő ♡) nem túl fényes:D
    kíváncsian várom a folytatást :D
    Ps. Én személy szerint örülnék neki ha az elején kicsit "marnák" egymást... ;)

    xxHeni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne aggódj, a dolgok még változni fognak! ;) Elég sok oldalát megfogom mutatni a történetbeli Harrynek, illetve igyekszem, haha. :D

      ♥xx

      Törlés
  2. awwww.
    tudod a véleményem, de A KOMIT nem hagyhatom ki.:3
    IMMÁÁÁÁDDDOOOM!*-*☺♥

    Ölel,
    Patricia P.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ah, tudom. :D Örülök is neki, hogy szánsz rá időt, és a már fent lévő részekhez is írsz. :)

      ♥xx

      Törlés