2015. június 27., szombat

03. // Élet mentő vagy!

Hiiiii,
15 feliratkozó! Wow! Nem hittem volna, hogy ennyire meg fog ugrani az olvasók száma, de nagyon örülök neki! Bízzunk benne, hogy a szám már csak nagyobb lesz. :) Ummmm, tudom, hogy nem igazán történnek még dolgok, de ígérem, hogy amint beljebb érünk a sztoriban, minden magától jön majd! Ismeritek a mondást; a türelem rózsát terem. ;) És amúgy tudom, hogy vasárnaponként jönne az új rész, nem láttam értelmét annak, hogy húzzam a posztolást, ha egyszer készen van már a fejezet. :) Jó olvasást. xx

// Peyton Hollingsworth

Gondolkodásra egy percig sem volt szükségem azok után, hogy Harry közölte, senki nem lesz otthon a családjából. Igazából volt bennem egy kis paranoiai, tekintve hogy alig ismertem Harryt, de Ő már haza szeretett volna vinni. 
Ahogy észleltem, az Ő vállairól is leesett egy kisebb súly, amikor rábólintottam a dologra, bár nagyon mélyen imádkoztam azért, hogy minden rendben legyen keddig, illetve az úton oda és vissza is. Oh, igen, megtudtam, hogy az aznapi nappal együtt négy nap múlva indulunk, hiszen nem szeret sokáig autó nélkül lenni. 
Míg ezt megvitattuk, beértünk a belvárosba, amely tele volt emberekkel. Napszemüveggel és kalappal a fejünkön, telefonnal a kezünkben, minden bizonnyal megfeleltünk turistáknak. Akár mennyiszer jártam Londonban, sosem volt időm arra, hogy elmászkáljak csak úgy, és felfedezzem a nevezetességeket, így kapóra jött az egész nyár, amely előttem állt. A tudat pedig, hogy volt egy személy, aki ugyanolyan tudatlan volt, mint én a várossal kapcsolatban, még izgatottabbá tette az itt létemet. 
- Bármi olyan hely, ahova mindenképpen el szeretnél menni először? – kérdésem hallatán gondolkodó fejet vágott, majd megrántotta a fejét – Jártál már Londonban ezelőtt? 
- Igen – válaszolta – Egyszer-kétszer családi dolgok miatt, de nem volt időm körbe nézni, szóval nem tudom, hogy hol kezdhetnénk; semmit nem sikerült rendesen körbe járnom. 
- Több közös van bennünk, mint azt az ember gondolná – vigyorogtam – Mi lenne, ha valami szórakozó hely után néznénk? Kedvem van egy kis rakoncátlansághoz. 
- Mennyi idős is vagy, még egyszer? – megforgattam a szemeim, majd kiböktem, hogy tizennyolc. Hümmögött majd végül, nagy nehezen rábólintott – Nem gondoltam volna, hogy már az első héten részeg szeretnél lenni. 
- Nem mondtam, hogy már az első héten. De jobb tisztában lenni a környezettel, nem? – ezúttal Ő forgatta meg a szemeit, amin nevetnem kellett. 
Aztán amikor beletúrt a hajába, akaratlanul is beleharaptam az ajkamba. Hoppácska, ezt nem láttam jönni.
- Normális emberek először a boltokat keresik meg, te meg egyből a klubokba veted magad. 
- Sosem mondtam, hogy normális vagyok – felnevettem, ahogy kiejtettem a normális szót – Közel sem vagyok ahhoz az állapothoz. 
- Igen, valahogy sejtettem – válaszolta – De ha már parti, akkor hogy a fenébe kerültél be a londoni egyetemre? Nem akarok paraszt lenni, de a szüleid lefizették a tanárokat? 
- Humor Harold – nevetést színlelve vállon csaptam majd folytattam – Azért, mert élek nem azt jelenti, hogy nem is tanulok. Akár hiszed, akár nem, kitűnő tanuló voltam középiskola és főiskola alatt is. 
- Legyek még bunkóbb, és mondjam; lenyűgöző!? 
- Emlékezz vissza a tegnapi beszélgetésünkre, és amikor kitaláltál egy jobb sértést, gyere vissza és mutasd, meg mit tudsz. 
- Aah, porig aláztak! – mindketten felnevettünk erre, miután egy eléggé félreérthető nyögés szaladt ki a száján.
Jobb karját átdobta a vállam felett és közelebb húzott magához. Nem zavart, mivel nem Ő volt az első, akivel így sétáltam publikusan, mint fiú és amúgy is örültem, amiért ennyire nyitott és nem játszik kukát. Az is tetszett, hogy benne volt mindenben – példa erre az előbbi kis színjátékunk, amely csak arra engedett következtetni, hogy jó társaság, és ha úgy lesz valamikor a jövőben, akkor tökéletes társ, bűnözésben. Ezt ne tessék félreérteni. Én csak is csínytevésekről beszélek; olyan dolgokról, amiket-rengeteget csináltam, amíg Manchesterben éltem és volt esélyem Xanderrel lógni mindennap.

Számtalanszor megvicceltük a bátyámat, ha otthon volt és természetesen az öcsémet is. Nem volt egy olyan nap, amikor nem nevettünk volna addig, hogy a hasunk szó szoros értelmében ne fájt volna. Egy idő után, természetesen unalmassá vált csak iskolán kívül csinálni, így amikor adódott az esély, bevetettünk egy-két huncutságot az utált tanároknál illetve diákoknál. 
Hm, Harrynek teljesen jó kislányként adtam be magam, ami az iskolát illette, de őszintén, nem kellett tudnia a kis csínyekről. Egyelőre.  
- Föld hívja Peytont! Peyton jelentkezz! – kisfiús kuncogásra kaptam fel a fejem ezzel kis híján levittem Harry fél arcát az enyémmel – Eh, mi ütött beléd, te vadmacska? Próbáltalak vissza hozni a földre, erre cserébe megfejelsz? 
- Oh, kussolj el! – nevettem fel – Minek dugtad az arcodat a képembe? Tán ki szeretted volna szívni a nyakam? 
- Fenébe! – morogtam megjátszottan – Miért kell mindig mindennek a közepébe találnod? 
- Átlátszó vagy, mint a víz, édes – arcát még mindig közel tartotta hozzám, így minden probléma nélkül képes voltam a fülébe suttogni. 
Mint ahogy számítottam rá, kirázta a hideg és libabőr jelent meg a nyakán. Elnevettem magam, és újra eszembe jutott Xander, amikor legelőször suttogott a fülembe, és engem is kirázott a hideg. 
- Ne mondd, hogy te is minden alkalommal beceneveket aggatsz az emberekre!? – fájdalmas tekintete láttán megint nevetnem kellett. 
- Egyszer-kétszer meg fog történni, ha nem többször – feleltem és megvontam a vállam – Miért rossz, huh? Hiszem, hogy idővel elkapod tőlem, és ugyanúgy becézgetni fogsz. 
- Anya is folyamatosan rám aggat valamilyen nevet. Legyünk bárhol. 
- Ó, anyuci pici fia zavarban érzi magát, ha becézik? 
- Peyton, elég – ujjai elvesztek a göndör tincsei sokaságában és azon kaptam magam, hogy én is meg akartam tapogatni őket. 
Olyan könnyedséggel mozogtak a feje tetején, hogy szinte már féltékeny voltam a rugalmasságára. És akkor még nem érintettem meg. Kinézetre puha volt, és legszívesebb arcon csaptam volna magam, amiért a hajáról álmodoztam és annak tapintásáról. 
- Kezdem azt hinni, hogy valami van rajtam vagy valaki van mögöttem. Néha pedig, hogy ennyire unalmas vagyok – jegyezte meg, mintha nem is nekem beszélne, hanem magának. 
- Bocs, hogy feltérképezlek – nem tudtam megállítani a szavakat, amelyek csak úgy lepattantak a nyelvem hegyéről, mintha valami úszóbajnok ugrott volna le az ugródeszkáról, hogy megtegye a számára kiszabott távot a vízben. 
- Fényképezz le – ajánlotta – Tovább tart. 
- Kicsit beképzeltek lettünk, huh? 
- A közeledben? – gúnyos álnevetése vigyorgásra késztetett, na meg arra, hogy mit sem törődve megforgassam a szemeim – Pattog, rólad a nagyképűség az én tökéletes bőröm pedig sajnálatos módon felszívja. 
- Tökéletes bőröd? – erőltetetten felnevettem, aztán felhasználva ezt egy okként, végig simítottam a karján, melyet nem védett a pólója – Oké, ezt a menetet te nyerted. Viszont, hogy ne úszd meg, és hogy ne láss szenvedni, el kell mondanod, mit csinálsz, amitől ennyire puha! 
- Mit gondolsz, majd elárulom a titkomat egy beképzelt libának? Álmodozz tovább, hercegnő. 
- Khm, úgy érted királynő! – ha valamiben jó voltam, akkor az a visszaszájalás volt.
Nem említve azt, hogy folyékony szarkazmust beszélek. 
- Aw, én leszek a király, lehetsz a királynő a kislányunk meg a hercegnő lesz. Hogy hangzik? 
- A számból vetted ki a szavakat! 
Minden bizonnyal azt gondolták a mellettünk elmenő emberek, hogy megőrültünk, esetleg halálosan szerelmesek vagyunk egymásba, ahogy összekarolva mentünk és vigyorogva néztük egymást. Nem beszélve arról, hogy milyen idétlenül gagyogtunk egymásnak.

Fagylalttól ragadt a felkarom, amikor beléptünk egy Mc Dondald’sba. Harrynek már út közben leadtam, hogy mit vegyen és pénzt is nyomtam a kezébe, melyet szinte azonnal visszaadott, mondván, hogy Ő állja a kaját. Nem volt értelme tovább veszekednem vele; ha egyszer elutasította, másodszor is elfogja. 
Míg Ő a sorban állt és megrendelte a kajánkat, én a mosdók felé indultam, hogy megszabaduljak a fagylalttól, amely szétolvadta kezemen és ragadóssá vált. Ne is kérdezzétek, hogyan történt; egy pillanatra fordítottam el a fejem és a gyerek már nekem támadott. 
Mihelyst megvoltam a „mosdással” úgy döntöttem, hogy keresek magunknak helyet, és kihasználva, hogy meg van a telefonszáma, megüzentem neki, hogy hova jöjjön. Rá pár percre már meg is jelent, egy tálcával a kezében. Épp hogy elém ért, a szemüvege lecsúszott a fejéről és újból eltakarta a szemeit, melyen felnevettem majd magam elé húztam a tálcát. 
Úgy beszéltük meg, hogy rendel csirkefalatkákat, a húszasat, így meg tudjuk majd felezni és nem megy semmi kárba. De arra nem számítottam, hogy vesz majd még mellé egy-egy sajt burgert és almás pitét.  
- Uh, az égiek meghallották imáim, amikor a lehető leggyorsabban kaptam meg a rendelést. 
- Mi történt? – nem sok figyelmet szenteltem a srácnak, amíg leült elém, bár annál többet a csirke falatoknak. 
- Nem most történik meg először, és ezt nem nagyképűségből mondom. De amint álltam a sorban, három-négy lány, viszonylag fiatalabbak, mint én, elkezdtek eléggé feltűnően nyomulni. 
- Oh? – felvontam a szemöldököm, ahogy hallgattam a meséjét, közben pedig egy sült krumplit ejtettem a számba – Mindjárt jövök, hozok még barbecue szószt. 
Aprót bólintott, így szinte azonnal felkeltem és elhagytam a teret. Noha nem igazán értettem, hogy miért akadt ki annyira, amikor azok a lányok oda mentek és flörtölni kezdtek vele. Harry helyes, így alap, hogy akinek megakad a szeme rajta, megőrül.
Peyton, nyugodj le. Oké, hogy hormon túltengésed van, de azért ne csorogjon a nyálad már csak a srác gondolatára is!
Amikor visszaértem az asztalunkhoz, egy kissé tátva maradt a szám. Egy lány ült a helyemen, Harry mögött pedig kettő állt. Tehát ezek voltak azok a buta libák, kik „megtámadták” őt. Bevetve tökéletes színjátszásom, felvettem a legédesebb mosolyom és közelebb mentem azt asztalhoz. 
- Szerelmem, azt mondták lent, hogy mindent a tálcára tettek, amit kértél. 
Harry és a lányok szemei is elnyíltak, amikor kinyitottam a számat és beszélni kezdtem. Hah, egy ide, fruskák – gondoltam magamban, és az előzőnél is nagyobb vigyort vettem fel a számra. 
- Uh, nem tudtuk, hogy barátnőd van – motyogta a szőke, amelyik Harry jobb oldalán állt. 
A kis csaj megszólalása után, a másik, amelyik közelebb állt hozzám, át lépett a barátnője oldalára, ezzel még messzebb lépve tőlem. 
- Egy ilyen lány, mint az, hogy kaphatott meg egy olyan szex istent, mint te? – kérdezte immáron az a lány, amelyik Harryvel szemben ült. 
Nem szerettem, ha az emberek úgy beszéltek rólam, mintha nem lennék ott, és az a kis semmirekellő éppen azon volt, hogy fellépjen az idegeimre és táncolni kezdhessen. 
- Örülnék, ha nem beszélnél, úgy a barátnőmről mintha valami tárgy lenne – szólalt fel ekkor már Harry is – Az pedig még jobb lenne, ha felkelnél és elhagynád a terepet, mielőtt más dolgokhoz kell folyamodnom. Köszönöm.
- Most miért vagy ennyire ellenszenves? – a száját lefelé biggyesztette és kölyökkutya szemekkel nézett Harryre. 
Tekintetem a két lányra irányult, akik messzebb álltak tőlem és éppen elkaptam, amint megforgatták a szemeiket. 
- Messze állok az ellenszenvességtől, de határozottan nem szeretem, ha egy hozzám közel álló személyről úgy beszélnek, hogy nem ismerik és teljesen felesleges. Megismétlem, amit mondtam. Szeretném, hogyha felkelnél az asztaltól, és hagynád, hogy nyugalmasan eltöltsem az általam szeretett nővel az időmet. Köszönöm!
Szerintem a barátnői is meglepődtek, amikor a „kapitányuk” felkelt az asztaltól majd az én irányomba kezdett sétálni. Ez még semmi nem volt; mintha valamit is tettem volna ellene, erőszakosan meglökött a vállával, ahogy elhúzott, vissza sem nézve ránk. 
- Hülye lotyó – nem is vettem észre, hogy hangosan kimondtam, míg nem hallottam Harry halk nevetését – Értem már, hogy miért akadtál ki pár perccel ezelőtt. 
- Életmentő vagy! – közölte, és hogy még hitelesebbé tegye, kifújta a levegőt – Tartozom neked eggyel, édes barátnőm
- Érted mindent, szerelmem
Összenevettünk, majd miután minden tisztának tűnt körülöttünk, neki láttunk enni. Időközben megegyeztünk abban, hogy akármikor történjék még egy ilyen eset, alapból be kell vetnünk a színjátszást, tekintve, hogy ez az egyetlen dolog, amivel le tudjuk rázni az olyan piócákat, mint akivel dolgunk volt.

Hat óra fele döntöttünk úgy, hogy normálisan viselkedve, újra megpróbálkozunk a fagylalt evéssel. Meglepő módon, nem volt senki a közelünkben, aki beleronthatott volna a nyugodtságunkba, így egy padon ülve a Trafalgar téren lassan elfogyasztottuk az édességet. 
Volt néhány pillanat, amikor úgy éreztem, hogy Harryt régebb óta ismerem, mint két nap, és ez egyáltalán nem rémisztett meg. Sőt, szinte már megmosolyogtatott. Annak ellenére, hogy mint első benyomás, azt hittem, hogy egy vérbeli bunkó, kiderült, hogy az egyik legédesebb srác, akivel valaha volt esélyem találkozni. Tulajdonképpen már lehetne azt is mondani rá, hogy tökéletes. Túlságosan is hibátlan ahhoz, hogy igaz legyen.

Udvarias még is szemtelen. Helyes még sem használja fel, hanem hagyja, hogy az emberek szinte meghajoljanak előtte – mert nem hiszem el, hogy valahol mélyen nem élvezi az összes tinédzser lány pillantását. Míg legelőször úgy gondoltam, hogy képes lenne neki menni egy másik srácnak, rádöbbentem arra, hogy még egy bogárnak sem tudna ártani. Ugyanakkor észleltem, hogy makacs és wow, én is az voltam, szóval már ott és akkor sejtettem, hogy sok gondunk lesz még a jövőben néhány téren. A helyzet már csak az volt, hogy mindennél előbb meg akartam tudni, hogy mit rejteget az a bizonyos jövő kettőnk számára. Érdekelt, hogy mi fog történni velünk, de ugyanakkor nem akartam siettetni az időt, hanem csak élvezni akartam.

Lényegében, Harry valamilyen szinten eltért a többi sráctól, akikkel egész idáig találkoztam. Hasonlított egy kicsit Xanderre de nem is és ez különösen tetszett. Mint említettem neki tegnap is, igazán érdekelt a története. A története arról, hogy miként sikerült átlépnie azon, hogy ne érdekelje többé, hogy az emberek mit gondolnak róla, mert valahogy sejtettem, hogy több titkot őriz, mint amennyit képes lenne elbírni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése