2015. július 31., péntek

14. // Az idei év kedvenc párja lesztek!

Hiii,
Első iskola nap Heyton & Niam számára. :D Vagyis, nem fejtettem annyira ki a dolgot, but ne aggódjatok, lesz erre még időnk. Ebben a fejezetben láthatjátok, hogy Peyton mennyire zárkózott, és szinte lehetetlen számára, hogy új emberekkel ismerkedjen lol. Számomra egy kicsit vicces, ahogy a rész végül megszületett, bár remélem, hogy nem lesz sok Pay viselkedése, vagy valami. Ez csak egy dolog, amely összeállítja az ő karakterét. Egy karaktert, amelybe Harry az idő múltával beleszeret, remélhetőleg. :D Na, nem húzom tovább az időt, jó olvasást! Xxx
P.S.: Damn, köszönöm a 26 feliratkozót.:*

// Peyton Hollingsworth

Különös érzés járta át a testem, míg reggel készülődtem. Vártam már hogy az egyetem falai között sétáljak, de ugyanakkor kedvem lett volna az ágyamba maradni egész nap. Alig vártam, hogy végre hazaérhessek, pedig még el sem indultam. Hét ötvenre beszéltük meg a találkozót Niallel és Liammel az utca elejébe és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, amikor láttam, hogy még húsz percünk van odaérni. Hiper-szuper gyorsassággal felöltöztem plusz megreggeliztem, annak ellenére, hogy egy csomó üldögélt a hasamban.

A konyha egyik bárpult székén ülve folytattam komoly beszélgetést Xanderrel. Nem igazán értettem, hogy miért nem aludt, hiszen Amerikában akkor hajnali kettő volt és ő még is velem társalgott. Ami Amerikát illette, számomra túlságosan komplikált és nehéz volt az iskolarendszer. Xander velem végezte el a főiskolát, ott pedig még csak most került középiskola utolsó évébe. Sok tanulás állt előtte, hiszen kiemelkedő jegyek kellenek neki ahhoz, hogy bekerüljön egy fősulira, onnan meg majd egyetemre. Ilyen szempontból ő rosszul járt, hiszen hozzám hasonlítva igazán lemaradt, azonban korosztályához hasonlítva sokkal okosabb volt. Elvégre, kivégezte a közép- és főiskolát itt, Angliában. 
Beszélgetésünk közben megtudtam, hogy a lány, akivel randizni kezdett, közben teljesen megváltozott, így külön utakra tértek. Ez egy kicsit elszomorított, ugyanis hihetetlenül örültem, amikor Xander bejelentette, hogy végre van valakije. Bár még jobb is, hogy dobta és nem maradtak együtt, hiszen ki tudja, hogy a lány mibe rántott volna bele őt. 
- Ugye tudod, hogy van még időnk elindulni? – tekintetem felkaptam a telefonom képernyőjéből, amikor Harry beért a konyhába – Csak nem izgulsz? 
- Kérdés, hogy neked az „izgul” mit jelent a szótáradban. 
- Nos, az esetedben valószínűleg negatívumot – tapintott rá a lényegre, egy szelíd mosollyal az arcán – Mellesleg felőlem mehetünk már most. Maximum bemegyünk Niallékhez.
- Oké – egyeztem bele – Úgy sem jártam még náluk.

Aztán persze búcsút inthettem az ötletnek, miszerint meglesem a két srác lakását; indulásra készen álltak. Noha ez nem okozott sokáig gondot, hiszen Harryvel találtunk útközben mindenféle témát, amiről beszélgetni tudtunk. 
- Na, és készen állsz a csajokra, akik mind rajtad fognak lógni? – kérdeztem miközben fel-le mozgattam a szemöldökeim – Főleg ha megtudják, hogy focista vagy! 
- Arról nem beszélve, hogy te vagy az egyetlen, aki bejöhet az edzésre. 
- Oh, igen! – tapsoltam egyre hangosabban, ajkaimra ördögi vigyor ült – Istenem, alig várom már, hogy megegye mindegyik lányt a fene! 
- Gonosz vagy – nevetett fel – Komolyan engem fogsz felhasználni önvédelemként? 
- Annyi jó kis megszólalás van már a fejemben, hogy alig várom, hogy végre használhassam őket! 
- Melletted nem hiszem, hogy sok barátnőm lesz egyetem alatt! 
- És ez rossz dolog? Talán tervezted, hogy összejössz egy csinos szöszivel, kinek keblei nagyobbak, mint a feje? 
- Peyton. 
- Mi van? – kérdeztem nevetve – Láttam már egy párat, és hidd el, tudom, hogy minden pasi az olyanokra bukik.
- Valóban?! – tette fel a kérdést kihívóan – Nos, szerintem minden lány olyan csávóra bukik, aki magasabb százhatvannál és nem stréber. 
- Mert mi baj van az olyan srácokkal, akik okosak? Bevallom, nekem sem kellene egy nálam alacsonyabb srác. 
- Szóval, ha alacsonyabb lennék, nem kellenék? 
- Ki mondta, hogy kellesz nekem? – tapsot, tapsot Peytonnak! Had halljam! 
- Egy-null a javadra – felelte miközben arcára kiült a csalódottság és veszteség keveréke. 
- Még szép, hogy a javamra! – nevettem fel győztesen – De amúgy komolyan. Neked kellene egy nálad magasabb lány? 
- Ezt nem fogom megválaszolni, mert nem akarom megbántani a nálam magasabb lányokat. 
- Elég lett volna egy egyszerű nem is – forgattam meg a szemeim – Talán nem veszed észre, de néha elárulod magad, még ha nem is akarod. 
- Örülök neki, hogy legalább te ki ismertél engem – mondta egészen halkan – Sajnos téged leheletetlen. 
Ezután elhalt a társalgásunk. Rosszat mondtam volna? És még hogy én kiismertem őt? Meg hogy engem lehetetlen? Szerintem inkább ő az, akit nem lehet kiismerni. Úgy értem, semmit nem tudok róla. Azon kívül, hogy van két idősebb testvére; egy lány és egy fiú. Meg hogy az édesanyjának a neve Anne. És hogy mindig is focizott, csak mikor fősulira került, abba hagyta. Plusz hogy imádja a zenét – mind az órát, mind magát az előadókat és azok számait. És az alap dolgokat; kedvenc szín, hely, autó márka és a többi. De ezeket ő is tudja rólam, így szerintem egyelőek vagyunk. Vagyis nem, mert én sokkal több mindent megosztottam vele. Ő már találkozott az egész családommal, tudja, hogy majdnem neki mentem az egyik lánynak középiskolában és hogy nem vagyok egy olyan személyiség, aki a legkisebb megjegyzésre ugrik. És szerintem ezek nagy dolgok. Mármint nagyobb jelentőségük van, mint például egy kedvenc színnek. Beengedtem az életembe egy kicsit, ő pedig távol tart az övétől. De mint már a legelején is mondtam, nem fog a hidegsége megállítani abban, hogy megismerjem és megtudjam, hogy min ment keresztül. Ahhoz túl kíváncsi voltam…

**

Új iskola, új barátok, új környezet. Mindenki mindig oda van a változásokért, én valahogy mindig mellőzöm, ha lehet. Nem szeretek költözni, nem szeretek másik iskolába menni. Egyszerűen csak túl kényelmetlennek találom azt, hogy új emberekkel kell találkoznom, új környezetet kell megszoknom.
Ahogy a folyóson sétáltam végig, megint eszembe jutott Xander. Mint akármelyik nap, akármelyik percében. Hiányzott. Ő maga, igazából. Meg hogy velem legyen. Együtt éltük át a főiskolát, most meg nélküle kell elkezdenem az egyetemet? Ez egyáltalán nem fair. De mint mindig, akkor is azt ismételgettem magamban, hogy jobb lesz neki Amerikában. Vagyis a szüleinek biztosan. 
- Hé, minden rendben? – egy vörös hajú lány állt előttem s hatalmas, tengerkék szemeivel pásztázott – Eléggé elveszettnek tűnsz. 
- Uh, persze, minden oké – válaszoltam lassan – És, erm, igen, nem igazán tudom, hogy merre kellene mennem. 
- Király, mert én sem – nevetett fel – A nevem Daisy, mellesleg.
- Aha, én Peyton vagyok – válaszoltam eléggé laposan, hiszen nem volt kedvem neki állni, csevegni, amikor ki tudja hol kellett volna lennem – Nézd, nekem mennem kell. Majd még később találkozunk. Gondolom.
- Oh, oké – mosolyodott el mire intettem egyet felé és még sosem voltam annyira hálás, mint ott és akkor, amint kiszúrtam Harryt egy kisebb csoport mellett. 
Daisy tekintetét éreztem magamon miközben lakótársam felé igyekeztem és nem mondanám, hogy zavart, de érdekelt, hogy miért talált engem ennyire szórakoztatónak a lány.
- Hallod, hova kell mennünk most? Mintha azt mondták volna reggel, hogy csak délig leszünk mi bent.
- Igen – bólogatott Harry – Éppen neked akartam elküldeni az üzenetet, hogy merre vagy ugyanis mehetünk haza.
- Ah, köszönöm istenem – sóhajtottam fel amint neki dőltem a vállának a homlokommal – Már majdnem megörültem, hogy senkivel nem kellett ma bájcsevegnem, erre nem belefutok egy csajba? Ráadásul ő is ma kezdi az egyetemet. Valami Daisy a neve.
- Ideje, hogy elkezdj barátkozni más emberekkel is – közölte velem mintha ez lenne a világ egyik legegyszerűbb dolga – Ne nézz így rám a gyönyörű szemeiddel, mert mindketten tudjuk, hogy én, Niall és Liam nem lesz elég neked. 
- Már hogy érted, hogy nem lesztek elegek? 
- Szerinted mi lesz, ha el akarsz menni, vásárolgatni? Menni fogunk veled? 
- Ezt úgy mondod, mintha eddig nem jöttél volna el velem – néztem rá zavart tekintettel, halvány mosollyal az arcomon. Említettem már, hogy Harry közelében mindig jó kedvű vagyok? Legalábbis én ezt figyeltem meg – Gyerünk, Harry, mire akarsz kilyukadni?! 
- Gondolod, hogyha fiúkkal haverkodsz, akkor nem kerülsz balhékba lányokkal? Vagy mi? 
- Nem – feleltem szinte azonnal – Csupán úgy gondolom, hogy srácokkal gyorsabban és könnyebben megtalálom a közös hangot. Most az előbb is, amikor ez a Daisy lány oda jött, kellemetlenül éreztem magam. 
- Látom, nem tudom megváltoztatni a véleményed és rávenni sem tudlak, hogy találj magadnak haverokat a saját nemedből.
- Talán zavar, hogy mindig veletek vagyok? – kérdeztem felvont szemöldökkel – Csak meg kell mondani és lelépek.
- Tudod, hogy nem így értettem – mosolyodott el, ahogy megrázta a fejét – Örülök, amiért ennyire jól érzed magad velem és a srácokkal. 
- Akkor meg ne halljalak panaszkodni a jelenlétemről – könyökömmel az oldalába vágtam finoman, amikor ő átdobta a karját a vállamon és a kijárat felé indultunk. Daisy szinte azonnal ott termett.
- Sziasztok! – mosolyodott el kedvesen. Túl kedvesen – Peyton, akkor holnap tudnánk találkozni ugyanitt? 
- Miért is kell találkoznunk? – érdeklődtem mivel tényleg sejtésem sem volt arról, hogy mit akar. Eközben pedig észre sem vettem, hogy a kezem automatikusan összekulcsoltam Harryével mely a jobb vállamról lógott le, de persze Daisynek fel kellett hívnia a figyelmet erre is.
- Aw, együtt vagytok? – terelte el a témát, miközben tekintete köztünk és a kezeink között cikázott – Van egy érzésem, hogy az idei év kedvenc párja lesztek! 
- Köszönjük, de most mennünk kell! – szakította félbe őt Harry – További szép napot, Daisy. 
Értetlen tekintettel, zavaros gondolatokkal lépkedtem Harry mellett egészen az autóig, ahova beszállva még mindig csak meredtem magam elé. 
- Kényszert érzek arra, hogy visszamenjek és felfessem a falra annak a lánynak a vérét. 
- Woah, Pay, micsoda erőszakos lettél! – kuncogott fel Harry, ahogy beindította a motort. Legalább ő jól szórakozott. 
- Jobban teszi, hogyha leszáll rólam, ugyanis ha holnap is rám lesz tapadva, mint egy pióca, lehet, hogy kap egy-két pofont. Ez a lány előhozza belőlem a rosszat. 
- Ő csak egy ártatlan lány. Mint te.
- Te nem érted, hogy mennyire boldog voltam, amikor megláttalak az előbb az ablaknál. Azt hittem, hogy meghalok az unalomtól és kényelmetlenségtől, amit amellett a faj mellett éreztem.
Erre már nem válaszolt, csak nevetett. Hátra vetett fejjel, öblösen. Olyan tipikus Harrysen. Hah, ez még rímelt is! 
- Miért van az, hogy te mindig jól szórakozol az én nyomoromon? – tettem fel neki a kérdést, mely amúgy már régóta érdekelt.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – vágott vissza – Te is mindig kinevetsz, szóval így fair az egész, nem?
- Addig szájalsz nekem vissza, amíg el nem költözök Liamhez és Niallhöz.
- Tőlem rendben van – vont vállat, mintha nem érdekelte volna – Majd összehaverkodok Daisyvel és beköltözik a helyedre. 
- Na, az lenne az utolsó napod, hogy érzed a szerszámod a lábaid között. 
- Miért vagy ennyire előítéletes? Hiszen nem tudod, hogy min ment keresztül. 
- Amikor megszólalt, kedvem lett volna elfutni. Nekem nem volt szükségem társaságra, ő jött oda és kezdett el baszogatni az unalmas kérdéseivel. Néha tényleg megkérdezem magamtól, hogy miért születtem lánynak? Szinte ki nem állhatom a saját nemem! Sokkal egyszerűbb lenne, ha pasi lennék. 
- Szerintem betett neked ez a mai nap – közölte velem teljesen komolyan, majd végül megvillantotta híres-nevezetes mosolyát – Komolyan, Pay. Ha kell, akkor csinálok neked valami vacsorát, aztán míg eszel, engedek neked egy kád vizet, habbal, gyertyákat gyújtok neked és relaxálhatsz egy kicsit. Utána nem érdekel, hogy mennyi az idő, befekszel az ágyba a pizsamádban és holnap reggelig fel sem kelsz. Világos voltam? 
- Jobban jársz, ha nem üres ígéreteket teszel – pillantottam rá szúrósan – Nem szeretem, ha játszanak az érzéseimmel és elképzeléseimmel. 
- Bennem bízhatsz.

És betartotta az ígéretét. Míg én lemostam a nagyon egyszerű, nagyon alap sminkem, ő a konyhában tevékenykedett, majd ahogy ott végzett hívott is. Kedvenc bögrémből szinte kifolyt a tejszínhab, alatta pedig kellemesen meleg kakaó csücsült. Két meleg szendvics is várt rám a fehér tányéron, eléggé alaposan megpakolva sajttal. 
Azonban megköszönni sem volt időm, hiszen amint leültem, megpuszilta a fejem búbját, majd sietett a fürdőbe. Az igazat megvallva, tetszett, hogy ennyire gondoskodott rólam és minden figyelmét nekem szentelte. Rég éreztem már magam fontosnak. Mert ott és akkor bizony úgy éreztem, hogy jelentek valamit Harrynek. De aztán lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem és igazából csak kedveskedni szeretett volna nekem, ki tudja. Minden esetre nem foglalkoztam sokáig a vegyes gondolataimmal és erre Harry is segítséggel volt. 
- Ha befejezted, akkor mehetsz is a relaxáló vizecskédbe! – jelentette ki mosolyogva mire muszáj volt felnevetnem – Csak vigyázz amikor belépsz, a kádba nehogy beleessenek a vízbe a gyertyák. 
- Mond csak, mivel érdemeltem ki ezt a különleges bánásmódot? 
- Frusztrált vagy – vont vállat, mintha az egyik legnormálisabb dologról beszélt volna – És ha hiszed, ha nem, jót fog tenni egy kis nyugalom. Ellazulsz majd és minden visszaáll a régi kerékvágásba. 
- Év közben mennyire leszek még frusztrált. És stresszes – sóhajtottam fel mielőtt beleharaptam volna a szendvicsembe.
- Oh, nyugodj meg. Mr. Styles majd kezelésbe veszi a dolgokat! – kacsintott rám – Anya szerint jó masszázst tudok adni, szóval ez is egy dolog, mely a tarsolyomban csücsül és vár arra, hogy végre használhassam. 
- Ne aggódj, én is várom már – kuncogtam fel – Mellesleg miért nem mondtad Daisynek, hogy nem vagyunk együtt? Elfogadtad a bókot, amit igazán keservesen bökött ki.
- Valld be, hogy tökéletes páros lennénk együtt – nézett rám magabiztosan – Mellesleg nincs szükségem arra, hogy a fél egyetem rajtam lógjon, mint mondtad, hogy fognak. Tanulni szeretnék, nem csajozni. Azok után, ami történt, meg főleg nincs kedvem egy újabb párkapcsolatba belevágni.

2015. július 29., szerda

13. // Lehetne, hogy elfelejtjük?

Hiii,
Lolz, ebben a fejezetben van egy resz ami szerintem egy kicsit viccesre sikeredett.:D Vagyis remelem, hogy igy tortent lol. Koszonom a sok-sok oldalmegjelenitest & a feliratkozokat is! :) A pipakkal viszont lehetnetek egy piciket batrabbak! ;) Jo olvasast! Xxx

// Peyton Hollingsworth

Borzasztóan lassan teltek a napok így teljesen meglepődtem, amikor kedden reggel Eleanor állt az ajtóban, ezer wattos mosollyal az arcán. Ötletem nem volt, hogy még is hogyan tudta, hogy merre lakok, és az sem volt teljesen tiszta, hogy mit keresett nálunk olyan korán. Végül aztán beinvitáltam és egy egészen nyugalmas, csajos-napot tartottunk, tekintve hogy Harry lelépett az előző nap Niallel valahova így egyedül voltam a házban egészen Eleanor felbukkanásáig.

**

Úgy éreztem magam, mint aki képes lett volna napokig a sarokban ülve sírni. Ennek oka csupán az volt, hogy a nyár a vége felé járt, mely azt jelentette, hogy a tanulás megkezdődik. Így hát, amikor reggel felkeltem, azzal az elhatározással kezdtem el készülődni, hogy bejárom ma legalább a fél várost és elkezdem begyűjteni azokat a tankellékeket, amelyek szükségesek lehetnek majd. Mint például egy táskát, ugyanis elegem volt az oldaltáskákból, valamint ceruzákat, tollakat, kiemelőket és minden ilyet. Természetesen előbb Harryt is meg kellett győznöm erről, hiszen nem csak azért kellett, hogy ide-oda cipelgessen, hanem mert szerettem volna egy kis társaságot, és mert az elmúlt hetekben nem igazán csináltunk semmit együtt. Úgy éreztem, mintha elhidegültünk volna egymástól azóta, hogy részt vettünk a szüleim kerti partiján. 
- Harry! Mész ma valahova? – kezdtem kiáltva, majd ahogy a nappaliba értem, és észrevettem, hogy a kanapén fekszik, lejjebb vettem a hangerőmön. 
- Nem – válaszolta amint felpillantott rám – De gondolom, te szeretnél, szóval had halljam. 
- Csak arra gondoltam, hogy bemehetnénk a városba csavarogni – böktem ki – Úgy érzem, hogy már nem is vagyunk jóban. 
- Ezt hogy érted? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel – Persze, hogy jóban vagyunk. Miért ne lennénk? 
- Nem tudom – sóhajtottam fel, megadva magam, amint leültem a kanapéra mellé – Többé már nem is megyünk sehova, csak ha Niall vagy Liam hívnak. De az esetek többségében csak ti hárman mentek el valahova én pedig mindig kimaradok. 
- Pay, minden alkalommal megkérdezzük, hogy szeretnél-e jönni vagy sem – hangja tökéletesen elárulta, hogy nem érti, miről beszélek – Azt hiszem, az már nem a mi hibánk, ha elutasítod az ajánlatot. De sajnálom, ha úgy érzed, hogy már nem vagyunk jóban. 
- Te talán nem érzed, hogy mennyire elhidegültünk egymástól? Hiányzik, hogy folyamatosan piszkáljuk a másikat, pedig nem vagyok egy olyan személy, aki más emberektől függ. 
- Szóval innen fúj a szél – szólalt fel percekkel később, széles mosollyal az arcán – Nem kapsz elég figyelmet tőlem, és ez zavar, igaz? 
- Részben – vallottam be miközben éreztem, hogy az arcom kezdett felmelegedni és a füleim is égtek szinte – Nem is beszélünk már annyit, mióta visszajöttünk Brightonból. Fogalmam nincs miért, de rosszul érzem magam a történtek miatt. Tettem valamit, amiért ennyire figyelmen kívül hagytál az elmúlt hetekben? 
Telefonját eltette, amikor észlelte, hogy a téma komolyabbá vált s lassan feljebb is ült a kanapén. Én türelmesen vártam, hogy összeszedje a gondolatait, majd megszólaljon. Ha siettettem volna, több mint valószínű, hogy csak lerázott volna azzal, hogy nem fontos. 
- A dolgok komplikáltak köztem és a nővérem között. Nem igazán jövünk ki már hetek óta. Pontosabban azóta, hogy elköltöztem otthonról. Hidd el, hogy semmit nem tettél, amiért azt kellene hinned, hogy te vagy a hibás. 
- Megkérdezhetem, hogy miért pipa rád a nővéred? 
- Ami azt illeti, fogalmam nincs – válaszolta halkan miközben megrázta a fejét – Ő is sok mindenen ment keresztül és szerintem rátehetett neki az is, hogy elköltöztem otthonról, tekintve hogy miután a bátyánk is kiköltözött én maradtam neki egyedül. 
- Milyen érzés a legkisebbnek lenni? – kérdeztem teljesen elterelve a témát. Tényleg tudni szerettem volna, teljesen érthetetlen módon, és nem szerettem volna tovább nyaggatni azt a dolgot, amiről egyáltalán nem beszélt szívesen – Úgy értem, van valami hátránya esetleg előnye? Vagy ugyanolyan, mintha másodiknak, esetleg elsőnek születtél volna? 
- Nem hiszem, hogy lenne akármilyen hátránya. Talán előnye, hiszen mire az összes idősebb testvér kiköltözik, neked még van esélyed egyedül élned a szüleiddel és akkor csak te vagy a középpontban. Miért nem kérdezed meg az öcsédet? 
- Mattel sosem tudtam ilyen dolgokról beszélni – vallottam be s megvontam a vállam – Őt a komolyabb témák érdeklik. Jared az, akivel arról beszélsz, amiről akarsz. Legyen szó arról, hogy hogyan szexelnek a bogarak és teljes izgalomba jön attól, hogy valaki társalogni akar vele. 
- Egy pillanatig azt hittem azt fogod mondani, hogy izgalomba jön attól, ha valaki a bogarak szaporodásáról kezd el vele beszélgetni – hátra vetett fejjel kezdett el nevetni, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy pókerarccal ültem végig.
- Szóval, akkor benne vagy egy kis városnézésben? 
- Tőlem mehetünk.

**

Harry mellett sétálva túlságosan lengének éreztem magam. Úgy értem, míg ő fekete farmerben és egy bő szürke pólóban szexizett, én egy szürke térdnadrágban, fekete trikóban és egy lengébb ingben voltam. Emellett a csend közöttünk szinte folyogató volt – számomra. 
- Na, és mikor kezdődik a fociedzés? 
- Alapból jövő héten kezdődne, de mivel az edző még nem tudja, hogy miként fociznak az újak, mint például én, ezért nekünk már holnap be kell menni. 
- Oh, értem – bólogattam – És akkor megmondja, hogy bent maradtok vagy még is kitesz benneteket? 
- Valószínűleg. 
- Neked van okod félned? 
- Nos, mindenkinek van – válaszolta kimérten – De mivel én jártas vagyok az ilyen téren, szerintem simán bent maradok. 
- Hát, ajánlom is hogy így legyen – nevettem fel – Szeretnék még az első számú rajongód maradni egy ideig. 
- Na, és te? Sport vagy valami? 
- Ez vicces – jegyeztem meg – Régen táncoltam, de mára szerintem már semmi nyoma. 
- Hogy érted? 
- Hát nem látszik? – kérdeztem vissza nevetve – Eléggé meghíztam. Szerintem simán vagyok most kétszer akkora, mint anno. De nem igazán tudok ellene mit tenni. Abba hagytam, mert az összes szabadidőmet elvette, és nem tudtam a tanulásra figyelni. Azzal nyugtattam magam, hogy majd táncolás helyett edzőterembe járok. Nem igazán fog ez sem megvalósulni. 
- Tudod, én is gondolkodtam azon, hogy el kellene menni egy edzőterembe. Csak úgy kipróbálni, hogy itt milyenek. Így, ha benne vagy, akkor mehetünk ketten? 
- Ötletnek nem rossz. Már csak meg kell valósítani. 
- Bízz bennem, hogy meg fogjuk valósítani – kacsintott rám, amikor felnéztem rá – És egyébként miért is jöttünk be a városba? Vásárolni szeretnél? 
- Erm igen. Arra gondoltam, hogy elkezdek bevásárolni sulira, mert tudom, hogy máskor nem csinálnám meg.
- És mit fogsz venni? – kíváncsiskodott – Nekem is kellene venni egy csomag tollat aztán ennyi. Talán egy táskát. 
- Nekem is kell táska, szóval kereshetünk előbb azt és lesz is mibe pakolnunk utána. 
- Okos – ujjával megböködte a fejemet, mire kézfejemmel megütettem egy kicsit a hasát – Na már! Éppen dicsérlek, erre meg bántalmazol? 
- Nem fogsz meghalni, vagy igen? – megforgatta a szemeit, majd, mint mikor utoljára voltunk a városban, karját átdobta a vállam felett és közelebb húzott magához – Most puncsolsz? 
- Rajtad kiigazodni nehezebb, mint…
- Mint? 
Tátogott pár másodpercig, majd felnevetett.
- Nem tudom. Próbáltam valami pöpec hasonlattal elő állni, de sajnos nem jött össze.
- Aha, értelek – vigyorogtam. Az érzés, ami az első alkalommal is átjárta a testem, amikor ilyen felszabadultan töltöttük el a napot Harryvel, újra felbukkant és örömmel köszöntöttem. Hiányzott. 
- Mellesleg milyen volt a csajos napod még múlt hónapban? Nem meséltél róla sok mindent – emlékeztetett a napra, amikor Eleanor végül át jött. 
- Jó volt, de maradhatott volna hosszabb ideig is.
- Miért, meddig volt itt? 
- Egy napig – válaszomat egy sóhaj követte – Ráadásul úgy volt, hogy a barátja is jött volna, de annak meg valami közbe jött, szóval fuccsba ment az egész. Meg Eleanor szeretett volna veled találkozni, csak hát nem voltál otthon. 
- Tehát tud rólam?! – istenemre esküszöm, hogy a mosoly, ami az arcára húzódott, engem is jobb kedvre derített.
- Persze, hogy tud rólad – nevettem fel – Miért ne tudna? Szerinted az első kérdése mi volt, amikor felhívtam legelőször? Mármint, amikor ide költöztem? 
- Had találjam ki! Azt kérdezte; fiú vagy lány a szobatársad? 
- Igen, de egy részletet kihagytál belőle és nem tudom, hogy ezek után elakarom-e neked mondani.
- Gyerünk, ne feszegesd a húrokat – ezúttal én forgattam meg a szemeim, végül kiböktem. 
- Miután mondtam neki, hogy fiú vagy, azonnal rákérdezett, hogy helyes vagy-e vagy sem. Erre persze azt mondtam, hogy igen, mire ő teljesen lázba esett és alig várta, hogy találkozhassatok. Ez volt körülbelül egy héttel azután, hogy beköltözünk a házba. 
- Ah, szóval helyesnek találsz? – szemöldökeit le-fel mozgatta, ajkaira pimasz félmosoly ült. 
- Felesleges lenne letagadnom, nem? Bár elkönyveltelek egy köcsögnek is az első napon, mert hát valljuk be, eléggé azt a benyomást adtad. 
- Szerencsém, hogy utána még tisztáztam magam.
- Szerencséd, hogy bevédtelek apám előtt – közöltem vele amint visszaemlékeztem a kis társalgásomra apuval, amely még az első nap folyt le közöttünk, amikor az étterem felé mentünk. Arcára kiíródott az értetlenség, így gondoltam, felvilágosítom – Apa azt mondta, hogy meg van a véleménye rólad, én meg rávágtam, hogy nem tudja, hogy min mentél keresztül és nem kellene előre ítélnie. 
- Aw, ez kedves tőled – gügyögte vigyorogva amint betértünk egy Subwaybe – Nos, ennek híre hallatán, a mai ebédet én állom. Mit kérsz? 
- Mivel egy szendvics kajáldában vagyunk, merem feltételezni, hogy egy szendvicset. 
- Nagyokos.
- De ezen felül a normális hosszúságú kenyeret kérek, ummm, azzal az olasz kenyérrel. Legyen benne sajt, olyan fagyasztott egész hús, olíva bogyó, majonéz, paradicsom és saláta. 
- Uborka és hagyma? – elképedt tekintete láttán nevetnem kellett – Én ugyanígy eszem és nem tudnám elképzelni a szendvicset uborka és hagyma nélkül. 
- Ha most együtt lennénk, mondanám, hogy evés után nem csókolsz, meg haha – teljesen hülyének éreztem magam azután, amit mondtam. Mindkettőnk szeme elnyílt én pedig majd meg sültem zavaromban – Fent leszek.

Szinte felrohantam az emeletre, vissza sem nézve Harryre. Te jó ég. Egy totális idiótát csináltam magamból előtte! Ki mondana ilyet a szobatársának? Főleg ha fiú, és helyes? Jesszus, ma eléggé őszinte vagyok. Először bevallottam neki, hogy jóképűnek találom, most pedig már arról fantáziálok, hogy mi lenne, ha együtt lennénk? Ugh, szegény srác szerintem azt sem tudja, hogy hova tegye a különböző megszólalásaim. Őszintén sajnálom, hogy velem került egy fedél alá.

Míg próbáltam felfogni, hogy még is mekkora balfék vagyok, kezeimre feküdtem az asztalon. Egyszerűen csak nem fért a fejembe. Miért is voltam én ennyire oda egy olyan srácért, mint Harry? Mármint, száz százalék, hogy nem kell neki egy olyan barátnő, aki inkább hasonlít egy bálnára, mint sem egy normális tizenéves lányra!

Figyelmemet felkeltette a tálca zaja, amint érintkezett az üveg asztallal. Tudtam, hogy ideje volt felkaparnom magam csak, hogy nem igazán éreztem magam biztosnak. Ami mellesleg szokatlan volt, hiszen ezelőtt eddig egy srác sem érte el, hogy bizonytalan legyek. 
Harry helyet foglalt velem szembe, arcán kedves mosoly ült. Úgy tűnt, mintha nem is érdekelte volna az, amit pár perce mondtam. 
- Szóval nem szereted, ha hagymás lehelettel csókolnak meg az emberek? – hát persze, hogy fel kellett hoznia. Újból elmosolyodott, ezúttal az a tipikus csíntalan vigyor ült az arcára. 
- Kérlek – arcomat a kezeimbe temettem miközben egy kínkeserves nevetés hagyta el ajkaimat – Fogalmam nincs, hogy mi járt az agyamban. 
- Hmm, nekem van egy sejtésem.
- Harry! 
- Mi az? – kérdezte nevetve – Azt akartam mondani, hogy biztosan nem akartad, hogy a hagymától legyen rossz a leheleted.
- Persze, anyám meg szűz – megforgattam a szemeim, ahogy lassan feltártam az arcom előtte – Lehetne, hogy elfelejtjük? 
- Na, ne már! Miért? Szerintem édes volt, amint azon gondolkodtál, hogy amúgy megcsókolnál, ha nem kérnék hagymát a szendvicsembe. Ha természetesen együtt lennénk! 
- Csak… ne hozd fel többet jó? 
- Miért, azt szeretnéd, ha inkább arról az esetről dumcsiznánk, amikor az arcomba tüsszentettél, mert nem akartad, hogy megcsókoljalak? 
- Istenem! – újból fel kellett nevetnem a buta emlék miatt – El kell, hogy vigyelek egy agymosásra! Nem szabad az ilyenekre emlékezned, mert a végén még olyat ejtesz ki a szádon, amit nem kellene! 
- Még hogy én ejtenék ki olyat a számon, amit nem kellene? Édes drága virágszálam, te vagy az, aki az előbb is meglepett egy nem túl szép bókkal! 
- Argh! – jó kedvemet ekkor már semmi nem tudta eltörölni. 
Még az sem, hogy sokan megnéztek minket, nem beszélve arról a kis lány csoportról, akik pucérra vetkőztették Harryt a szemeikkel. Ah, miért kell minden étteremben összefutnunk egy csoport szexre éhes lánnyal? Miért? 

2015. július 26., vasárnap

12. // Harry Szexi Styles.

Hiii,
Damn koszonom a 25 feliratkozot, a sok-sok oldalmegjelenitest & a pipakat! :) Ez a resz az egyik kedvencem, nos, az eleje biztosan lolz.:D Na, jo olvasast gurlz! Xxx

// Peyton Hollingsworth

Életemben nem sokszor éreztem úgy, hogy tehetetlen vagyok, ha valakit rossz kedvében találok, de ott és akkor már majdnem kínosnak éreztem azt, hogy nem tudtam mit tenni Harry keserves zokogása ellen. A mutató és középső ujjam a vizes tincsemmel játszott, mely kilógott a gombócból, mely a fejem tetején csücsült. Nagy nehezen rá vettem magam arra, hogy közelebb menjek az ágyhoz és letérdeltem oda, ahol a feje volt. Kezemmel lassan végig simítottam a haján, mire újra belekezdett a rendíthetetlen sírásba. Rosszul éreztem magam, amiért nem tudtam mit tenni.
- Harry, kérlek, nyugodj meg – egyáltalán nem bíztam a hangomban, így amikor suttogásként csendült fel a fiú sírása mellett, nem lepődtem meg. 
Nem voltam valami jó abban, hogy szavakkal nyugtassam meg az embereket, de „képzett” voltam abban, hogy hagytam az embereket sírni a vállamon. Így hát rátámaszkodva erre a pontra felkeltem a térdeimről és tűnhetett akármennyire is nehéz feladatnak az, hogy Harryt összeszedjem a paplanról, sikerült felülnöm az ágyra, ahol a hátamat a falnak támasztottam ő pedig idővel felkúszott és az ölembe feküdt. 
Feje a mellkasomon pihent, kezei a derekam köré tekeredtek, míg testével a lábaim között pihent. Éreztem, ahogy csuklott, és amikor nagyobb lélegzetek próbált venni a bordái a hasamba fúródtak egy kicsit. Kezemmel ugyanúgy simogattam a haját, gondolván, hogy ez valamilyen szinten nyugtató lehetett. Gondolataim megállás nélkül pörögtek; próbáltam rájönni, hogy mi lehetett a baj, azonban magamtól lehetetlen volt választ találni a kérdésekre, melyek élve megettek. 
- Hé, shh, jól van – suttogtam, miközben kezem letért az arcára, és szinte alig érintve a bőrét végig simítottam rajta – Mi történt, Harry? 
Motyogott valamit, de nem értettem, újra pedig nem akartam megkérdezni, hiszen volt rá esély, hogy megint csak megsiratta volna a téma. 
Egy-egy és fél óra is eltelhetett, mi pedig még mindig ugyanabban a pózban feküdtünk. A lábaim bizseregtek, azonban sosem szólaltam volna fel. Egy, Harry végre megnyugodott és úgy tűnt, hogy kényelmesen elhelyezkedett, kettő, túlságosan tetszett a szituáció így nem akartam, hogy egy hamar vége legyen. 
- Nem-nem szeretnék r-róla beszélni-ni – kissé megijedtem reszelős hangja hallatán, melyet a sírás váltott ki belőle. 
- Persze, megértem – válaszoltam ugyanolyan halkan, mint ahogy ő beszélt – Jobban vagy már? 
- Fog-fogjuk rá.
Annyira sebezhető volt azokban a pillanatokban, hogy egy örökkévalóságig ölelni szerettem volna őt. Olyan volt, mint egy elveszett kiskutya és semmi pénzért nem hagytam volna egyedül. Kellett mellé valaki, és lehet, hogy nem pont én voltam az a valaki, nem állított meg abban, hogy kisegítsem és a támasza legyek. 
A kisasztalon lévő telefon csörögni kezdett, mire Harry felkapta a fejét és nyújtózni kezdett a tárgy felé. Zavartan néztem amint megragadta azt, elutasította a hívást majd egy az egyben ki is kapcsolta a készüléket. Mintha mi sem történt volna, visszafeküdt az előbbi kis pozícióba csak ezúttal szorosabban ölelt magához. Nem mertem semmit kérdezni, még a levegőt is benn tartottam jó néhány percig. A nap idővel végleg eltűnt és teljes sötétségben feküdtünk az ágyban. Kellett pár perc, amíg megállapítottam, hogy Harry bizony elaludt rajtam, és ha felkeltem volna, feltételezhetőleg szinte azonnal felkelt volna, arra pedig szerintem egyikünknek sem volt szüksége.

Az éjszaka folyamán nem egyszer keltem fel, hogy megbizonyosodjak arról, hogy Harry még mindig alszik-e vagy éppen újból könnyekben tör ki belőle az összes felgyülemlett és elnyomott érzése. Mindennél jobban tudni szerettem volna, hogy mégis mi volt annyira erős, és jelentős, ami ennyire varázslat alá rántotta őt, de ugyanakkor nem voltam képes tovább kérdezősködni. Tisztázta, hogy nem akart róla beszélni, én pedig elfogadtam, így nem fogok az első adott alkalommal neki esni a kérdéseimmel. Pedig higgyétek el, mást nem is szerettem volna, csak megtudni, hogy mi mozgatta meg ennyire őt és segíteni neki túllépni a történteken. Miért foglalkozol vele ennyire, Peyton? Ki ő neked? Senki! Minden alkalommal sikerült egy kisebb vitát vívnom a belső énemmel, mely, mint mindig, tisztán látta a dolgokat és bár az esetek többségében hallgattam rá és elhittem, hogy valóban úgy van minden, ahogy azt legelsőnek gondoltam, ott és akkor minden erőmmel megpróbáltam elnyomni őket és abban hinni, hogy Harry más. Másnak kellett lennie. Egyetlen egyszer sem éreztette velem azt, hogy ki szeretne használni, mi több, már az első napon tisztázta velem, hogy őt nem érdekli a pénzem. Úgy éreztem, hogy ő tényleg meg szeretne engem ismerni, és nem a pénzem – nos, családom pénzét, de értitek, mire akarok kilyukadni.

**

Reggel Harry előtt keltem fel és nem ez volt az, ami meglepett. Hanem az, hogy egy ágyban voltunk, egymás mellett. Ő teljesen el volt terülve, de ennek ellenére én még mindig kényelmesen elfértem. Tegnap este sokkal kisebbnek tűntek az ágyak. 
Miután a tőlem telhető legcsendesebben elkészültem és elhagytam a szobánkat, GPS nélkül kellett eltalálnom a nappaliba vagy a konyhába. Gyakorlatilag bárhova, ahol ismerős arcokat találhattam. Kezdésnek Niall elég volt. Pár méterre sétált előttem, és mivel nem voltam már annyira közel egy szobaajtóhoz sem, elkiáltottam magam. Erre persze azonnal megfordult és a rémület, amely az arcára íródott megnevettetett. 
Ahogy beértünk az ebédlőbe, elvesztettem magam mellől a szőke hajú srácot, így egyedül maradtam. Magamhoz vettem egy tálcát, két kést és egy nagy adag szalvétát, majd mindent, ami a szemeim elé került – na, jó nem mindent – az edényre pakoltam. Ötletem nem volt, hogy Harry éhes volt-e, s ha igen, akkor mihez lett volna kedve, ezért csak pakoltam mindenből. Ha neki nem kell, majd én megeszem, aztán ami megmarad, elcsomagoljuk és a hazafelé úton megesszük. 
Ez idő alatt Evant nem egyszer szúrtam ki a sok ember között, de mivel ő nem vett engem észre, nem igazán láttam annak értelmét, hogy oda menjek hozzá és neki lássak beszélgetni vele. Először Harryt kellett felkaparnom a földről. Biztosnak kellett lennem azzal kapcsolatban, hogy minden rendben van vele és képes úgy emberek közé menni, hogy nem esik, össze az egyik pillanatban vagy éppen tör ki könnyekben. Arra azonban még mindig nem jöttem rá, hogy miért éreztem magam ennyire felelősnek, amikor Harryről volt szó.

Ahogy felértem a szobába, egy halk sóhaj hagyta el az ajkaim amint tekintetem megakadt Harryn, amint görnyedt háttal ült az ágyon és a telefonját birizgálta. Fejét felkapta, amint meghallotta az ajtót nyílni majd csukódni és szemeit végig rajtam tartotta. Használva a lehető legjobb egyensúlyom, elszambáztam az ágyig ahova lassan leülve az ölembe helyeztem a tálcát. 
- Fogalmam nincs, hogy mit szeretnél enni, szóval mindent rá raktam, amit tudtam – jegyeztem meg halkan, egy zavart kuncogással megtoldva a végén – Ha valami megmarad, akkor azt meg elvisszük magunkkal. 
Minden, amit csinált, csupán egy bólintás volt. Szemeivel folyamatosan engem nézett és ez kezdett zavarba ejteni. Mielőtt azonban megengedhettem volna neki, hogy lássa az enyhén piros arcomat, lehajtottam a fejem és fészkelődni kezdtem az ágyon. 
- Jared itt volt – mondta végül mely azonnal felkeltette a figyelmem – Csak szólt, hogy a reggelit most szolgálják vagy valami ilyesmi. Fél álomba voltam, amikor berontott. 
- Egy lépéssel előtte jártam, mint az esetek többségében – válaszoltam mosolyogva – Figyelj, nem akarom rád erőszakolni az evést, de lennél olyan szíves, hogy átveszed tőlem ezt a szart? Nehéz ám! 
- Miért hoztál ennyi mindent? Reggel nem vagyok valami éhes, szóval a nagyját te fogod elpusztítani. 
- Tőlem rendben van – vontam vállat.
Eztán neki kezdtünk az evésnek. Eléggé kínosan indult, de ahogy mindketten elvesztünk a gondolatainkba, kevésbé volt feszes a hangulat. Nem vártam azt, hogy majd csak úgy a semmiből neki áll beszélni arról, ami tegnap történt. Plusz én sem akartam felhozni, mert valószínű volt, hogy kiakadt volna vagy szimplán csak nem válaszolt volna. Inkább megkíméltem mindkettőnket a kellemetlen helyzettől.

**

Pontosan délután három órakor léptem át a küszöbét a londoni háznak. Harry és én is szinte azonnal a szobáinkba mentünk. Ő valószínűleg azért, hogy pihenjen, esetleg az édesanyjával megossza, hogy mi baja volt. Azonban mivel nem volt semmi közöm a magánéletéhez, inkább nem zavartam meg. És hogy még véletlenül se legyen semmi, ami esetleg rá tudott volna venni arra, hogy még is átmenjek hozzá, a telefonom megzörrent mellettem. Eleanor Calder nevezetű barátnőm kis képecskéje és neve villant fel a képernyőn. Halvány mosoly terült el az arcomon miközben fogadtam a hívást. 
- Helló, idegen! – hangja csöpögött a vidámságtól és ez engem is jobb kedvre derített – Milyen London? 
- Felőled is lehet hallani?! – kérdeztem ironikusan – Hogy milyen London? Forgalmas. 
- Látom, hogy a szemtelenséged nem maradt Manchesterben – nevetett fel – Azonban a hiányod eléggé ideragadt. Mikor jössz látogatóba, Holls?
- Eleanor, alig két hónapja jöttem el. Már hiányzom? 
- Megőrülök. Leginkább Louis miatt. Sosem érnek rá a lányok, szóval velük nem tudok lógni. A bátyád folyamat a kanos haverjaival van, az öcséd meg készül a vizsgáira. Így hát maradok Louval, aki felettébb unalmas. 
- Aw, én is szeretlek, Calder! – felnevettem Louis hangja hallatán a háttérben. 
- Lakat a szádra, kérlek – válaszolt a barátjának gyorsan – Szóval, ott tartottam, hogy Louis eléggé unalmas és mivel már te sem vagy itt, tulajdonképpen elunom az életem. 
- Mi van a sulival, Lena? Nem kellene oda dobnod magad? 
- Őszintén nincs kedvem semmire tanulnom. Még csak Július van. Had ne gondoljak arra, hogy vissza kell mennem abba a kócerájba szeptemberben. Mert ugye valakinek megadatott az esély, hogy Londonba költözzön!
- Uh, bocsánatát kérem, Miss. Calder. Legközelebb nem fogadom el az egyik legjobb ajánlatot. 
- Jól van, elég a szarkazmusból – dünnyögött – Tudod, hogy szeretlek, imádlak, ágyamba kívánlak. Oké, oda talán nem. De tényleg imádlak, és borzasztóan büszke vagyok rád és arra, amit elértél. 
- Te tényleg unatkozol. Ha gondolod, akkor meglátogathatsz. 
- Bruh, már azt hittem, sosem kínálod fel – szinte magam előtt láttam a szemtelen arckifejezését – Mit szólsz, mondjuk… hm, jövő hét kedd? 
- Tőlem rendben van – egyeztem bele – Louis is jön? 
- Te tényleg akarod, hogy jöjjön? – kérdezte álundorral a hangjában. Egyszerűen imádtam, ahogy szekálták egymást. 
- Nem hagyhatod egyedül. A végén még felgyújtja a házat – nevettem el magam – Imádom basztatni Louist, a nap akármelyik időszakában! És lehet, hogy Harry haverra talál benne, ki tudja. Mindketten oda vannak a fociért.
- Uh, Harry Szexi Styles? 
- Eleanor! – szóltam rá felháborodottan, még is elkuncogtam magam a végén – Barátod van és…
- Tudom-tudom. Szálljak le a crushodról. Értem. Nem kell kétszer mondani. 
- Bazdmeg, oké!? 
- Nekem ne próbáld meg beadni, hogy nem tetszik. Valld be, hogy helyes. 
- Ch, nem kell nekem semmit bevallanom. Legfőképpen nem neked. Ki vagy te? 
- Eleanor Calder, kérlek szépen. Szóval, gyerünk. Mit gondolsz róla? 
- Helyes, de nem ismerem eléggé ahhoz, hogy bármilyen kapcsolatba is lépjek vele – válaszoltam kimérten. 
- Holls, nem arról árulkodtál egyik nap, hogy majdnem megcsókolt? Akkor még is mi a faszról beszélsz? Még a vak is látja, hogy csak úgy ropog a tűz köztetek! 
- Nem tudom, hogy milyen álomvilágban élsz, de jó lenne, ha távoznál egy kicsit és visszatérnél a valóvilágba. Harry helyes és el tudnám magam képzelni vele, de túl korai lenne. 
- Neked lenne korai vagy neki? Mert hidd el édes, ő szerintem már alig várja, hogy a kezeit rád tehesse. 
- Szexuálisan frusztrált vagy? – kérdeztem semmi humor nélkül – Szerintem menj és éld ki a vágyaid a pasidon és ne azon agyalj, hogy én mikor lépek párkapcsolatba. 
- Alig várom már, hogy találkozhassak a szexi szobatársaddal! – mint aki meg sem hallotta, egy teljesen másik dologról kezdett el beszélni és őszintén nem láttam értelmét annak, hogy folytassam a beszélgetést.

Órákkal később kopogás zavarta meg az álmodozásom. Harry bukkant fel az ajtó mögött, nagyon halvány mosollyal az arcán. Megköszörülte a torkát, mielőtt beszélni kezdett volna. 
- Liam és Niall átjönnének, ha ez veled rendben van?! – arcára kiült a világ legnagyobb kérdőjele miközben megvakarta a tarkóját. Észrevettem, hogy amikor ideges, kellemetlenül érzi, magát vagy nem tudja, mit csináljon, esetleg mondjon, akkor vagy az ajkait piszkálja, a hajába túr vagy éppen a tarkóját vakarja. Noha ott és akkor fogalmam nem volt, hogy még is miért volt ideges. 
- Persze – válaszoltam – Miért lenne vele bajom? Elvégre a barátaid. Mellesleg mikor értek ők haza? 
- Még úton vannak, legalábbis Liam azt mondta.
- Oh. 
Hümmögött egyet majd egyik lábáról a másikra állt. Amolyan kínos csend állt be közénk ezután és valamiért éreztem, hogy a nem rég történteknek nagy szerepe van a szokatlan viselkedésében. Azonban nem tudtam, hogy fel kellett-e volna hoznom, és ha igen, akkor még is hogyan. Aztán végül is nem szólaltam meg, hiszen a csengő megtörte helyettem is a csendet. Nem sokkal azután, hogy Harry kiért a szobámból, én is felkeltem az ágyamról, és utána mentem. Ha már vendégei voltak, és azért valamennyire ismertem őket, akkor miért kellett volna a szobámba maradnom? Majd ha elküldenek, akkor lelépek maximum. 
- Sziasztok – mosolyra húztam a számat mialatt megjelentem Harry mellett. Ekkor már az ő arcán is egy normális vigyor csücsült. 
- Helló – Niall mosolyogva lépett elém és vont egy gyors ölelésbe – Ugye nem baj, ha meghívattuk magunkat?! 
- Nem, dehogy – feleltem mosolyogva majd Liamet is átöleltem köszönésképpen. 
Ezután a nappaliban kezdtünk el beszélgetni. Közben persze a tévé is ment, hiszen az esetek többségében, számomra túlságosan lényegtelen témákról beszélgettek és őszintén néha nem is figyeltem rájuk. Egy film ment a tévében, amelyet először néztem, aztán amikor bevágtak egy reklámot, a srácok beszélgetésére próbáltam koncentrálni. Csak hát tekintettel a tökéletes aló képességemre és arra hogy mennyire fáradt voltam, az egyik pillanatban még megértettem a szavakat, melyeket egymás közt váltottak, majd a másikban már minden összemosódott és elszundítottam. 

2015. július 24., péntek

11. // Gazdag kölkök találkozója.

Hiii,
24 feliratkozó woaaaaaaaaaaaah♥ Thankyou so damn much babies.☺♥ Gondoltam, hogy hozok egy meglepetés részt, hiszen alig várom már, hogy a kedvenc-kedvenc részeimhez érjünk. :D Remélem, hogy tetszeni fog a kis meglepi rész, lolz. Jó olvasást. :) xx
P.S.: Új szereplők jönnek a sztoriba, és a továbbiakban is hatalmas szerepeik lesznek. ;)

// Peyton Hollingsworth

Én magam is izgultam, amikor Harry először találkozott Mattel, aztán nem sokkal később anyuval. Az adrenalin a testemben jobban dolgozott, mint az előtt valaha, de sosem mondtam volna el Harrynek. Elég volt, hogy az ő idegessége rám szállt, szóval nem hiszem, hogy szüksége volt még az enyémre. Mellesleg eléggé édesnek találtam, ahogy parázott a találkozás miatt, és tudom, hogy sokszor illetem meg ezzel a jelzővel, de tényleg nem tudok ellene mit tenni. Az egész lénye egy csoda és néha elgondolkodtat a tény, hogyha valaha, akárcsak egyszer, bárki is merte bántani őt, legyen az bármilyen formátumban, mi zajlott le az illető fejében, ugyanis Harry egy olyan személy, aki tényleg nem érdemli meg a rosszat az életében. Mióta együtt élünk, én egyszer sem észleltem volna, hogy rossz ember lenne, éppen ellenkezőleg. Ő az egyik legaranyosabb, legédesebb, leghelyesebb, legtisztább srác, akivel valaha találkoztam, de ez a lista még simán tudna bővülni. Bruh, Peyton, elég legyen. Értjük, hogy oda vagy érte, de azért még ne tegyük közzé a világhálón.

A nagy találkozás után, Harryt mintha elnyelte volna a föld, úgy eltűnt, és nem tudtam, hogy aggódnom kellett volna vagy sem. Hiszen benne volt a pakliban, hogy Jareddel volt, vagy találkozott valakivel és azzal társalgott. Mióta megérkeztünk, én már kétszer körbe jártam ugyanazt a helységet és ez frusztrált. Nem szerettem barátok nélkül lenni… nem szerettem társaság nélkül lenni. Minden rossz volt Xander nélkül. Hiányzott, és ezen egy telefonhívás sem tudott változtatni. Fizikálisan, magam előtt, élőben szerettem volna látni őt, és nem kamerán keresztül. Meg szerettem volna ölelni, és csak úgy, mint régen, randalírozni szerettem volna vele a helyen. Ki szerettem volna beszélni az embereket, míg a lépcsőn ültünk, aztán nagy viháncolások közepette eldőlni a hideg kövön, mert vagy én, vagy ő valami eget rengetően vicceset mondott. 
Nem volt vitás, hogy hiányzott. Jobban, mint azelőtt bármikor. Mióta ő elment Amerikába, én pedig Londonba költöztem, még elkülönítettnek éreztem magam. A családom még messzebb került tőlem, a legjobb barátom egy másik kontinensre költözött és egy teljesen idegennel kerültem egy házba az iskola miatt. Melyet nem bánok, ha jobban belegondolok, de remélem, hogy érthető a kisebb kiborulásom oka.

Figyelmemet azonban felkeltette amint pár srác hangosan nevetgélt az egyik fapadnál. Körülbelül annyi idősek lehettek, mint én, de még ha nem is lett volna így, valószínűleg akkor is oda mentem volna. Harryt már méterekről is felismertem ezért a magabiztosságom is nőtt egy kicsit. Vigyorogva haraptam az alsó ajkamba, amikor már csak pár centi választott el a sráctól így felemeltem a kezeim majd eltakartam a göndör hajú srác szemeit. A beszélgetés abban a pillanatban elhalt, bár nem mintha rólam beszéltek volna, így nem sértődtem meg miatta. Meg amúgy sem zavart volna nagyon. 
- Az emlegetett szamár – Harry hangjából hallani lehetett, hogy mosolygott, és amikor megfordult, az arcán valóban ott ült a szokásos, csíntalan vigyora. 
- Mondtam, hogy a kedved azonnal jobb lesz, ha inni kezdesz.
- Ez most úgy hangzott, mintha le akarnál itatni – nevetett fel – Oh, srácok, ő itt Peyton. Pay, ők itt Niall Horan és Liam Payne. 
- Nos, örülök a találkozásnak – feléjük nyújtottam a kezem, mire mindketten, egyszerre kaptak utána – Annyira ismerős vagy. Nem te vagy az a srác, akit véletlen leöntöttem egyszer Londonban az egyik flancos ebéden? 
Liam felnevetett, és akkor már biztos voltam benne, hogy eltaláltam.
- De, bizony – bólogatott – Én voltam az, akinek volt esélye egy pohár alma lében megfürdenie. 
- Utána rád sem néztem – vallottam be enyhén elpirulva – Anya mindig is keményebb volt, így csak egy hajszál választott el attól, hogy ne kerüljek szobafogságba. 
- Haver, sosem mesélted, hogy leöntött Hollingsworth lánya! – nevetett fel a szőke gyerek, Niall, ha jól emlékeztem – Szerinted mennyire lettél volna „menő” ha kitudódott volna? 
- Tudod, hogy engem nem érdekelnek az ilyen rang dolgok – felelte komolyan Liam – Nézd el neki, sok baromságot hord össze vissza. 
- Honnan ismeritek Harryt? – kérdeztem végül, miután az említett elnézést kért majd távozott tőlünk és felvette a csörgő telefonját. 
- Én már kiskora óta ismerem – vont vállat Niall – Fogalmam nincs, hogy hogyan találkoztunk, de együtt nőttünk fel. Nos, majdnem. 
- Én pedig nem ismertem a mai napig személyesen – szólalt fel Liam is – Beszélgettünk már egyszer-kétszer, amikor ilyen ebédeken összefutottunk, meg Niall is említette tekintve hogy elég jó barátok Harryvel, és a mi kapcsolatunk sem egy futódolog, szóval, ja. 
- Elég erős az akcentusotok – jegyeztem meg fültől-fülig érő szájjal, hiszen elkápráztatott, hogy mennyire hallani lehetett – Tetszik. 
- Akárcsak a tied – kacsintott rám Niall – Keverék, de kitűnik a többi emberétől. 
- Félig amerikai vagyok, de nem hiszem, hogy ez sokat dobna azon, ahogy kiejtem a szavakat. Világéletemben-Angliában éltem, ide születtem, és nem igazán tervezek elmenni egy darabig. 
- Azért van benne egy kis pikánsság – folytatta a flörtölést, mely eléggé feltűnő volt, de próbáltam viccesen felfogni.
- Uh, nem hiszem, hogy tovább kellene menni a bókolással – motyogtam bizonytalanul, mert nem akartam megbántani őt, de ugyanakkor kezdett kényelmetlenné válni a helyzet. 
- Sajnálom, nem szerettem volna, ha így jön le a helyzet – szabadkozott azonnal – Mondanám, hogy van barátnőm, de kinek kellene egy fogszabályzós, szőke, Ír gyerek, huh? 
- Miért becsülöd magad ennyire le? – kérdeztem elképedve – Igen is helyes vagy! 
- Az előbb még is hárítottál – nem tudtam eldönteni, hogy most csak viccel-e vagy komolyan mondta, éppen ezért, én így cselekedtem. 
- Nem hárítottalak, egyáltalán nem. Csak nekem is van egy olyan vonalam, amikor kezdem kellemetlenül érezni magam egy teljesen idegen srác kedves, túl kedves szavai miatt. Sajnálom, hogyha úgy jött le neked, hogy hárítalak. Ha így lenne, akkor hidd el, elküldtelek már volna a búsba. 
- Wuh, srácok, azért ne ugorjatok egymásnak – nevetett fel Liam amint tekintete köztem és Niall között járt – Oh, képzeld, egy egyetemre fogunk járni! 
- Uh, tényleg? Te is oda jössz, Niall? – kérdeztem a szőkeséget, mire aprót bólintott. Remélem, nem fog sokat változtatni az előbbi kis kiborulás a kapcsolatunkon. 
- Pár perc távolságra van a mi házunk a tietekétől – közölte velem – Harry mondta, hogy merre vagytok, szóval így tudom, ha érdekelne. 
- Akkor biztos sokat fogunk találkozni. Várj, ti együtt laktok? – pillantottam a két srácra. Bólintást kaptam válaszul. 
- Inkább lakok vele, mint sem egy ismeretlennel – röhögött fel Niall, ahogy Liam felé biccentett – Nem akarok célozni, mellesleg. 
- Nyugodj meg, nekem sem volt az ínyemre, hogy egy olyan emberrel lakjak, akit még soha életemben nem láttam. De végül is nem bánom.

Kisebb társalgásunk egy hosszabba torkollott, egészen addig, míg a szüleik el nem csábították őket tőlem, hogy találkozhassanak „fontos” emberekkel. Így hát volt esélyem egy újabb felfedezőtúrára menni, azzal a céllal, hogy megtaláljam Harryt. Szerencsére nem kellett sokat sétálni, mely teljesen jól jött a lusta énemnek, mert szinte azonnal kiszúrtam, amint a kőfalon ült és telefonált. Mosolyogva lépdeltem felé, bár az arcán lévő kissé mérges, és zavart fintor elbizonytalanított. 
- Tudom, hogy mit csinálok és tudom, hogy mit akarok. Az én döntésem, oké? – hangerejéből automatikusan visszavett, ahogy elé értem, és ráncolt homlokkal illetve szemöldökkel néztem rá – Jól van, majd még beszélünk. Én is, szia. 
Amint letette a telefont, a mellette ülő ital után nyúlt, a szájához emelte majd meghúzta az üveget. 
- Minden rendben? – kérdeztem végül halkan, tekintve hogy nem akartam még annál is jobban felidegesíteni. 
- Persze – válaszolta rám sem nézve – Már is elkergetted a srácokat? 
- Elmentek azok maguktól is – kuncogtam fel – Már három ember lesz, akit ismerni fogok az egyetemen és valamiért érzem, hogy mindhárom elég nagy kapás lesz a lányok körében. 
- Aw, csak nem féltesz minket? – gagyogott nekem miközben mindkét kezével az arcomat kezdte dögönyözni, mint amikor a nagymamák üdvözlik az unokákat – Mert ha így van, akkor nekünk is óvatosnak kell lennünk nehogy a sok rossz fiú majd, elkobozzon tőlünk. 
- Tehát már egy kisebb csapat vagyunk, akik együtt fognak ülni ebédnél? 
- És ha van közös óránk – bólogatott vigyorogva – Ha matekon együtt leszünk, te mindenképpen mellettem fogsz ülni. 
- Azt hiszed, hogy engedni fogom, hogy lemásold a válaszokat? Előbb magyarázom el neked az egészet, minthogy megmutassam a helyes számokat. Lehet, hogy mellettem ülsz majd, de nem miattam fogsz át menni a dolgozatokon. 
- Ah, nagyszerű. 
Beszélgetésünk persze gyorsan átváltozott az iskoláról a két srácra, akikkel volt esélyem ma találkozni és pár szót váltani. Megtudtam, hogy Niall Ír, azonban mivel a családja sokat ingázott Írország és Anglia között, magántanuló lett,  így ismerik egymást kiskoruk óta Harryvel. Liam az Ír srác egyik jó barátja volt, így rajta keresztül, Harryvel is volt esélye találkozni. Én az ital leborítós eseményen kívül nem találkoztam vele, Niallel pedig egyáltalán nem egészen a mai napig. Hah, gazdag kölkök találkozója. Azt is megosztotta velem, hogy mindkét srác jelentkezett a focicsapatba, így ahogy ismeri Niallt, a csapat már jobb lesz, mint valaha volt, Liamben pedig bízik, hogy tényleg olyan jó, mint ahogy azt mondja. Hát, én egy dologban voltam biztos, és az az volt, hogy alig vártam már az első edzést, ahol remélhetőleg sikerül majd ott lennem. Harryt nézni amint focizik, szerintem az egyik legszórakoztatóbb dolog a világon pedig még nem is láttam egyszer sem.

Az ebéd volt az, ami félbeszakította a kis magánbeszélgetésünket. Mindenki helyet foglalt a maga kis csoportjával egy kerek, faasztalnál, így mi is csatlakoztunk Niallhöz és Liamhez. Míg én ettem, a három srác belekezdett egy témába, melyre sajnos nekem nem volt időm oda figyelni. Nem igazán akartam bele szólni amúgy sem, megérteni pedig végképp nem volt szándékomban. 
Idő közben Matt is leült hozzánk, ami meglepett, de nem szóltam semmit. Engem személy szerint nem zavart, és ahogy elnéztem a többi srácot, őket sem nagyon. Sőt, még bele is vonták a társalgásba. 
- Holls, tényleg van Xboxotok Londonban? – érdeklődött Matt, mire csak megvontam a vállam. 
- Én nem vittem, ha Harry igen, akkor eléggé jól elrejtette – pillantottam az említettre, aki szélesen vigyorogva nézett minket. 
- Néha annyira lennék a helyedben – motyogta öcsém, miközben a vállamnak dőlt – Kiköltözhettél és annyit játszol az Xboxon, amennyit csak szeretnél. Anya folyamatosan a tanulással nyaggat és azzal, hogy mit akarok csinálni a fősulin. Az agyamra megy. 
- Én is voltam ott egyszer, ahol te jársz most – jegyeztem meg nevetve – Túl éltem, szerintem neked is menni fog. 
- Csak hogy veled ellentétben, nekem fogalmam nincs, hogy mit akarok csinálni. A videojátékozáson kívül semmiben nem vagyok tehetséges. 
- Persze, a rajztudásod meg a kis ujjadból rázod ki, igaz? – kérdeztem amint a szemeim forgattam – Miért nem viszed tovább a rajzot? Lehetne belőled grafikus, és ezzel összeköthetnéd valamilyen szinten a videojátékokat. 
- Nem tudom – sóhajtott fel – Amikor te beszélsz róla, jól hangzik, de belegondolok, és elmegy tőle a kedvem. 
- A te döntésed – közöltem az alap tényeket – Leteszed a vizsgáidat most nyáron, aztán majd minden adja magát. 
- Mi érdekel? – szólt közbe Harry, ezzel szinte azonnal belevonva magát a társalgásunkba – Biztos van valami, ami felkelti az érdeklődésed. 
- Utazás – bökte ki végül Matt – Mindig is érdekelt az utazás. Szeretek különböző, újabb helyekre elmenni. Éppen ezért vagyok mindig izgatott, amikor üzleti útról van szó, és nem csak apa van meghívva, hanem mi is. 
- Utazás és Turizmus? – ajánlotta Harry – Volt évfolyamtársam azt választotta, és amennyit hallottam felőle középiskola óta, élvezi. 
- Fogalmam nincs – mondta Matt teljesen lehangoltan, mely az én kedvemet is lerombolta egy kicsit – És ha nem menne? 
- Ha nem próbálod meg, sosem fogod megtudni. Ha van még időd jelentkezni rá, akkor szerintem tedd meg. Szeptemberben pedig majd eldöntöd, hogy akkor mit is szeretnél. Rajz vagy Utazás és Turizmus. 
- Te mit választottál, amikor a helyemben voltál? 
- Éneket, természetesen – válaszolt mosolyogva a göndör hajú srác – Mindig is érdekelt a zene, mondhatjuk úgy is, hogy nélküle elveszett voltam. Még fiatal koromban volt egy kis bandám néhány haverommal. Elég sokszor felléptünk az iskolában, meg édesanyám egyik barátnőjének esküvőjén is. 
- Tehát a zene a szenvedélyed. Nekem nincs ilyenem. 
- Azt mondtad, hogy szeretsz utazni. Nincs ezzel semmi gond. Mi lenne? Peyton szenvedélye az evés, nem igaz? – pillantott rám egy szemtelen mosollyal az arcán Harry, mire csak a szemeim forgattam meg és kis híján bemutattam neki. 
Harry és Matty legalább két-három órán keresztül beszéltek arról, hogy az öcsém mit szeretne, vagy éppen mit nem szeretne csinálni a jövőben. Teljesen el volt ájulva Harrytől, és még csak mondania sem kellett, hiszen látni lehetett, ahogy a szemei felcsillantak, amikor a srác nevetett az egyik vicces megjegyzésén esetleg komolyabb tanácsot adott neki. Élmény volt elnézni, azonban a semmit tevésben is el tud fáradni az ember, élő példa; én.

Harry és én egy szobát kaptunk, ahol két külön ágy volt. Míg én az ágyon elterültem, Harry befoglalta a fürdőszobát, mely a szobánkból nyílt és csak a mienk volt. Elég gyorsan letudhatta a fürdést, mert kevesebb, mint negyed óra alatt, az ajtó kinyílt és Harry, egy szál boxerben sétált ki rajta. Már majdnem tettem volna egy megjegyzést a megjelenésére, azonban ellenben velem, ő nem igazán tűnt boldognak. Elkerülve minden lehetőségét annak, hogy beszéljünk, felkeltem és magamhoz ragadva a pizsamám és törülközőm a fürdőbe zárkóztam. Zavart Harry hirtelen hangulatváltozása, így az átlagosnál gyorsabban végeztem a tusolással. A tőlem telhető leggyorsabban megtörülköztem és felöltöztem majd kitárva az ajtót egy elterült Harryvel kellett szembesülnöm az ágyon, mely közelebb volt az ajtóhoz – mindig is jobban preferáltam az ablakhoz közeli alvóhelyet. 
Szemöldökeim ráncolódva ékesítették az arcom amint füleimet szokatlan csuklás és nehéz lélegzetvételek keveréke ütötte meg. Minden bizonnyal a sráctól jött, kinek feje a párnába volt nyomva, és hason feküdt az ágyon. Még is mi a fene történt?

2015. július 22., szerda

10. // Brighton.

Hiii,
Ééés itt is lenne a sztori legelső Harry szemszöge. :D Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok róla, hiszen eddig mindig, mindent Peyton részéről olvashattatok. :) A vége felé felbukkan Peyton öccse is, aki a jövőben sokat fog szerepelni még! Oh, és köszönöm a 23 feliratkozót! :* Remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást. :) xx

// Harry Styles

Fekete póló és fekete nadrág vagy fehér póló és fekete nadrág? Kék ing vagy piros kockás? A szemeim már jojóztak a sok színtől és ide-oda való mozgástól. Tehetetlen voltam, pedig csak egy egyszerű, hétköznapi felszerelést kellett találnom. Szemeimet lehunytam, míg mutató és hüvelykujjammal masszírozni kezdtem az orromat – berögzült dolog. Végül, teljesen mindegy alapon, a fekete farmer és hasonló színű felső illetve kék ing mellett döntöttem. Igazából még magam sem hittem el, hogy mennyit vacilláltam egy olyan dolgon, melyen általában nem is kell gondolkodnom, csak kinyitom a fiókot, és ami a kezembe akad, azt veszem fel. Azonban ott és akkor egy kicsit adnom kellett magamra. Csak úgy, mint amikor családdal jelentünk meg egy nagyobb találkozón, ahova meg voltunk hívva Robin vagy éppen anya oldalán. A helyzet csupán az volt, hogy ez alkalommal a szüleim nem voltak mellettem, ellentétben Peytonnal.

Nos, a helyzet az, hogy meg lettem hívva egy kerti partira, melyet Peyton szülei tartottak, megannyi gazdag és ismert igazgatóval, főnökkel és miegyébbel. Igazából egy kicsit tartottam az egésztől, mivel minden bizonnyal nem ismernék, ott senkit plusz a sok felnőtt között eléggé elnyomva érezném magam. Aztán hogy ez a „félelmem” is eltűnjön, lakótársam biztosított arról, hogy a bátyja és haverjai is ott lesznek, akikkel egyébként eléggé jól kijöttem a kis nyaraláson, mely múlt hónapban volt és jobban hiányzik az ott lét, mint bármi más, illetve nem csak mi lennénk ott, mint fiatalok, hiszen akik megjelennek majd, családostul jönnek. Őszintén nem voltam készen arra, hogy találkozzak az egész Hollingsworth famíliával, de ezt inkább nem említettem Peytonnak, hiszen ismerve a reakcióit, valószínűleg hihetetlenül édesnek találta volna, aztán biztató szavakkal lenyugtatott volna. Nem akartam azt.

Valahogy régi érzések kerítettek hatalmába, amikor a közelemben volt és próbált a kedvemre tenni. Nem igazán tudom, hogyan kellene magam kifejezni, csupán néha úgy éreztem, hogy túl közel jött. És a probléma nem ezzel volt. Hanem azzal, hogy tetszett és nem éreztem kellemetlennek. Mindig magam körül szerettem volna tudni őt, és ez néha megrémített, máskor pedig teljesen normálisnak tűnt. Nem akartam, hogy a történelem megismétlődjön, bár közel sem tudtam megálljt parancsolni magamnak amikor Peyton a közelemben volt.

Miután végül nagy nehezen összeszedtem, hogy miben fogok megjelenni azon a bizonyos kerti partin, és azzal együtt el is készültem, zsebre vágva a telefonom már a szobámban sem voltam. Kivettem a fehér, nos, inkább már szürkés conversem a cipőtartóból, majd míg Peyton nevét kiáltottam legalább háromszor, magamra szültem a cipőim. Amint a slusszkulcsot a kezembe vettem, végre megjelent, és mint mindig, akkor is megmosolyogtatott, hogy mennyire lazára vette az öltözködést, még is mennyire gyönyörű volt. Kék rövidnadrágja, mely egy kicsit hosszabb volt a normálnál kiemelte barna lábait, csak úgy, mint a fehér felső melynek a gallérja kék volt, farmer anyagú, illetve a csík, melyen a gombok futottak végig lefelé. 
- Hol a táskád? – szemöldökei összeráncolódtak amint feltette a kérdést és lassan végignézett rajtam.
- Erm, minek is nekem táska? – kérdeztem vissza zavartan – A telefonom és pénztárcám elfér a zsebeimben. Vagy ha nagyon aggaszt, hogy ott van, akkor beleteszem a tiedbe. 
- Nos, ezek szerint elfelejtettem mondani, de az a helyzet, hogy ott alszunk – kislányos mosolya, melyet az arcára varázsolt másodpercek alatt elvett egy kicsit abból, hogy rákiáltsak. 
- Miért alszunk ott? – értetlenkedtem miközben próbáltam nem elsírni magam amint arra gondoltam, hogy most mehetek vissza és pakolhatok be – És hol van az az „ott”? 
- Brighton – válaszolta meg az utolsó kérdésem először miközben ő is leült a kanapéra, hogy felvehesse a cipőjét – És azért alszunk ott, mert sejtem, hogy inni fogsz. Ez az egyik.
Vártam pár percet, hogy folytassa, hiszen lennie kellett még egy dolognak. Minden alkalommal, amikor azt mondta, hogy, „Ez az egyik” volt egy olyan folytatás, hogy, „A másik pedig hogy…” és vagy öt percen keresztül beszélt. Néha irritált, jobban, mint kellett volna, de ugyanakkor imádtam hallgatni, ahogy feleslegesen jártatta a száját. Még egy dolog, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie, de elengedtem magam és a falakat, melyeket magam köré építettem hónapokkal ezelőtt. 
- A másik pedig, hogy…? 
- Nincs másik – vont vállat egyszerűen – Menj és készülődj, különben sosem érünk oda. 
Negyed órával később egy Nike táskával a vállamon álltam Peyton előtt, aki a pultnál ült és epret evett. Fogalmam nem volt, hogy még is honnan a fenéből szerezte, és őszintén nem is érdekelt annyira. Ámbár amikor megkínált, nem tudtam nemet mondani rá. 
- Elkészültél végre? 
- Miért Brightonban van ez a kerti parti? – teljesen figyelmen kívül hagytam a felesleges kérdését amint bekaptam a gyümölcsöt – Nem Manchesterben éltek? 
- Nos, én már csak éltem – javított ki mosolyogva, mire meg forgattam a szemeim. Minden alkalommal okosabbnak kellett lennie – És nem tudom. Valószínűleg apa kapott egy jó ajánlatot valami helyen ezért tartja ott. Fogalmam nincs. 
- Imádom, hogy legalább te képben vagy – jegyeztem meg szarkasztikusan, bár elnézve Peyton zavart tekintetét, ő nem igazán érthette. Én pedig nem nagyon akartam elkezdeni magyarázkodni – Menjünk.

Fél órája voltunk úton, még is úgy éreztem, mintha a volán mögé születtem volna. A forgalom borzalmas volt és az sem segített, hogy a mellettem ülő lány, folyamatosan a rádióból szóló zenéket énekelte. Legszívesebben rászóltam volna, hogy maradjon csendben, mert ezzel egyáltalán nem segít, csakhogy akármikor felé fordultam, csak is nekem kezdett el énekelni, rám mutogatva, vicces fejeket vágva, így mindig nevetve vagy éppen fejet rázva fordultam el tőle. 
- Hey, I just met you, and this is crazy! But here’s my number, so call me, maybe! – totálisan hamis volt mindegyik hang, még is, ahogy beleélte magát mondhatni csodálatra méltó volt. Legalábbis az a része, hogy nem szégyellte magát előttem. Bár az is elképzelhető, hogy direkt énekelt így. Peytonnál sosem lehet tudni.
Jobb kezemmel az ablak melletti kis résen támaszkodtam, tekintve hogy dugóba szorultunk, és napszemüvegem mögül lestem a lányt, amint a divatos kalapjában és napszemüvegében táncolt és énekelt. 
- Mennyien is lesznek ezen az összejövetelen vagy min? – kérdeztem a semmiből, mire megállt a mozdulataiban és rám nézett. 
- Fogalmam nincs – válaszolt majd folytatta az előadást ott, ahol abba hagyta – Istenem, utálom az ilyen utakat.
- Héj, nem te mondtad egy-két napja hogy az „utál” egy erős szó? – öntelt vigyorom elterült az arcomon, mire ő megint felém fordult és bemutatott – Oh, szóval, ha én használom, akkor nem szép, de ha te, akkor rendben van. 
- Örülök, hogy ezt tisztáztad magadban – vigyorgott – Most már elindulhatsz.
Tekintetem előre vezettem, és valóban megindult a sor. Halk nevetés hagyta el az ajkaim miközben váltottam, ráléptem a pedálra és elindultunk. 
Tudtam, hogy merre kellett menni Brightonba, azonban amint betértünk a városba, teljesen elvesztünk, és természetesen ki hibája volt? Az enyém! Ki másé lehetett volna? Segíteni bezzeg nem segített semmit, amikor megkértem, hogy vegye elő a GPS-t, és üsse be a címet. Nekem kellett mindent csinálni, és ha nem lettem már volna annyira ideges, mint voltam, valószínűleg bevetettem volna a már eléggé elhasznált, „Csak nem menstruálsz?” viccet mely minden bizonnyal csak nekem lett volna nevetséges, Peyton valószínűleg megsértődött volna. 
- Ugye tudod, hogy a rossz irányba megyünk!? – papogott a mellettem ülő lány, mire csak felsóhajtottam, jelezve, hogy figyelembe vettem a kérdését, de nem voltam rá hajlandó válaszolni – Nehogy elkezd játszani nekem a szende szüzet, mert ha egyszer kiszállunk a kocsiból, rád ugrok. 
Ez egy halk kuncogást váltott ki belőlem, semmi többet. 
- Ha azt hiszed, hogy a csendességeddel büntetsz, akkor remélem, tudod, hogy nem hat meg – nevetett fel miközben feltekerte a rádión a hangot, melyet előzőleg levettem – Starships were meant to fly, hands up and touch the sky! Can’t stop ’cause we’re so high, let’s do this one more time!
Ha tehettem volna, a fejemet a kormányba ütöttem volna egymás után többször. Peyton szándékosan énekelt hamisan azokban a percekben, mert tudta, hogy ezzel az agyamra mehet. Lehet, hogy ő „kifejlesztett” magának egy robotszerű idegrendszert, de az nem jelenti azt, hogy én képes vagyok kibírni őt.

Egy óra elteltével végre eltaláltunk a hatalmas házhoz ahol a kerti parti kapott helyet. Néhány pincérféleség mászkált az előkertbe, így amikor a kapuhoz értünk és az egyik a kocsi mellé jött, le kellett tekernem az ablakot.
-  Jó napot, miben segíthetek? – érdeklődött kedves mosollyal az arcán, melynek ellenére szántam volna valami szarkasztikus megjegyzést tenni. Fene egye meg Peytont és az ő szarkasztikus énjét! Teljesen átváltoztatja a szokásaimat! 
- Jó napot, a nevem Peyton Hollingsworth és a szüleim kerti partijára jöttünk! – a lány az ölembe hajolt, míg mosolyogva pillantgatott az idős emberre, aki mellesleg engem kérdezett, de valószínűleg jobb volt, hogy ő beszélt helyettem. 
- Ez esetben tessék beljebb fáradni! – újabban elmosolyodott, ellépett a kocsi elől majd megnyomva egy gombot a kerítés mellett, a kapu kinyílt. 
A bácsi felé biccentettem amolyan köszönetképpen majd bevetve a tökéletes vezetői képességem egy parkolóhely után kutattam. A hely tele volt és ez egy kisebb rémülettel töltött el. Sosem szerettem „ismert” emberek között lenni, lehettem akármilyen gazdag, szegény ember fia. 
- Bizonyítsd be, hogy tévedek, és mondd, hogy nem izgulsz a családdal való találkozás miatt.
- Tessék?
- Jól hallottad, Harry – sóhajtott fel mialatt kicsatolta az övet, de nem szállt ki – Nem kell félned, mert nem fog semmi történni. Ha Jarednek elnyerted a tetszését, akkor anya és Matt miatt nem kell aggódnod. 
- Matt? 
- Az öcsém – bólintásával megerősítette a saját szavait, én pedig lassan nyelve egyet megpróbáltam eltüntetni a gombócot, mely a torkomban keletkezett – Apuval meg találkoztál már. Anya sem különb tőle. 
- Remélem, hogy így lesz – motyogtam és bíztam abban, hogy nem hallotta meg. 
- Ha valamit mondok, mindig úgy van, nem igaz? – kérdezte nevetve, mire gondolatban fejbe ütöttem magam. Nincs olyan szerencséd, hogy ne hallja meg – Na, zúzzunk befelé. 
Testben mindvégig ott voltam, de amikor arra került a sor, hogy ki kellett szállni a kocsiból, a lelkem egy teljesen másik dimenzióba vagy generációba, vagy mit tudjam én hova szállt. Belőlem el, az garantált. A fejem zúgott a sok lehetőségtől, ami történhet. Annak ellenére, hogy az apja normális volt, és a bátyja is elfogadott, nem volt holtbiztos, hogy az anyja és az öccse is hasonlóan befogadnak majd. Csak magamat bombáztam ezzel belülről, ezért nem is tűnt fel amikor Peyton mellém lépett és a kezem után nyúlt, melyet mosolyogva tartott az övében. 
Hirtelen kényelmetlenül éreztem magam, mert olyan volt, mintha az összes körülöttünk lévő ember tekintete ránk, jobban mondva rám fókuszált volna. 
- Héj, velem vagy még? – a fejem, gepárdokat megszégyenítően gyorsan fordult Peyton felé amint halk, nyugtató hangja beleitta magát a fülembe – Teljesen elbambultál, és ha nem vezetlek el, akkor pofára esel a díszkőben. 
- Sajnálom, csak… nem tudom. A mai nap teljesen el vagyok havazva – válaszoltam teljesen elkomorodott hangnemben, noha tényleg nem akartam elrontani Pay jó kedvét. 
- Egy-két ital után, szerintem már jobban leszel – kuncogott mire az arcomra egy enyhe mosoly kerekedett – De előtte találkoznod kell az öcsémmel, ugyanis Jared elvileg mesélt neki rólad, és tűkön ülve várja, hogy találkozzon veled. 
- Azt hiszem, ez egy pozitív dolog? – bólintása mutatta, hogy egyet ért velem, majd amikor a lábujjhegyeire állt és az arcom felé hajolt, nem sokkal később megéreztem meleg ajkait a bőröm ellen. 
Hangozzak akármilyen puhánynak, még én is meg tudtam mondani – lehet még Peyton is – hogy a szívem duplájára kapcsolt és szinte verekedett a mellkasom ellen hogy végre kiszabadulhasson a bordáim közül. Wow, ez egy igazán mély megszólalás volt, Harry. 
- Holls! – mindketten a hang irányába fordultunk és azt hittem, hogy ott fogok meghalni – Holls, végre! 
Matt – vagyis gondolom, hogy ő volt az – szorosan ölelte magához a mellettem álló lányt, mint akit ezer éve nem látott. Ez egy kicsit eszembe juttatta Gemmát és Trentont is és azt, hogy mennyire hiányoznak. 
- Matty, ő itt Harry, a lakótársam. Harry, ő itt az öcsém, Matt – mutatott be minket egymásnak Pay, és huh, úgy gondoltam, hogy hosszabb és nehezebb lesz. 
- Bízhatok Jaredben? – kérdése meglepett és tényleg nem tudtam hogyan kellene válaszolnom egy ilyen kérdésre. Zavart tekintetem minden bizonnyal elárult, így folytatta – Azt mondta, hogy amíg Görögben voltatok, sokat játszottatok az én videojátékaimmal. Tényleg olyan jó vagy, mint ahogy azt ő mondja? 
- Nos, ezt neked kell kitalálnod – vontam meg a vállam, mintha mit sem törődnék az egész helyzettel. 
- Anya valószínűleg egyenesen dobna ki minket, ha most azonnal neki állnánk játszani, de este, amikor már senki nem lesz itt, megmérkőzünk! – felelte teljesen komolyan, bár az öntelt vigyor, amellyel a végén megajándékozott, nevetésre késztetett. 
- Nem akarok semmi rosszat mondani, de a beképzeltség a véretekben van – közöltem nevetve Peytonnal, miután Matt megfordult és elment – Istenem, mintha téged láttalak volna magam előtt. 
- Családba marad – mosolygott – Na, mennyire volt vészes a találkozás az ördöggel magával? 
- Nem volt annyira vészes, mint gondoltam volna, hogy lesz – válaszoltam megfontoltan – De egy még vissza van, és valamiért érzem, hogy nem lesz a legszebb. 
- Ugyan már – forgatta meg a szemeit, ezzel is mutatva, hogy mennyire szánalmas az aggódásom. Igen, ezt eddig is tudtam… – Nem hiszem, hogy kifizette volna neked a repülőjegyed, oda-vissza hogyha nem lennél már a kegyeiben. Apa és Jared is biztos, hogy csak jót mondott rólad. Rólam nem beszélve. Egy igazi angyalként írtalak le, szóval jó lesz, ha úgy is viselkedsz – kuncogása levett jó pár kilót a vállaimról, a monológjáról nem is beszélve. Csak legyen már vége…

2015. július 19., vasárnap

09. // Kell egy biztos pont.

Hiii,
YASS! Már 22en vagyunk! Insane! Köszönöm a visszajelzéseket az előző részhez, és úgy alapból a összeset! :) Remélem, hogy tetszeni fog a mai rész, noha egy kicsit komolyabbra fordulnak a dolgok a végén. ;) Jó olvasást. xx

// Peyton Hollingsworth

Pár órával később már a tengerparton voltunk és élveztem, amint a nap meleg, szinte már forró sugarai a bőrömet égették. Megszámlálhatatlan réteg naptej volt rajtam, és amikor a testem be is szívta azt, újra pótoltam, így a leégésem szinte lehetetlen volt. Tényleg szerettem volna legalább egy kicsit lebarnulni, és mindent megtettem érte. Kis híján még össze is vesztem a bátyámmal emiatt az ötlet miatt. Ő minden áron be szeretett volna engem vinni a vízbe, azonban én ellent mondtam neki, és ez valószínűleg még mindig bántja az egóját. Vele ellentétben, mindenkivel rendben volt az, hogy én kint maradok, ők meg a vízben baromkodnak. Mármint, megértem, hogy szeretne velem egy kis időt eltölteni, de erre még ott van meg annyi nap, nem értem, hogy miért nem tud engedni nekem és elfogadni azt, amit akarok.

Evan mellettem folyamatosan vlogolt és ez minden alkalommal megmosolyogtatott, amikor ránéztem. Amolyan youtuber féleség volt ő is, és elég profi videókat csinált, amiért sokan el is ismerték, köztük én is. Egy-kettő vlogban én is szerepeltem, amely egy idő után persze több mindenkinek feltűnt és volt, hogy egy egész videót végig vittem a sráccal. 
- Köszönj a kis imádóidnak, Pay! – fordította felém a kamerát, mire egyszerűen csak beleintettem egy mosoly kíséretében – Nos, igen, ha napozik, akkor még mindig nem egy jó ötlet félbeszakítani őfelségét. 
- Oh, kuss, Evan! – nevettem fel mire csak egy műmorci fejet vágott és tovább folytatta a beszélést a kamerának. 
Eleinte eléggé szokatlannak találtam, amint egy kamerának önti ki a lelkét, de amikor felteszi YouTubera, és megannyi ember rákattint, hogy megnézze, értelmet nyer az egész. Elsőre jó ötletnek tűnik, és magabiztos vagyok azzal kapcsolatban, hogy tudnám csinálni ezt az egész videós dolgot, de aztán amikor tényleg neki ülök, akkor minden ötletem és belevalósságom csak úgy eltűnik, mint kámfor a levegőben.

Felkaptam a fejem amint meghallottam a fiúk nevetését és beszélgetését amint kifele jöttek a vízből, egyenesen az irányomba. Mint általában mindig, felvettem a mellettem lévő törülközőket és feléjük kezdtem dobálni, melyet minden alkalommal elkaptak. Harrynek először nem esett le, de mivel ő amúgy sem elől állt, volt ideje felfogni, hogy mi történik. 
- Megyünk enni, jössz? – kérdezte Travis egy ravasz mosollyal az arcán. Nagyon jól tudta, hogyha kajáról van szó, akkor alap, hogy csatlakozom. 
- Haver, már az „enni” szónál magadhoz láncoltad! – nevetett fel Harry, mire Ryan lepacsizott vele, mutatva, hogy mennyire igaza van és hogy jó megszólalás volt. Vagyis gondolom, ezért csinálják ezt a srácok, nem? 
- Szép első benyomást keltettél az első héten, amit szegény sráccal töltöttél – szólt közbe Ethan is.
- Nem szegény srác – kezdtem védeni magam, mert ugye hat srác egy lány ellen nagyjából nem ér semmit, de akkor sem hagyhattam magam leverni – Ez az egyik, a másik meg, hogy én mindig első benyomást keltek. Emlékezz vissza mi történt, amikor mi találkoztunk! Megkínáltalak az én kajámmal! 
- Igen, mert muszáj volt, és nem is a tied volt! 
- Mi történt? – kérdezte izgatottan Harry, mire Ethan mesélni kezdett. 
- Tizenhatodik születésnapja volt Peytonnak, és meg lettünk hívva a kerti partira. Az volt az első alkalom, hogy én találkoztam vele amúgy. És hát volt nála egy tálca, tele kis szendvicsekkel, tudod, ilyen bekapod és elfogyott. Na, és ő ezt cipelte magával, noha nem azért, mert pincérkedni szeretett volna, hanem mert ő éhes volt és onnan ette le a kaját! – Harry ekkor már nevetett, én meg csak gonosz vigyorral az arcomon gúnyoltam Ethant míg felvettem a fürdőruhámra a lenge, eléggé nagy, különösen erre kiszabott felsőmet vagy ruhámat. Sosem találtam rá megfelelő nevet, szóval maradt rongy. Tudom, igazán alkotói – És megmertem kérdezni, hogy kaphatok-e egyet. Erre ő, mint akit vérig sértettek rám bámult, és ha tudtam volna emberek agyában olvasni, szerintem az összes létező trágár szót megtaláltam volna akkor Peyton fejében. Aztán persze felvett egy negédes mosolyt és felvett egyet a tálcáról majd nekem adta. De a legkisebbet! Aztán úgy elsprintelt, hogy időm sem volt megköszönni. 
- Jól van, elég volt a megalázásomból! Két éve is féltettem a hasam, most is féltem és a jövőben is félteni fogom. 
Harry látszólag jót szórakozott, hiszen nevetése nem csillapodott. Mellém lépkedett és jobb karját átdobta a vállam felett, majd közelebb húzott magához. 
- Komolyan mondom, hogy jól áll az evés és hihetetlenül édessé tesz, a védelmed melyet az étel fölött végzel. Szerencséd, hogy jó reggelit tudok csinálni. 
Miután kissé csillapodott a viselkedése mindegyik srácnak – komolyan úgy éreztem magam, mint aki a neveletlen gyerekeivel mozdult ki a lakásból – végre leülhettünk a kőasztalokhoz és székekhez. Szerettem az éttermet, mert tökéletesen illett a környezethez és izgalmassá tette az itt létet. 
Jaredre sózva a rendelést, egy gyrostálat kértem egy kólával, míg a többiek mindenféle tengeri dolgot kipróbáltak. Sosem értettem, hogy mi jó bennük, de ha annyira oda voltak érte, illetve ki akarták próbálni, akkor nem sok beleszólásom lehetett. 
Coachella 2012
- Nézd már! – keltette fel a figyelmem Evan erőteljes hangja amint előre mutogatott – Azok a magas, színes, kissé ferde valamik olyanok, mint amiket Coachellán is láttunk! 
- Kajak – nevettem fel, ahogy az „építményre” néztem – És fel is akartál rájuk mászni, mert annyira be voltál rúgva. Kellemes élmény volt veled maradni, és várni, hogy mikor jön ki belőled minden. 
- Ne mondd már, hogy részt vettetek az egyik legjobb fesztiválon! – csatlakozott Harry a beszélgetéshez, mire Evan természetesen szinte azonnal válaszolt. 
- Peyton élete első nagyobb fesztiválja volt és amennyire emlékszem belőle, imádta.
- Szülinapi ajándékként kaptam Jaredtől és ezektől – értesítettem Harryt, amint végig mutattam a fiúkon. Természetesen mindegyik felhorkant, amikor „ezeknek” neveztem őket és ez megvigyorogtatott – Mind a hat napon ott voltunk és bruh, jövőre is menni kell. Biztos lesz szünetünk Áprilisban, nem? Nincs esély arra, hogy kihagyjam. És ha nem is hat napra megyünk, legalább három napra muszáj elmennünk. 
- Gyrostál – jelent meg Jared a kajákkal a kezében, plusz még két pincérrel mögötte – Rántott hal és sült krumpli, meg rizs – kérdezés nélkül tette le Ryan elé a tálat, hiszen ő volt az egyetlen a fiúk közül, aki a két köretet minden alkalommal együtt ette. 
- Hogy tudod a kettőt megenni együtt? – fintorgott Travis, mire nem bírtam meg állni, hogy ne szóljak be neki. 
- Ő legalább nem olyan selyembu…
- Peyton, csönd legyen már – nevetett fel Jared, amikor elment mögöttem és egy rövid pillanatra a szám elé tette a kezét – Annyit káromkodsz éttermen kívül, amennyit csak akarsz. De vannak körülötted fiatalabbak is, és nem kellene ilyen szabad szájúnak lenned. 
- Oké, bocs, apa – forgattam meg a szemeim majd feladva a játszmát, az ételnek szenteltem a figyelmem.

Ez után a beszélgetés újra elkezdődött, és míg tömtük a hasunkat, eldöntötték a srácok, hogy este filmezünk. Én már előre láttam, amint elunom a fél életem a képernyő előtt, de nem mondtam semmit csak ettem és ettem. Valami, amiben jobb vagyok bárkinél. Aztán persze nem úszta meg jó édes bátyám, hogy ne vegyen nekem desszertet; újra a sorban állt, leginkább miattam, hogy tudjon venni valamit, ami csokis volt. Nem sokkal később egy szelet tortával és muffinnal jött vissza, én pedig mosolyogva köszöntem meg neki, amiért ennyire jól eltart. Mivel mindenki más rajtam kívül befejezte az evést, ők hibátlan ötletnek látták azt, hogy most már visszamehetünk a helyünkre vagy esetleg haza is mehetnénk. Azzal egyikük sem foglalkozott, hogy én még ettem vagy éppen szerettem volna ott ülni. Mindig ezt csinálták. Ha nem én voltam az, aki basztatta őket, akkor ők engem. Mármint, ez igazából vicces és én élvezem, csak annyira, mint ők, de rühelltem sétálás közben enni. Főleg úgy, hogy teljesen lemaradtam és semmi nem vett rá arra, hogy esetleg gyorsabban menjek és beérjem őket.

Teljesen elmerülhettem a saját kis világomba, ugyanis nem is észleltem, amikor egy ismeretlen alak mellém lépett majd rám köszönt. Ha nem lökött volna meg egy kicsit, akkor valószínűleg észre sem vettem volna, hogy ott volt. 
- Miért lógatod az orrod? – az ismeretlen alak, nem volt többé annyira ismeretlen. Harry hangja megmosolyogtatott.
- Nem lógatom az orrom – válaszoltam halkan – Csak ki nem állhatom a sétálást és a tortám is teljesen megolvadt. 
- Igazán nagy problémáid vannak – kuncogott.
- Hogyhogy nem a fiúkkal vagy? – érdeklődtem ezúttal én, hiszen pár perccel ezelőtt még velük nevetgélt és sétált – Mármint nincs bajom vele, csak kérdeztem. 
- Nem hiszem, hogy észrevették az eltűnésem – vont vállat miközben a homokot rugdosta – És az elmúlt két napban eléggé hanyagoltalak, szóval ideje lenne visszatalálnom a kedvenc lakótársamhoz, nem? 
- Ah, szóval kedvenc lakótárs, mi? – nevetve nyomtam a csokoládés ujjam az arcának mely egy egészen vicces reakciót váltott ki Harryből. 
Nevetésem visszhangzott körülöttünk, míg ő egyenesen a szemeimbe bámult, tátott szájjal és nagyra nyílt szemekkel. Elképedt tekintete lassan átformálódott, és ajkai felfelé kunkorodva, egy gonosz mosolyra húzódtak. 
- Ne bánts, kérlek! – magam elé tettem a maszatos kezeim amint azért könyörögtem, hogy ne csináljon semmit ellenem – Túl szép vagyok ahhoz, hogy bánts. 
Erre ő nevetett fel és jó néhány percig csak a hasát fogva mulatott. A fiúk már a vízben voltak, mihelyst elértek a kis helyünkre, mely nem volt messze az étteremtől és ledobták a törülközőiket. 
- Lényegében azért ne bántsalak, mert szép vagy? – kérdezte vigyorogva, mire azonnal bólogatni kezdtem – Egyet kell értenem veled, ami ezt, illeti. De ugyanakkor nem hagyhatom bosszú nélkül, amit az előbb csináltál. A tökéletes bőrömre kentél csokoládét! 
- De hisz… hiszen ez hidratálja az arcod, nem tudtad? – játszottam meg az ártatlan kislányt.
- Ez esetben nem állok bosszút – váltott hirtelen mosolygósra, én pedig fellélegeztem – Még. 
- Oh, nagyszerű – motyogtam – Azért essen meg rajtam a szíved, kösz.
Nevetése nem csillapodott, amikor mellém lépett és lejjebb hajolva beleharapott a muffinomba. 
- Ez még csak a kezdet volt – magyarázta tele szájjal, melynek következtéből az egész egy kicsit érhetetlenné vált.
- Mondd, miért kell neked háromszor akkora bosszút állnod rajtam? Csak egy kis csoki volt! 
- Shh, nem fog semmi történni ma – biztatott mosolyogva – Na, és meddig maradunk? 
- Ameddig szeretnél – vontam vállat – Bár repülőjegyet kell venni hazafelére még. 
- Megveszem én – mondta azonnal – Lehet, hogy nem leszünk első osztályú repülőn, de legalább hazajutunk. 
- Én repültettelek ide, nos, anya, szóval a mi feladatunk az is, hogy biztosítsuk a biztonságos visszatérésed Angliába. A szüleid tudják egyáltalán, hogy itt vagyunk?
- Igen – bólintott – Anyut felhívtam tegnap este és beszélgettünk egy kicsit. Teljesen meglepődött, amikor mondtam neki, hogy mennyire jól kijövünk, ugyanis ő azt állította, hogy teljesen elnyomtalak magamtól az első nap. 
- Hát eléggé magadba voltál fordulva az nap – értettem egyet – Viszont örülök, hogy megtaláltuk az arany középutat. Oh, és a repülőjegyeket még mindig anya intézi, nem te. Nem azért hívtalak el magammal, hogy te fizesd az utat, vagy bármit is, hanem hogy jól érezd magad. 
- Most már kezdem megérteni, hogy mi miatt szenvednek az emberek, akik egyszer szóba állnak velem. 
- Huh? 
- Vagyok annyira makacs, mint te, és nem akarlak megbántani, de kezdesz az agyamra menni néha. 
- Kár, hogy évekig együtt fogsz velem lakni. 
- Igazából bármikor kiköltözhetek abból a kecóból – kacsintott rám – De nem teszem, mert nem hiszem, hogy találnék még egy olyan jó lakótársat, mint te. Valamint semmi kedvem összepakolni, keresni egy házat és megint kipakolni. 
- Tudod, én alig várom, hogy elkezdjük az évet – vallottam be, egészen halkan, félve attól, hogy esetleg el kezd majd nevetni vagy, hogy azt mondja rám, hogy idióta vagyok, amiért várom, hogy elkezdődjön az iskola.
- Miért? – kérdezte ugyanolyan hangnemmel, ami meglepett, de örültem neki és több száz kilós súlyt emelt le a vállaimról. 
- Csak érdekel a környezet, hogyan tanítanak. Mivel a hely az egyik legjobb, hogy tanulhass, sokan lesznek, és mind idegen, ami egy jó dolog, tekintve hogy nem velem lesznek elfoglalva, hanem azzal, hogy időben odaérjenek az óráikra, és hogy ne vesszenek el a hatalmas folyósokon. Szóval, senki nem fog nekem annyi figyelmet szentelni, mint amennyit kaptam otthon. Sokan lesznek, és nem fogja őket érdekelni, hogy ki vagyok, milyen családból származom. Manchesterben mindig azt hitték, hogy mert gazdag családból jöttem, minden tökéletes. Abba bele sem gondolnak, hogy az apám nem akart engem. Abba bele sem gondolnak, hogy mennyire furcsa volt egy új családba beleilleszkedni, még ha mára az egyik legjobb döntés volt és szuper jól megvagyunk. Úgy érzem, hogy lesz lehetőségem a tanulásra koncentrálni és talán arra is, hogy új barátokat találjak. De aztán ott van annak is a lehetősége, hogy megint egy magamra szorulok a rengeteg hamis ember között, és amíg te jól beilleszkedsz majd, én valamilyen szinten elveszítelek emiatt. 
- Héj-héj, mondtam már, hogy semmilyen körülmények között nem fog ez megtörténni, világos? Tudom, hogy nem egyszerű elhinni addig, amíg nem bizonyítom, de legyen egy kicsivel több bizalmad és reményed bennem. Elvégre, egymásra voltunk utalva már az első naptól kezdve. És vagyunk, illetve leszünk is. Nem hiszem, hogy el fogok költözni abból a házból, és mivel tudom, hogy mennyire lusta egy személyiség vagy, tudom, hogy te is maradni fogsz. Minden rendben lesz, oké? Ha valaki pedig még is úgy dönt, hogy kihasznál téged, engem, esetleg mindkettőnket, csak azért, mert a szüleink valakik, megoldjuk. Ketten rosszabb bosszút tudunk állni rajta, mint azt gondolná, és majd meglátod, hogy mennyire meg lesz illetődve. Mi fogjuk uralni az egyetemet! 
- A pozitivitásod annyira egyezik Xanderéval – suttogtam neki miközben tekintetemmel felmértem az arcát – És talán túl hamar, de bízok benned és elhiszem, hogy igazad van. Nem akarok csalódni, Harry. Többet már nem. Egyelőre. Sok volt az, ami az elmúlt hét évben történt, és azelőtt. Kell egy biztos pont. És most, hogy Xander nincs a közelben, te vagy az a biztos pont.