2015. július 26., vasárnap

12. // Harry Szexi Styles.

Hiii,
Damn koszonom a 25 feliratkozot, a sok-sok oldalmegjelenitest & a pipakat! :) Ez a resz az egyik kedvencem, nos, az eleje biztosan lolz.:D Na, jo olvasast gurlz! Xxx

// Peyton Hollingsworth

Életemben nem sokszor éreztem úgy, hogy tehetetlen vagyok, ha valakit rossz kedvében találok, de ott és akkor már majdnem kínosnak éreztem azt, hogy nem tudtam mit tenni Harry keserves zokogása ellen. A mutató és középső ujjam a vizes tincsemmel játszott, mely kilógott a gombócból, mely a fejem tetején csücsült. Nagy nehezen rá vettem magam arra, hogy közelebb menjek az ágyhoz és letérdeltem oda, ahol a feje volt. Kezemmel lassan végig simítottam a haján, mire újra belekezdett a rendíthetetlen sírásba. Rosszul éreztem magam, amiért nem tudtam mit tenni.
- Harry, kérlek, nyugodj meg – egyáltalán nem bíztam a hangomban, így amikor suttogásként csendült fel a fiú sírása mellett, nem lepődtem meg. 
Nem voltam valami jó abban, hogy szavakkal nyugtassam meg az embereket, de „képzett” voltam abban, hogy hagytam az embereket sírni a vállamon. Így hát rátámaszkodva erre a pontra felkeltem a térdeimről és tűnhetett akármennyire is nehéz feladatnak az, hogy Harryt összeszedjem a paplanról, sikerült felülnöm az ágyra, ahol a hátamat a falnak támasztottam ő pedig idővel felkúszott és az ölembe feküdt. 
Feje a mellkasomon pihent, kezei a derekam köré tekeredtek, míg testével a lábaim között pihent. Éreztem, ahogy csuklott, és amikor nagyobb lélegzetek próbált venni a bordái a hasamba fúródtak egy kicsit. Kezemmel ugyanúgy simogattam a haját, gondolván, hogy ez valamilyen szinten nyugtató lehetett. Gondolataim megállás nélkül pörögtek; próbáltam rájönni, hogy mi lehetett a baj, azonban magamtól lehetetlen volt választ találni a kérdésekre, melyek élve megettek. 
- Hé, shh, jól van – suttogtam, miközben kezem letért az arcára, és szinte alig érintve a bőrét végig simítottam rajta – Mi történt, Harry? 
Motyogott valamit, de nem értettem, újra pedig nem akartam megkérdezni, hiszen volt rá esély, hogy megint csak megsiratta volna a téma. 
Egy-egy és fél óra is eltelhetett, mi pedig még mindig ugyanabban a pózban feküdtünk. A lábaim bizseregtek, azonban sosem szólaltam volna fel. Egy, Harry végre megnyugodott és úgy tűnt, hogy kényelmesen elhelyezkedett, kettő, túlságosan tetszett a szituáció így nem akartam, hogy egy hamar vége legyen. 
- Nem-nem szeretnék r-róla beszélni-ni – kissé megijedtem reszelős hangja hallatán, melyet a sírás váltott ki belőle. 
- Persze, megértem – válaszoltam ugyanolyan halkan, mint ahogy ő beszélt – Jobban vagy már? 
- Fog-fogjuk rá.
Annyira sebezhető volt azokban a pillanatokban, hogy egy örökkévalóságig ölelni szerettem volna őt. Olyan volt, mint egy elveszett kiskutya és semmi pénzért nem hagytam volna egyedül. Kellett mellé valaki, és lehet, hogy nem pont én voltam az a valaki, nem állított meg abban, hogy kisegítsem és a támasza legyek. 
A kisasztalon lévő telefon csörögni kezdett, mire Harry felkapta a fejét és nyújtózni kezdett a tárgy felé. Zavartan néztem amint megragadta azt, elutasította a hívást majd egy az egyben ki is kapcsolta a készüléket. Mintha mi sem történt volna, visszafeküdt az előbbi kis pozícióba csak ezúttal szorosabban ölelt magához. Nem mertem semmit kérdezni, még a levegőt is benn tartottam jó néhány percig. A nap idővel végleg eltűnt és teljes sötétségben feküdtünk az ágyban. Kellett pár perc, amíg megállapítottam, hogy Harry bizony elaludt rajtam, és ha felkeltem volna, feltételezhetőleg szinte azonnal felkelt volna, arra pedig szerintem egyikünknek sem volt szüksége.

Az éjszaka folyamán nem egyszer keltem fel, hogy megbizonyosodjak arról, hogy Harry még mindig alszik-e vagy éppen újból könnyekben tör ki belőle az összes felgyülemlett és elnyomott érzése. Mindennél jobban tudni szerettem volna, hogy mégis mi volt annyira erős, és jelentős, ami ennyire varázslat alá rántotta őt, de ugyanakkor nem voltam képes tovább kérdezősködni. Tisztázta, hogy nem akart róla beszélni, én pedig elfogadtam, így nem fogok az első adott alkalommal neki esni a kérdéseimmel. Pedig higgyétek el, mást nem is szerettem volna, csak megtudni, hogy mi mozgatta meg ennyire őt és segíteni neki túllépni a történteken. Miért foglalkozol vele ennyire, Peyton? Ki ő neked? Senki! Minden alkalommal sikerült egy kisebb vitát vívnom a belső énemmel, mely, mint mindig, tisztán látta a dolgokat és bár az esetek többségében hallgattam rá és elhittem, hogy valóban úgy van minden, ahogy azt legelsőnek gondoltam, ott és akkor minden erőmmel megpróbáltam elnyomni őket és abban hinni, hogy Harry más. Másnak kellett lennie. Egyetlen egyszer sem éreztette velem azt, hogy ki szeretne használni, mi több, már az első napon tisztázta velem, hogy őt nem érdekli a pénzem. Úgy éreztem, hogy ő tényleg meg szeretne engem ismerni, és nem a pénzem – nos, családom pénzét, de értitek, mire akarok kilyukadni.

**

Reggel Harry előtt keltem fel és nem ez volt az, ami meglepett. Hanem az, hogy egy ágyban voltunk, egymás mellett. Ő teljesen el volt terülve, de ennek ellenére én még mindig kényelmesen elfértem. Tegnap este sokkal kisebbnek tűntek az ágyak. 
Miután a tőlem telhető legcsendesebben elkészültem és elhagytam a szobánkat, GPS nélkül kellett eltalálnom a nappaliba vagy a konyhába. Gyakorlatilag bárhova, ahol ismerős arcokat találhattam. Kezdésnek Niall elég volt. Pár méterre sétált előttem, és mivel nem voltam már annyira közel egy szobaajtóhoz sem, elkiáltottam magam. Erre persze azonnal megfordult és a rémület, amely az arcára íródott megnevettetett. 
Ahogy beértünk az ebédlőbe, elvesztettem magam mellől a szőke hajú srácot, így egyedül maradtam. Magamhoz vettem egy tálcát, két kést és egy nagy adag szalvétát, majd mindent, ami a szemeim elé került – na, jó nem mindent – az edényre pakoltam. Ötletem nem volt, hogy Harry éhes volt-e, s ha igen, akkor mihez lett volna kedve, ezért csak pakoltam mindenből. Ha neki nem kell, majd én megeszem, aztán ami megmarad, elcsomagoljuk és a hazafelé úton megesszük. 
Ez idő alatt Evant nem egyszer szúrtam ki a sok ember között, de mivel ő nem vett engem észre, nem igazán láttam annak értelmét, hogy oda menjek hozzá és neki lássak beszélgetni vele. Először Harryt kellett felkaparnom a földről. Biztosnak kellett lennem azzal kapcsolatban, hogy minden rendben van vele és képes úgy emberek közé menni, hogy nem esik, össze az egyik pillanatban vagy éppen tör ki könnyekben. Arra azonban még mindig nem jöttem rá, hogy miért éreztem magam ennyire felelősnek, amikor Harryről volt szó.

Ahogy felértem a szobába, egy halk sóhaj hagyta el az ajkaim amint tekintetem megakadt Harryn, amint görnyedt háttal ült az ágyon és a telefonját birizgálta. Fejét felkapta, amint meghallotta az ajtót nyílni majd csukódni és szemeit végig rajtam tartotta. Használva a lehető legjobb egyensúlyom, elszambáztam az ágyig ahova lassan leülve az ölembe helyeztem a tálcát. 
- Fogalmam nincs, hogy mit szeretnél enni, szóval mindent rá raktam, amit tudtam – jegyeztem meg halkan, egy zavart kuncogással megtoldva a végén – Ha valami megmarad, akkor azt meg elvisszük magunkkal. 
Minden, amit csinált, csupán egy bólintás volt. Szemeivel folyamatosan engem nézett és ez kezdett zavarba ejteni. Mielőtt azonban megengedhettem volna neki, hogy lássa az enyhén piros arcomat, lehajtottam a fejem és fészkelődni kezdtem az ágyon. 
- Jared itt volt – mondta végül mely azonnal felkeltette a figyelmem – Csak szólt, hogy a reggelit most szolgálják vagy valami ilyesmi. Fél álomba voltam, amikor berontott. 
- Egy lépéssel előtte jártam, mint az esetek többségében – válaszoltam mosolyogva – Figyelj, nem akarom rád erőszakolni az evést, de lennél olyan szíves, hogy átveszed tőlem ezt a szart? Nehéz ám! 
- Miért hoztál ennyi mindent? Reggel nem vagyok valami éhes, szóval a nagyját te fogod elpusztítani. 
- Tőlem rendben van – vontam vállat.
Eztán neki kezdtünk az evésnek. Eléggé kínosan indult, de ahogy mindketten elvesztünk a gondolatainkba, kevésbé volt feszes a hangulat. Nem vártam azt, hogy majd csak úgy a semmiből neki áll beszélni arról, ami tegnap történt. Plusz én sem akartam felhozni, mert valószínű volt, hogy kiakadt volna vagy szimplán csak nem válaszolt volna. Inkább megkíméltem mindkettőnket a kellemetlen helyzettől.

**

Pontosan délután három órakor léptem át a küszöbét a londoni háznak. Harry és én is szinte azonnal a szobáinkba mentünk. Ő valószínűleg azért, hogy pihenjen, esetleg az édesanyjával megossza, hogy mi baja volt. Azonban mivel nem volt semmi közöm a magánéletéhez, inkább nem zavartam meg. És hogy még véletlenül se legyen semmi, ami esetleg rá tudott volna venni arra, hogy még is átmenjek hozzá, a telefonom megzörrent mellettem. Eleanor Calder nevezetű barátnőm kis képecskéje és neve villant fel a képernyőn. Halvány mosoly terült el az arcomon miközben fogadtam a hívást. 
- Helló, idegen! – hangja csöpögött a vidámságtól és ez engem is jobb kedvre derített – Milyen London? 
- Felőled is lehet hallani?! – kérdeztem ironikusan – Hogy milyen London? Forgalmas. 
- Látom, hogy a szemtelenséged nem maradt Manchesterben – nevetett fel – Azonban a hiányod eléggé ideragadt. Mikor jössz látogatóba, Holls?
- Eleanor, alig két hónapja jöttem el. Már hiányzom? 
- Megőrülök. Leginkább Louis miatt. Sosem érnek rá a lányok, szóval velük nem tudok lógni. A bátyád folyamat a kanos haverjaival van, az öcséd meg készül a vizsgáira. Így hát maradok Louval, aki felettébb unalmas. 
- Aw, én is szeretlek, Calder! – felnevettem Louis hangja hallatán a háttérben. 
- Lakat a szádra, kérlek – válaszolt a barátjának gyorsan – Szóval, ott tartottam, hogy Louis eléggé unalmas és mivel már te sem vagy itt, tulajdonképpen elunom az életem. 
- Mi van a sulival, Lena? Nem kellene oda dobnod magad? 
- Őszintén nincs kedvem semmire tanulnom. Még csak Július van. Had ne gondoljak arra, hogy vissza kell mennem abba a kócerájba szeptemberben. Mert ugye valakinek megadatott az esély, hogy Londonba költözzön!
- Uh, bocsánatát kérem, Miss. Calder. Legközelebb nem fogadom el az egyik legjobb ajánlatot. 
- Jól van, elég a szarkazmusból – dünnyögött – Tudod, hogy szeretlek, imádlak, ágyamba kívánlak. Oké, oda talán nem. De tényleg imádlak, és borzasztóan büszke vagyok rád és arra, amit elértél. 
- Te tényleg unatkozol. Ha gondolod, akkor meglátogathatsz. 
- Bruh, már azt hittem, sosem kínálod fel – szinte magam előtt láttam a szemtelen arckifejezését – Mit szólsz, mondjuk… hm, jövő hét kedd? 
- Tőlem rendben van – egyeztem bele – Louis is jön? 
- Te tényleg akarod, hogy jöjjön? – kérdezte álundorral a hangjában. Egyszerűen imádtam, ahogy szekálták egymást. 
- Nem hagyhatod egyedül. A végén még felgyújtja a házat – nevettem el magam – Imádom basztatni Louist, a nap akármelyik időszakában! És lehet, hogy Harry haverra talál benne, ki tudja. Mindketten oda vannak a fociért.
- Uh, Harry Szexi Styles? 
- Eleanor! – szóltam rá felháborodottan, még is elkuncogtam magam a végén – Barátod van és…
- Tudom-tudom. Szálljak le a crushodról. Értem. Nem kell kétszer mondani. 
- Bazdmeg, oké!? 
- Nekem ne próbáld meg beadni, hogy nem tetszik. Valld be, hogy helyes. 
- Ch, nem kell nekem semmit bevallanom. Legfőképpen nem neked. Ki vagy te? 
- Eleanor Calder, kérlek szépen. Szóval, gyerünk. Mit gondolsz róla? 
- Helyes, de nem ismerem eléggé ahhoz, hogy bármilyen kapcsolatba is lépjek vele – válaszoltam kimérten. 
- Holls, nem arról árulkodtál egyik nap, hogy majdnem megcsókolt? Akkor még is mi a faszról beszélsz? Még a vak is látja, hogy csak úgy ropog a tűz köztetek! 
- Nem tudom, hogy milyen álomvilágban élsz, de jó lenne, ha távoznál egy kicsit és visszatérnél a valóvilágba. Harry helyes és el tudnám magam képzelni vele, de túl korai lenne. 
- Neked lenne korai vagy neki? Mert hidd el édes, ő szerintem már alig várja, hogy a kezeit rád tehesse. 
- Szexuálisan frusztrált vagy? – kérdeztem semmi humor nélkül – Szerintem menj és éld ki a vágyaid a pasidon és ne azon agyalj, hogy én mikor lépek párkapcsolatba. 
- Alig várom már, hogy találkozhassak a szexi szobatársaddal! – mint aki meg sem hallotta, egy teljesen másik dologról kezdett el beszélni és őszintén nem láttam értelmét annak, hogy folytassam a beszélgetést.

Órákkal később kopogás zavarta meg az álmodozásom. Harry bukkant fel az ajtó mögött, nagyon halvány mosollyal az arcán. Megköszörülte a torkát, mielőtt beszélni kezdett volna. 
- Liam és Niall átjönnének, ha ez veled rendben van?! – arcára kiült a világ legnagyobb kérdőjele miközben megvakarta a tarkóját. Észrevettem, hogy amikor ideges, kellemetlenül érzi, magát vagy nem tudja, mit csináljon, esetleg mondjon, akkor vagy az ajkait piszkálja, a hajába túr vagy éppen a tarkóját vakarja. Noha ott és akkor fogalmam nem volt, hogy még is miért volt ideges. 
- Persze – válaszoltam – Miért lenne vele bajom? Elvégre a barátaid. Mellesleg mikor értek ők haza? 
- Még úton vannak, legalábbis Liam azt mondta.
- Oh. 
Hümmögött egyet majd egyik lábáról a másikra állt. Amolyan kínos csend állt be közénk ezután és valamiért éreztem, hogy a nem rég történteknek nagy szerepe van a szokatlan viselkedésében. Azonban nem tudtam, hogy fel kellett-e volna hoznom, és ha igen, akkor még is hogyan. Aztán végül is nem szólaltam meg, hiszen a csengő megtörte helyettem is a csendet. Nem sokkal azután, hogy Harry kiért a szobámból, én is felkeltem az ágyamról, és utána mentem. Ha már vendégei voltak, és azért valamennyire ismertem őket, akkor miért kellett volna a szobámba maradnom? Majd ha elküldenek, akkor lelépek maximum. 
- Sziasztok – mosolyra húztam a számat mialatt megjelentem Harry mellett. Ekkor már az ő arcán is egy normális vigyor csücsült. 
- Helló – Niall mosolyogva lépett elém és vont egy gyors ölelésbe – Ugye nem baj, ha meghívattuk magunkat?! 
- Nem, dehogy – feleltem mosolyogva majd Liamet is átöleltem köszönésképpen. 
Ezután a nappaliban kezdtünk el beszélgetni. Közben persze a tévé is ment, hiszen az esetek többségében, számomra túlságosan lényegtelen témákról beszélgettek és őszintén néha nem is figyeltem rájuk. Egy film ment a tévében, amelyet először néztem, aztán amikor bevágtak egy reklámot, a srácok beszélgetésére próbáltam koncentrálni. Csak hát tekintettel a tökéletes aló képességemre és arra hogy mennyire fáradt voltam, az egyik pillanatban még megértettem a szavakat, melyeket egymás közt váltottak, majd a másikban már minden összemosódott és elszundítottam. 

4 megjegyzés:

  1. Úrnőm!
    A rész teljességgel tökéletes lett, alig tudom szavakba önteni gondolataim, és visszafogni túlságosan is rajongó énem irántad, a blog, és a rész iránt!
    A rész értékelését, talán kezdem az elején.
    Teljes szívből remélem, hogy hamarosan, mondjuk a következő héten, kiderül, hogy mi történt Mr. Stylesel, ami miatt ennyire megborult.
    Miss Peyton igazán aranyosan, vagy ahogy ma szokás mondani, "cukin" viselkedett Harryval. Miss Calder pedig rátapintott a lényegre, Peyton oda van Harry Szexi Stylesért.
    Csodálkozok Miss Peytonon, hogyan tudott elaludni abban a pózban az alvó Mr.Stylessal az ölében, még csak nem is nyávogott. Ez is csak azt bizonyítja, ami már nyilvánvaló.
    Azt is remélem, hogy következő részben Styles bocsánatot kér Peyton kisasszonytól, mert én azt hittem azt fogja tenni, mikor bekopogott hozzá. :c Mármint, én például a reggelire értem, ami olyan kínosan telt. Meg aztán is.
    Miss Caldernek egy új oldalát mutatta be Kegyed, mely igen meglepő, és kellemes csalódást okozott. Remélem Eleanor, Mr. Tomlinsonnal látogatja meg a Hollingsworth&Styles Rezidenciát.
    Szeretném minél hamarabb vissza Humor Haroldot, és a perverz flörtölést Miss Peytonnal.

    Alázatos rajongód,
    Patricia Payne

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kegyed,

      Örülök, amiért elnyerte a rész a maga tetszését. Sokat dolgoztam vele, öröm látni, hogy a népem élvezi, amit kiadok a kezeim közül!
      Nos, kedves, arról nem mondhatok még semmit, hogy mikor derülnek ki a dolgok, azonban talán annyit elkotyoghatok, hogy nem mostanában. Emiatt ne aggódjon, mindennek meglesz a megfelelő helye.
      Miss Calder karaktere játékos, szeleburdi, valamilyen szinten hasonló, mint Miss Hollingsworthé.
      Mr Styles remélhetőleg nem sokára megtalálja régi önmagát és visszatér hozzánk. Imádkozzunk érte. *ima elmondva*
      Mr Tomlinson illetve Miss Calder a jövőben is megjelennek majd egy pár meglepetéssel, remélem képes egy pár fejezetet várni kegyed.

      Úrnőd,
      Queen B.

      ♥xx

      Törlés
  2. Na, ezért érdemes volt felkeltem! *-* ♡
    Harry drága nagyon kiakadhatott valamin ha ennyire durván nem mond semmit az egészről. Azért remélem valamikor lesz köztük egy kis beszélgetés erről az estéről ha már Pay olyan pózban volt képes aludni amilyenben valószínűleg még soha senki, nem is beszélve arról hogy Harryn mennyire látszott hogy szüksége volt arra - az elég hosszan tartó - ölelésre(: Nekem gyanús ez a nagy szótlanság, remélem ez azt jelenti hogy majd valamikor kiönti a lelkét Paynek. Amúgy meglepődtem hogy mennyire tanácstalanul állt a dologhoz. De legalább bebizonyosodott hogy számít neki Harry!
    A fiúkat már most imádom pedig még alig szerepeltek a történetben. Remélem ez a kis látogatás valami jó kis emlékekkel fog véget érni, na meg persze hogy többször is jönnek majd. Ja és van egy sejtésem amit most nem mondanék el mert tök ciki lenne ha végül nem úgy lenne. De ha majd beteljesedik - és remélem be fog - akkor ígérem szólni fogok. És persze rohadt büszke leszek magamra! :DD
    Ja és gyanús nekem ez a szundítás. Aztán nehogy Pay véletlenül meghalljon valami sokat mondó conversationt a srácok között ;) mondjuk azt sem bánnám ha Harry valami aranyosat tenne vele. (Oké tudom ez furán hangzott de a lényeget szerintem értetted :D )
    Well, köszönöm ezt az újabb remek részt. Még mindig csodásan írsz *-*

    #szerdatakarokmkstazonnal

    xxHeni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze! Harry szótlansága Peyton érdeklődését már felkeltette, azonban még nem tervezem és Harry sem hogy elmondjuk, mi történt vele. ;)
      Damn, örülök, hogy tetszik Niam, ugyanis mint mondtam, elég sok szerepük lesz a fiúcskáknak a jövőben. :D
      És el kell szomorítsalak, but no.:( Peyton akkor tényleg elaludt, but a következő részben lesznek még Heyton momentek. :*

      ♥xx

      Törlés