2015. augusztus 6., csütörtök

17. // Szorongás.

Hiii,
Nos, ha eddig nem imádtátok eléggé a Heyton pillanatokat, akkor azt hiszem, ezután a dolgok megváltoznak. Vagyis remélem, lol. Igazából nem tudom, hogy mi ment rajtam keresztül, amikor szegény Peytont kikészítettem egy kicsit ebben a részben, szall nézzétek el nekem. :D Viszont Harry baby megint ott lesz, hogy a kedvében járjon, aztán a végén egy kis Niam/Leyton moment is lesz. ;) Uh, köszönöm a 30 feliratkozót, a pipákat, az oldalmegjelenítéseket. Bár ha a komikat nézzük, akkor egy érkezett, és ez egy kicsit elszomorított. :( Főleg, hogy mennyien vagytok már! Oh, és még valami. A vasárnapi rész, lehet hogy egy kicsit később kerül majd fel a szokottnál, de igyekezni fogok a közzétételével! :) Jó olvasást. Xxx

// Peyton Hollingsworth

Nem igazán vagyok egy olyan személy, aki fél az új emberek találkozásától. Én nem bánom, hogyha köszönni kell nekik vagy csak rájuk kell pillantani. A gond akkor kezdődik, ha folyamatosan kell velük beszélni, mesélni kell nekik az életemről. Tulajdonképpen, hogyha be kell őket engednem az én mindennapi életembe. Sokszor vertek át fiatal koromban – na, nem mintha most annyira öreg lennék – ami a barátokat illette, így nem voltam egy egyszerű eset, ha újakat kellett szerezni. Liam és Niall más téma volt, hiszen Harry ismerte őket. És ha Niallel nem is, Liammel volt egy kisebb „történelmem” ami ahhoz az estéhez kapcsolódott, amikor teljesen véletlenül telibe öntöttem szegény srácot az alma levemmel.

Azonban visszatérve az előző témára, ott és akkor, a kocsiban ülve, egy teljesen nyugodt Harry mellett, éreztem, amint elöntötte a testemet az idegesség. Féltem a testvérével való találkozástól. Legyen akármilyen nevetséges is a dolog, egyszerűen képes lettem volna elsírni magam. Amikor Harry mondta, hogy milyen Trenton személyisége, automatikusan arra gondoltam, hogy mi van, ha soha nem fogok tetszeni neki, mint ember? Mint Harry barátja? Ebből kifolyólag eszembe jutott Harry apukája is. Féltem, hogy nem fognak elfogadni és nem értettem, hogy még is honnan jött ez a nagy köteg szorongás. Elvégre nem volt közöm Harryhez. Ha talán a barátnője lettem volna, akkor megértettem volna a saját ijedelmem, de még ez sem volt kézen fogható ok.

Az agyam mindenféle furcsa és hajmeresztő képleteket kreált számomra és egyszerűen nem tudtam elmenekülni előlük. Szinte magam előtt láttam, amint kinevetnek, mert annyira elesettnek fogok tűnni. Szinte magam előtt láttam, és ugyanakkor hallottam, amint Trenton mit sem törődve az érzéseimmel a földbe tipor, amikor azt mondja, hogy feleslegesen jöttem el, hiszen senkit nem érdeklek és még csak nem is vagyok a családjuk tagja.

Egészen addig fel sem tűnt, hogy megállt a kocsi, míg az ajtóm ki nem nyílt. Harry arcát rémület vette át, amikor arcomra csúsztatta a kezét és felé fordította a fejem. Ajkaimat erőltetett mosolyra húztam, gondolván hogy ezzel meg tudom változtatni Harry arckifejezését. 
- Peyton, mi történt, baby? – helyettem is kicsatolta az övemet majd kisegített a kocsiból és csak akkor vettem észre, hogy az egyik benzinkútnál álltunk meg. 
Hüvelykujjait végig futtatta a szemeim alatt, hogy letörölhesse a könnyeim s miután végzett megfogta a karjaimat és a dereka köré fonta őket, míg ő átölelt engem a nyakamnál. Nem igazán tudtam, hogy miért sírtam el magam. Igazából nem is szabadott volna, hogy ilyen hatással legyen rám ez az egész szülinapos-családos dolog. Még is magamra vettem az agyam idióta szüleményeinek lehetőségeit, melyek végül egy fajta szorongásként jöttek ki rajtam s törtem ki könnyeimben.
- Úgy megijesztettél – suttogta miközben egyik oldalról a másikra dülöngéltünk és szorosan tartott a karjaiban. Megint elérte, hogy fontosnak érezzem magam – Nem tudom, hogy mi mást kellett volna tennem. Sajnálom, hogy nem álltam meg előbb, de sehol nem volt egy kibaszott benzinkút vagy kis kiálló. 
Kényszerítettem magam arra, hogy becsukjam a szemeim, ahogy megmarkoltam a hátánál lengő felsőjét erősen. Az igazság az volt, hogy hülye voltam. Kikészítettem saját magam, kevesebb, mint fél óra alatt csupán a puszta gondolataimmal. 
- Uh, jól.. jobban vagy már? – eltolt egy kicsit magától hogy szemeivel feltérképezhesse az arcomat – Szeretnél valamit bentről? 
- Talán egy cs-csokis McCafé jól jön-jönne – böktem ki lassan és akadozva. 
- Be szeretnél jönni velem vagy megvársz a kocsiban?
- Jövök veled – kaptam a keze után, mely miatt szinte azonnal el is vörösödtem – Amíg te állsz, a sorban elmegyek a mosdóba? 
- Persze – mosolygott rám kedvesen majd elhúzott az autótól és bezárta azt. 
Ujjainkat összekulcsolva vezetett maga mellett, tekintetét többször is rám emelte. Kicsit émelyegtem, valószínűleg a kevés ital bevitel miatt, míg elértünk a bejáratig, majd Harry elkísért a mosdókig. Alaposan átmostam az arcom hűvös vízzel majd meg is töröltem azt, ezzel felfrissítve egy kicsit magam. Legalábbis alapból így kellett volna hatnia rám. 
Bizonytalan lépésekkel közelítettem Harry felé, kinek kezében már ott csücsült az italom és valami szőke lánnyal beszélgetett. Nem volt közöm hozzá igazából, így csak megvártam, amíg észrevett majd elköszönt a lánytól és felém igyekezett.
- Bocsánat, csak összefutottam Chloeval, a nővérem egyik barátnőjével és érdeklődött felőlem.
Aprót bólintottam s leültem a kétszemélyes, üres asztalhoz. Harry elém helyezte a hideg finomsággal megtelített műanyag poharat majd megfogta a másik széket és közelebb húzta az enyémhez. Leült és aggódó tekintettel kezdett el kémlelni.
- Ember, annyira megijedtem – sóhajtott fel miközben tenyereibe temette az arcát – Istenemre esküszöm, fogalmam nincs, hogy mi történt veled, de az egyik pillanatban csak azt vettem észre, hogy morzsolod az ujjaid és könnyek folynak végig az arcodon. 
- Jól vagyok – feleltem rekedten – Most már.
- Biztos vagy benne? – kérdezett rá – Elég fáradtnak tűnsz.
- Nem sokat aludtam, hiszen már félhatkor fent voltam és egészen elfáradtam a suliban is. A folyamatos korán kelés egyik átka.
- Ugye megígéred nekem, hogy akármi történik, elmondod?
- Miről beszélsz?
- Biztos vagyok benne, hogy valami aggaszt – tapintott a lényegre – De lehet, csak azért nem mondod el, mert engem nem érint. Csak hogy tudni szeretném. Segíteni akarok, Peyton. 
Bekaptam a szívószálat, majd inni kezdtem, ezzel is időt nyerve magamnak a válaszadás elől. Igazából vicces volt a helyzet, hiszen az agyam csak körülötte forgott, így minden, ami lezajlott bennem, érintette őt. Viszont ezt nem mondhattam meg neki. Hogy nézett az volna ki? Hé, hallod, minden gondolatom körülötted forog, szóval alapvetően mindenhez közöd van. 
- Hálás vagyok azért, hogy segíteni szeretnél. Fenébe, hálás vagyok, amiért most is itt vagy. De néha csak szeretném megtartani magamnak a fojtogató teóriáimat. Biztos vagyok benne, hogy neked is vannak dolgok, amiket nem szeretnél elkürtölni mindenkinek. 
- Persze – mondta majd egy halk sóhaj hagyta el a száját – Mindegy, akkor hagyjuk. Hogy érzed magad? Képes vagy tovább menni, vagy szeretnél még itt lenni egy kicsit? 
- Miattam ne késs el a testvéred születésnapjáról – feleltem csendesen, noha a szívem oly’ hangosan kalapált a mellkasomban a testvérének gondolatára, hogy csodáltam, nem hallotta meg – Menjünk. 
- Pay, az egészséged fontosabb – erősködött még mindig aggódó tekintettel – Ha te már tényleg, igazából úgy érzed, hogy meg tudsz állni a segítségem nélkül, akkor megyünk.
- Értékelem az aggodalmad, a törődésed, de nem szeretném, ha az összeset rám használnád el. Menjünk, kérlek.
- Oké – adta be a derekát, amikor észlelte, hogy mennyire kétségbeesetten szerettem volna elmenni onnan – Legközelebb azért ne ijessz halálra, rendben? 
- Megpróbálom.

Egészen, míg meg nem érkeztünk, egyszer sem hagyta, hogy elhaljon a beszélgetésünk. Mindig mondott valamit melyről aztán kikérte a véleményem s nekem is mesélnem kellett egy pár dolgot, mert mint azt ő mondta, nem szerette, ha túlságosan csendben ültem és csak pár szavas válaszokkal illettem meg őt. 
- Van egy érzésem, hogy reszketsz a találkozástól – szólalt meg mikor betértünk egy csendes kis utcába – És őszintén hülye voltam, amiért azt mondtam, hogy Trenton könnyen idegesedik fel. Mivel velem leszel, egy rossz szót sem fog hozzád szólni, ha még is, akkor tudja, hogy maga alatt vágja a fát. 
- Úgy beszélsz róla, mintha valami bűnöző lenne, vagy mintha lenne egy eléggé rossz múltatok.
- Azt hiszem, kijelenthetem, hogy mindketten olyanok vagyunk, hogyha szeretünk valakit, vagy fontosnak érezzük őket magunkhoz, és bántják őket, akkor ugrunk. Úgy ismerjük egymást, mint a saját tenyereinket, szóval nem fog olyat tenni vagy mondani, amit azonnal meg fog bánni. 
Válasz nélkül hagytam ezután. Talán azért, mert megállt a kocsi alattunk és úgy éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről vagy… nos, ami azt illeti, ez volt az egyetlen ok, amiért nem mondtam neki semmit. Hallottam, amint kinyitotta az ajtaját, így én is kiöveltem magam és kiszálltam a kocsiból. 
- Ugye hiszel nekem, Pay? – mikor elém állt, tenyerei végig csúsztak a karjaimon, melyek a testem mellett lógtak majd lassan összekulcsolta az ujjait az enyémekkel – Ha nem érzed magad jól, akkor csak szólj, vagy jelezz valahogy.
- Ha folytatod ezt a dumát, akkor még jobban be fogok tojni, csak mondom – egyik szeméből a másikba néztem, ajkaimra egy bizonytalan mosoly húzódott – És amúgy sem vagyunk együtt, szóval ne aggódj ennyire miattam. 
- Kit érdekel, ha nem vagyunk együtt? – kérdezte kissé ingerülten – Őszintén leszarom. Fontos vagy nekem, és nem fogom elviselni ha, beszólnak neked. Legyen szó bárkiről.

Közel sem történt semmi olyan, mint amire számítottam. Éppen ellenkezőleg. Trenton és Harry apukája, Des is eszméletlenül kedves volt. Nem beszélve Trenton barátnőjéről, aki mint később kiderült már a menyasszonya volt. Hihetetlenül gyorsan befogadtak és ennek nagyon örültem. A kedvem sokkal jobb lett, és amikor arra került a sor, hogy elköszönjünk, egyáltalán nem akartam menni. Jól éreztem magam Harry családjával – lehet, hogy túlságosan is jól.
A hazafelé út gyorsan eltelt, lehet azért, mert végig beszéltük azt Harryvel, és nem igazán volt senki az autópályákon. Mikor átléptük a bejárati ajtót, Harry telefonja azonnal csörögni kezdett, s mint később kiderült, Niall volt az. Csupán érdeklődött, hogy milyen volt Trenton születésnapja és hogy átjöhetnének-e Liammel, mivel eléggé unatkoztak. Én nem láttam semmi okát annak, hogy miért ne jöhetnének át, így negyed órával később meg is jelent a két srác, három pizzával a kezeikben. Mindketten melegítő nadrágban voltak és ez nekem is meghozta a kedvem ahhoz, hogy kényelmes ruhába öltözzek. A hajam feltűztem mielőtt újra csatlakozhattam volna a fiúkhoz, majd belemerültünk az evésbe, tévénézésbe és néhai beszélgetésbe.

**

Biztosan tapasztaltátok már ti is azt, amikor egy borzalmasan rossz pozícióban keltek fel és a nyakatok fáj. Nos, másnap reggel én is nyögdécselve nyomtam fel magam ülőhelyzetbe és próbáltam meg rájönni, hogy még is miért aludtam a nappaliban. Aztán szépen lassan végül leesett, hogy Niall és Liam átjöttek tegnap este és teljesen véletlenül kidőltünk. Magam mögé nézve egy kiterült Niallel találtam szembe magam, mely csak azt jelentette, hogy szegény srác testét a párnámnak használtam. Liam a kanapén folyt szét, Harry pedig ugyancsak a földön, a pizzás dobozok mellett feküdt az oldalán és ölelte magához a párnát. 
Halkan felnevettem a látványtól, majd megpróbáltam lassan felkelni, hiszen a nyakam eléggé becsípődött. A konyhába igyekeztem miután felkapartam magam álló helyzetbe, de aztán eszembe jutott, hogy nem volt semmi kajánk a hűtőbe. Emiatt egy kisebb morgás hagyta el a számat, majd a szobám felé indultam, hogy átöltözhessek és lemenjek a boltba, tekintve hogy eléggé éhes voltam és több mint valószínű, hogyha a fiúk majd felkelnek, ők is azok lesznek.
- Peyton? – összerezzentem mikor a nevemet hallottam a nappaliból. Miután felvettem a másik cipőm is, letettem a pénztárcámat a cipős szekrényre majd visszamentem a nappaliba – Hova mész? 
- Nincs semmi kaja szóval a boltba – válaszoltam halkan, figyelemmel léve az alvó Harryre és Niallre.
- Oh, szeretnéd, ha veled mennék? – ajánlotta fel, mire megráztam a fejem.
- Nyugodtan maradj és pihenj. Megleszek. 
- Ha egyszer felkelek, már nem tudok visszaaludni – nevetett fel halkan – Mehetek? Kérlek? 
- Gyere, ha szeretnél – vontam meg a vállam – Viszont akkor autóval megyünk!?
- Az enyémmel jöttünk, szóval, ha gondolod, akkor igen.
- Ha Niallé lenne, akkor is azzal mennénk.
Ő, velem ellentétben a leggyorsabban felkelt a kanapéról, felrántotta a cipőjét és már kint is volt a házból. Először hozzájuk tértünk be, ugyanis pólót szeretett volna cserélni meg fogat mosni. Én nem bántam, hiszen addig is volt időm körülnézni a lakásban, ami majdnem ugyanolyan volt, mint a mienk Harryvel.

Mikor odaértünk a Tescohoz, Liam szinte azonnal megragadta a bevásárló kocsit, majd mentünk is befelé. Érdekes látványt nyújthattunk, legalábbis én, tekintve hogy a hajam egy rendetlen gombócban ült a fejem tetején, a pólóm kicsit gyűrött volt – legalábbis amennyi kilátszott a kardigánomból – és rajtam egy majdnem két számmal nagyobb melegítő volt. Liam szinte ugyanúgy volt, mint én, annyi kivétellel, hogy neki nem volt a haja gombócban és nem volt a felsője gyűrött. De őszintén nem izgatott. Jobban el voltam foglalva a nyakammal, mely egyre jobban fájt, mintsem azzal, hogy az emberek mit gondoltak rólam.
- Liam. Mit kell csinálni hogyha, elalszod a nyakad és fáj, mintha muszáj volna? 
- Van otthon jégzseléd? 
- Jelenleg nincs – válaszoltam – Miért, ha azzal bekenem, akkor jobb lesz? 
- Nem azonnal, de igen, fél-egy óra után már meg sem érzed a fájdalmat.
Mivel azonban öt percenként nyavalyogtam, elmentünk és megkerestük, majd Liam kinyitotta a jégzselét és bekente a nyakam ahol fájt. Utána persze nem tette vissza a polcra, pedig mondtam neki, inkább betette a bevásárló kocsiba, mondván, hogy jól fog még nekem jönni. Ezután szinte megpakoltuk a kocsit mindenféle cuccal, ami kellett otthonra tekintve, hogy semmink nem volt. Ugyanakkor eszembe jutott, hogy a hétfői napom Harryvel fuccsba ment, hiszen az lett volna a bevásárlói napunk. 
- Csak mondd meg neki hogy nem bírtad tovább az éhséget – ajánlotta nevetve Liam miközben beálltunk egy kasszához és neki állt kipakolni a szalagra – Meg nem hiszem, hogy emiatt kiakad majd. Szerintem inkább csak örülni fog, amiért levetted a súlyt a vállairól.
- Remélem.
- Hogy van a nyakad? – érdeklődött.
- Nem is gondoltam rá – feleltem meglepődötten – Már nem érzem, hogy fájna! 
- Akkor jól van – mosolygott – Örülök, hogy segíthettem.
Miután fizettem, elhagytuk a boltot és elkezdtünk bepakolni a kocsiba. Az út visszafele gyorsan meg volt, így fel sem eszméltem, amikor már a ház előtt is voltunk. Niall segített bepakolni a házba, Harry azonban eltűnt, mint kámfor a levegőben. 

4 megjegyzés:

  1. Hello^^
    Nos azzal kezdeném hogy nagyon érik nálam egy szívroham. És ha ez bekövetkezik akkor elvárom hogy meglátogass a kórházban és elmeséld a sztori véget. Csak hogy a lehetséges többi szívrohamot kórházi körülmények között éljem át. Köszönöm!
    Ami a részt illeti. Hayton! ♡ szerintem én vagyok az első számú és legelszántabb shipperük. Az, hogy babynek szólítja, az hogy mennyire kiakad azon hogy Pay kiakadt, hogy azt mondja hogy nem érdekli hogy nincsenek együtt ő mégis fontos számára, és az hogy kézen fogva járkálnak. Nekem olyan sokat számít. És persze gondolom nekik is.
    Örülök hogy végül Harry családja jól fogadja Paytont és hogy Pay tudja élvezni a bulit a végére. Örülök hogy a fiúkkal is ennyire kijön. Liam milyen kis tapasztaltan lekezeli Pay nyakát ott a boltban :D na és igen. Ha Payről van szó tutira a későbbiekben is szükség lesz arra a jégzselére.. Harry elrohanását nem értem a végén. Mármint hogy azon akadt ki hogy Liam meg Pay együtt mentek el, vagy alapból mikor hazaérek már nem volt ott. És ha az utóbbi akkor hova tűnt és miért. De tudom, tudom, majd a holnapi részben - vagy a későbbiekben - kiderül :))
    Well egyre jobban imádom Haytont és a közös jeleneteiket. És folyamatosan egyre jobban várom a következő részeket^^

    xxHeni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aw, persze, hogy meglátogatlak, haha. :D But remélhetőleg nem kell odáig jutnod. :D Heyton próbálom még ennél is szerelmesebbre írni a jövőben, ki tudja, mi lesz belőlük, haha. :D Igen, a Styles fam egyik fele jól fogadta Payt, hiszen nem akartam közöttük konfliktust. Lesz az majd elég a jövőben. ;D
      Oh, és mielőtt elfelejtem, Pay neve 'e'vel van írva, nem 'a'val. :)

      ♥xx

      Törlés
  2. Drága Úrnőm!
    Ma, mikor megnyitottam a blogot - első dolgom az volt természetesen -, az jutott eszembe, hogy nem régiben új designről beszéltél nekem, és érdeklődni szeretnék, mikor lesz megváltoztatva?
    Továbbá Peyton kiakadását imádtam, nem tudom miért, egyszerűen csak élveztem azt, ahogy ennyire bele lovallta magát saját kitalációba. Lol, hajlamos vagyok rá én is.:D Und talán azért is tetszett az egész ennyire, mert cukinak találtam azt, hogy mennyire aggódott, hogy esetleg nem fogja Harry családja kedvelni őt. Most már nyilvánvaló, amit még te sem írtál, és Peyton sem gondolt, hihi.:3
    Azt sajnálom, hogy nem ismerhettük meg közelebbről Trentont, Dest és Trenton menyasszonyát, testvéri civakodást vártam, but, jó lesz az majd később is.;)
    Mikor másnap reggel Pay felkelt és totál elzsibbadt a nyaka, akkor az első gondolatom egyből az volt, hogy majd Harry megmasszírozza neki. Ne kérdezd, miért, úgyis tudod.:D
    Und Heyton pillanatai, eléggé szerelmesek! Amit persze egyáltalán nem bánok, sőt előre rettegek az általad ismételgetett veszekedésektől. Úgy érzem, hogy Peytonnal egy veszekedés elég durva lehet.
    Ugrok is a kövi részhez, mert én megtehetem!;)

    Alázatos Alattvalód,
    Patricia P.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mint említettem az elején, nem igazán tudom, hogy mi ment rajtam keresztül, amikor kikészítettem Peytont. :D De remélem, hogy megérte, hiszen szerintem, legalább így is látni lehet, hogy mennyit jelent neki Harry és Harry családjának véleménye. :D
      A veszekedésre csak annyit tudok mondani, hogy már tervezem, és remélem, hogy eszembe jut valami ütő. ;)

      ♥xx

      Törlés