2015. augusztus 28., péntek

26. // Csak tegyünk pontot a végére.

Hiii,
Oké, talán azt mondtam az előző résznél, hogy nem fognak veszekedni minden részben, és ígérem, hogy ez így is lesz. :D Azonban ez a fejezet és azt hiszem a következő egy kicsit drámaibb lesz, mint az eddigiek. :D Uhh, nagyon szépen köszönöm Aurorának és Krisztinek a díjakat, azonban én nem igazán osztogatom már az ilyeneket. :) De ettől eltekintve, tényleg hálás vagyok, amiért gondoltatok rám! ^^♥ Ah, és a 33 olvasó!! Köszönömmm.♥:D Jó olvasást. xx

// Peyton Hollingsworth

Meglepőnek tartottam, hogy mennyire gyorsan teltek a napok. Bár ezzel együtt, Harry is többször töltötte velünk, velem az idejét. Lisa is próbált egyszer-kétszer velünk lenni, de mivel nem foglalkozott vele senki, ezért inkább csak hagyta, hogy Harry velünk legyen, ő meg a barátnőivel töltötte a szüneteket. Harrynek nem hiányzott, legalábbis nem mutatta, a fiúkat nem érdekelte a lány, engem meg végképp nem. Hidegen hagyott, ha velünk volt, ha nem. Ő nem szimpatizált velem már a kezdetektől fogva, pedig nem adtam okot arra, hogy így viselkedjen velem szemben.

Ő azonban igen. Mióta Harryvel kavarni kezdtek, a sráccal egyre több vitába keveredtünk. Még ha nem is volt szó semmiről, akkor is volt, hogy egy héten legalább négyszer összevesztünk. Jobb esetben, ez külön napokon történt, rosszabbakban, pedig egy nap akár hússzor is vitatkoztunk. És tudjátok mi a legrosszabb? Hogy a semmin kezdtünk el vitázni, és valahogy mindig Lisához tértünk vissza. Még beszélnem sem kellett a lánnyal, nem hogy ránéznem, ahhoz, hogy Harryvel összeakadjon a bajuszunk.

Így hát visszagondolva arra, hogy a kapcsolatunk kezdett újra a régire hasonlítani, nem is olyan fényes a dolog. Ülhetett velünk ebédkor, jöhettem vele a suliba és mehettem vele haza, mindig volt valami, amin civakodtunk. És ez igazán meglátszott a jegyeimen is.

Angolból éreztem, hogy nagyon sokat csúsztam, és ezt a tanár is megjegyezte. Drámán is volt, hogy úgy elbambultam, hogy a tanárnak a fülembe kellett ordibálnia, mert nem hallottam meg semmit. Azt szóba sem hozva, hogy elő kellett adni az egyik szerepemet, melyet már szeptember óta gyakoroltam, és teljesen elbasztam. Összekevertem a mondataimat, és volt, hogy olyan dolgokat is megemlítettem, amit angolon vettünk. Mrs. Holt valószínűleg látta, hogy mennyire kilehettem, ezért elengedte a jegyemet, különben egy hatalmas F lett volna. Aztán matek... a tanár íratott velünk egy tesztet, hogy megnézze, ki hogy áll a tananyaggal. Természetesen, ez egy olyan napra esett, amikor a matek, az utolsó órám. Tekintve, hogy mennyire lehúz a sok óra reggel, délutánra már nem igazán marad semmi az odafigyelésemből. Arról nem is beszélve, hogy aznap totál idegesen ültem be az órára, majd amikor beadtam a papírom, sírva is fakadtam és a tanár hazaküldött. Órákig sétáltam körbe-körbe a Hyde Parkban, majd olyan fél hat felé találtam haza.

És hát a mai nap volt az, amikor megtudtuk, hogy mennyire fényesen sikerültek a dolgozataink. Ami mellesleg eszeveszetten egyszerű volt, de visszagondolva a csütörtöki napra, ezer százalék, hogy mindent elrontottam.
- Peyton, nyugodj le – szólt rám Niall, amikor beértünk a terembe, s elfoglaltuk a helyünket – Minden rendben lesz, ne aggódj. Ha el is rontottad a tesztet, ne rágódj rajta. Nem fogja lerontani a jegyedet.
- Nos, ha itt nem is rontom le a jegyemet, akkor más tantárgyakban sikerülni fog – horkantottam fel, míg lefeküdtem a kezeimre és eltakartam az arcom – Kikészít ez a sok tanulás és mellette Harry hülyesége. Ő miért nem csúszik lefelé? 
- Ne aggódj, ő is tiszta ideg – sóhajtott fel – Komolyan mondom, hihetetlenek vagytok. Együtt sem vagytok, de úgy veszekedtek, mintha egy idős házaspár lennétek. 
- Ugh, ne is emlegesd a házasságot és az ő nevét egy mondatban – morogtam – Még csak gondolni se gondolj rá. Nincs az az isten, hogy én hozzá menjek feleségül. 
- Most még ezt mondod – nevetett fel – Majd pár év múlva meg már az eljegyzési gyűrűt nyomod az orrom alá. 
Erre már nem tudtam mit mondani. Nem csak azért, mert a végső csengő megakadályozott benne, hanem mert úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Miután még páran beléptek a terembe, a tanár köszöntött minket, majd a dolgozatokról kezdett el beszélni. Valami, amiről semmi kedvem nem volt hallani. Aztán fellélegeztem. Azt mondta, hogy majd csak óra végén osztja ki őket, nehogy azzal legyünk elfoglalva. Egy és fél óra idegesség nem fog már betenni nekem, nem igaz?

Pár lépésre volt tőlünk Mr. Bobby, lapokkal a kezében. Nem akartam látni a jegyemet. Talán túl drámaian veszem az egészet, de sokat jelentett nekem az, hogy jó tanuló legyek. Szerettem volna valaki lenni a nagyvilágban, és tudtam, hogy a tanulás egy olyan dolog, ami segíthet abban, hogy elérjem a célom. Lehet, hogy még csak az első évemet töltöttem egyetemen, nem szerettem volna rontani. Számomra, egy rém álom lett volna. 
- Nyugalom, Miss. Hollingsworth – mondta a tanár, kedves mosollyal az arcán, aztán mielőtt letette volna a papírom, így szólt – Tudom, hogy mennyire maximalista vagy, Peyton. Ki ismertelek ez alatt a pár hónap alatt. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon okos vagy. Ne engedd meg ennek az egy jegynek, hogy elbizonytalanítson. Én hiszek benned.
Már a kezdetektől fogva a kedvenc tanárom volt. Nem csak azért, mert imádtam a matekot, hanem mert jó fej tanár volt. Nem teledumálta a fejünket, hanem normálisan tanított. Ha nem értettél valamit? Megkérdezted, és ő elmagyarázta úgy, hogy megértsd. Nem pedig leordította a fejed, mint más tanár. És az órák nem csak a számokról és egyenletekről szóltak, hanem a saját, privát életeinkről is. Beszélgettünk. Arról, ami történt velünk, arról, ami fog. 
Senki nem vette körülöttünk észre, hogy mennyit jelentettek nekem azok a szavak. Mr. Bobby azt mondta, hogy ő hitt bennem. Ő volt az egyetlen tanár, aki valaha is ezt mondta nekem. Persze, voltak más kedvenc tanáraim is. De ő valahogy kimagaslott. A kedvessége különleges volt. Úgy kezelt minket, mintha a gyerekei lettünk volna. 
- Köszönöm – suttogtam mosolyogva, miközben Niall átdobta a vállamon a kezét és megölelt. 
Mr. Bobby csak biccentett, majd tovább ment. Mutatóujjam oldalával megtöröltem a szemeim, aztán halkan elnevettem magam. Komolyan megkönnyeztem a tanár szavait? 
- Mit kaptál? – kérdeztem végül Niallt.
- Nem akarom, hogy rosszul érezd magad…
- Csak mutasd nyugodtan – vágtam közbe – Szeretném tudni. 
Felsóhajtott, aztán felfordította a lapot, amin egy nagy, piros B volt, bekarikázva. Aztán átpillantottam az enyémre, és hirtelen levegő után kaptam. D.
- Istenem – motyogtam magamnak amint eltakartam az arcomat a kezeimmel – Ezzel sem fogok dicsekedni anyuéknak. 
- Túl leszel rajta, Pay Pay – mondta Niall mosolyogva. A becenév, mely elhagyta az ajkát, Harryre emlékeztetett. Ő szokott így hívni néha napján – Na, menjünk.

Ahogy leültem az asztalhoz az ebédlőben, a tesztemet néztem. És persze írtam oda a helyes választ, amit kiszámoltam a telefonom számológépén. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért volt Harry ilyen nagy hatással rám és arra, hogy elbaltázzam a világegyetem egyik legkönnyebb papírját.

Niall többször is el akarta előlem csenni a papírt, és azzal is fenyegetett, hogy eltépi, ha egyszer a kezébe kerül. Ez ment egészen addig, míg életem egyik nagyobb felborítója meg nem érkezett. Más néven ismert, Harry Styles. Még köszönni sem köszönt, csak beszélni kezdett hozzám.
- Peyton, beszéljünk, kérlek.
- Minek? – néztem rá fintorogva – Mindig beszélünk, aztán másnap már megint szarban vagyunk. Mi értelme van annak, ha beszélünk? Úgy is ugyanoda fogunk kikötni. Felesleges. Mint ahogy a próbálkozásod is. Majd ha eltűnteted ezt a D-t a tanár jegymappájából vagy mijéből, akkor beszélhetünk. Oh, és ha előadtad a szerepemet tökéletesen, meg, ha megírtad a kétezer szavas esszémet angolra. Addig inkább ne is nézz rám. 
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy sajnálok mindent és véget vetettem mindennek, ami köztem és Lisa között volt. Reméltem, hogy tudnánk beszélni, de megértem, hogy dühös vagy rám. 
Ezután megfordult és elment. Mintha semmi nem történt volna. Felmorrantam, idegességemben felálltam és még a dolgozatomat is széttéptem. Miért kell ennek a srácnak összezavarnia? Egyáltalán miért vonzanak hozzá ilyen mély és bosszantó érzések?

Méretes léptekkel hagytam magam mögött a többieket és igyekeztem a recepcióra. Nem volt elég idegzetem ahhoz, hogy a nap további részét egy olyan helyen töltsem, ahol esélyem volt összefutni a sráccal, aki minden lehetséges úton összezavart. 
Mivel ebédkor simán ki lehetett menni a suliból, csupán kijelentkeztem, mintha enni mentem volna, azonban tudtam, hogy visszajönni már nem fogok. Előkaptam a telefonom a zsebemből, és szinte azonnal Eleanor számát tárcsáztam. Ő volt az egyetlen, akire számíthattam és nagyon reméltem, hogy lesz rám ideje. 
Pár kicsöngés után, felvette. 
- Mit akarsz? – Eleanor hangja helyett Louisét hallottam és szemeimet automatikusan forgattam meg. Még neki is az agyamra kell mennie? 
- Eleanort, nem téged – válaszoltam ugyanolyan flegma stílusba – Különben is, miért te veszed fel az ő telefonját? 
- Körmözik, szóval nem ér rá – mondta – Különben is, neked nem iskolában kellene lenned? 
- Mit érdekel az téged, hogy hol kellene lennem? Csak add át Eleanornak a telefont. Pár perc az egész. 
Motyogott valamit, de végül teljesítette a kérésem.
- Történt valami, Holls? – aggódó hangja egy sóhajt váltott ki belőlem. 
- Nem szeretnék telefonon beszélni erről. Meddig dolgozol? 
- Az utolsó vendégem van itt, körülbelül még fél óra. 
- Jó, akkor szerintem elsétálok hozzátok, ha veled rendben van?! 
- Elküldhetem Louist, hogy felvegyen – ajánlotta, mire én és az említett srác is egyszerre kiáltottuk, hogy „nem” – Nézd, tudom, hogy nem vagytok egymás nagy rajongói, de nem akarom, hogy sétálj, rendben? És szeretném, ha legalább beszélő viszonyban lennétek. Sokat jelentene. 
- Istenkém – lehunytam a szemeim és egy mély levegőt vettem, majd így szóltam – Mit meg nem teszek érted. 
Boldog nevetése csengett a fülemben még az után is, hogy letettük a telefont. Fel kellett dolgoznom, hogy pár perc és egy légtérben leszek a sráccal, akivel ki nem állhatjuk egymást. Milyen szép. 
Nem sokkal később, egy fekete Porsche állt meg előttem, benne pedig egy nem túl boldog Louis ült. Legszívesebben hátra ültem volna, csak hogy ne kelljen közel lennem hozzá, de mivel látszott rajta, hogy akármikor, váratlanul felrobbanhat, így inkább csak beültem az anyósülésre és becsatoltam magam. 
- Hogyhogy átjössz hozzánk? – kérdezte csendesen, miután az index kattogott egyet-kettőt. Ebből is látszott, hogy mennyire csendesség volt; még a leghalkabb hangokat is hallani lehetett a kocsiban. 
- Mert El a barátnőm, és beszélni szeretnék vele? – válaszom inkább egy kérdésbe torkollott, de őszintén nem érdekelt – Elhiheted, hogy nem az arcodat szeretném bámulni. 
- Túlléphetnénk a makacskodáson? – kérdezte feszülten – Elegem van abból, hogy Eleanor mindig lerágja a fülem veled kapcsolatban. 
- Oh, isten hozott a klubban! – jegyeztem meg hamisan elvigyorodva – Nem te vagy az egyetlen, akinek elege van. 
- Csak tegyünk pontot a végére. Legalább előtte. Máskor meg úgy sem találkozunk, szóval teljesen mindegy. 
- Tudod, ez nem ilyen egyszerű – nevettem fel keserűen – Az én részemről mindig is viccként ment az egész, de ahogy elnézem, számodra ez egy igazi „harc” volt. És sajnálom, de ezt nem lehet csak ilyen könnyen elfelejteni. 
- Sosem volt veled semmi bajom, szóval ne keverd a szart. Igaz, az esetek többségében az agyamra mész, de egyszer sem vettem véresen komolyan a civakodásunkat. Szeretem húzni az agyad. És Eleanorét is. 
- Ugh, oké – mondtam – Akkor azt hiszem, eláshatjuk a csatabárdot. De nem teljesen. 
- Tőlem rendben van – kacagta el magát, amely engem is mosolygásra késztetett.

**

Órákat töltöttem náluk. Tömören beszámoltam a helyzetről, melyet Louis is hallott, de nem izgatott. Semmi olyat nem mondtam, amiről nem kellett volna tudnia, plusz amúgy sem haverok Harryvel, szóval nem bántam. De persze megjegyzéseket kellett tennie mindenre, miszerint sosem gondolta volna, hogy ilyen szeszélyes tudok lenni. Holott, ő egyike volt azon embereknek, aki tudta, hogy nem lehet engem olyan könnyen felcseszni. És amikor ezt elmondtam neki, ő azzal vágott vissza, hogy Harrynek még is sikerült. Erre meg már én nem tudtam mit mondani.
Rendeltünk egy pizzát majd miután megettünk mindent, hét óra fele Louis hazadobott. Én is meglepődtem, amikor felajánlotta, Eleanor is egészen meghátrált, ő pedig valószínűleg nem volt magánál. Talán belecsempésztek valamit a pizzába, ki tudja. 
- Ha bármikor szükséged van egy körre a suliig meg vissza, hívj nyugodtan – közölte velem, mielőtt kiszállhattam volna a kocsiból. 
Aprót bólintottam, megköszöntem majd már ott sem voltam. Fáradt sóhaj hagyta el az ajkaim, amint bezártam magam mögött a kaput, és a garázs előtt megláttam Harry kocsiját. Nem kellett egy újabb veszekedés. Nem kellett egy újabb komoly, semmit sem érő beszélgetés. Minden, amire szükségem volt, az a régi Harry volt, ugyanis a srác, akivel az elmúlt hetekben éltem, halál biztos, hogy nem az volt, akit én megismertem a kezdetek kezdetén.

Aztán a lélegzetem a torkomon akadt, hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történik vagy történt. Égett szag töltötte be a házat, és ahogy beljebb mentem, rá kellett jönnöm, hogy a konyhából jött. Amint beértem, az asztalra tévedt a tekintetem, ami kis híján leégett, köszönhetően a gyertyáknak és az asztalterítőnek, ami bele lógott s lángra kapott. Emellett néhány fehér rózsaszirom is elégett, melyek az asztalon voltak elszórva a két tányér mellett.  
Eszeveszetten kezdtem el fújni a gyertyákat, hogy kialudjanak, s mikor ez megtörtént, az ablakokat is kitártam, hogy ki menjen a bűz. Nem értettem semmit. Mi volt ez az egész felállítás? És legfőképpen, Harry miért nem figyelt rá, ha már romantikázni szeretett volna a kis barátnőjével? Akiről mellesleg azt mondta, hogy már nem az, mert szakított vele. 
- Oh, ne! – éppen a kezembe vettem a megégett abroszt, amikor egy hang megütötte a fülemet, és egy nyúzott, vörös szemű, csalódott tekintetű srác nézett vissza rám. Nos, a kis estéje kárba ment. 

4 megjegyzés:

  1. Ahhhhhhhhhhh
    Nos, lol, tényleg nem számítottam ilyen részre, miután azt írtad, hogy nem fognak mindig veszekedni, meg miután Harry szülinapja is olyan jól sikerült:D but nem bántam:3
    Soo nekem tetszett a rész, haha, mint mindig!:D Idk miért szeretem, ha kicsinálod Payt:D
    Mr. Horan pszichológushoz légy szíves, mint asszisztens nője írj fel engem egy időpontra, nagyon -nagyon szívesen elbeszélgetnék vele!:3 Imádom, ahogy vigasztalja, helyre rakja Payt:3
    Mivel a spoilerekből valamennyire emlékszem a végére, valamint a folytatásra virul a fejem!:3 Na meg aztán, vasárnap is mindjárt itt van, soo még jobban.
    Mint mindig, most is meghoztad a kedvem az íráshoz:3♥

    Alázatos&Vigyorgó Alattvalód,
    Patricia P.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Heytonnak lesz ám még nagyobb veszekedése is, bár szerintem már említettem neked. :3 Harry szülinapja után nem igazán akartam azt, hogy minden habos-babos legyen, hiszen akkor nem lenne érdekes, nem igaz? :D Lesz még elég idő arra, hogy szerelmeskedjenek. :D És több mint valószínű, hogy mindannyian azt várjátok - igazából én is. :D

      Mr. Horan jelenleg nagyon elfoglalt, szóval nem igazán tudok időpontot adni. Bár, lehet, hogyha bevetek egy kis szexisséget vagy valamit, akkor képes leszek befúrni téged az egyik napra. ;)

      ♥xx

      Törlés
  2. Hű, a végével kezdeném. Remélem hogy Pay kapta volna a gyertyás vacsorát kiengesztelés képpen. Na és Harry sírt volna? Vagy csak ennyire azt szeretném hogy megbánja a dolgokat? Nem tudom, de ugye nemsokára kiderül majd. :)
    Ami Louist és Payt illeti, én örülök hogy megpróbálnak egy kicsit békésebben lenni egymással. Nem hiszem hogy El sokáig tűrné még az ő civakodásukat. És tetszik hogy Lou próbál kezdeményezni. Én azt sem bánnám ha majd a jövőben közelebb kerülnének egymáshoz. De persze ez nem kívánságműsor :D Pay megint elég durva volt Harryvel, meglepő hogy ilyen rossz a viszonyuk a szülinapon történt dolgok ellenére is. És az hogy Harry "dobta" Lisat egy jó pontnak kéne lennie de a mi kis Peytonunk elég makacs. De remélem hogy tisztázódik ez az egész köztük, mert nem jó "nézni" ahogy külön külön szenvednek miközben egymásra lenne szükségük. Szóóóóval nagyon remélem hogy ez az egész minél hamarabb elsimul és visszatér a régi csipkelődő, szeretnivaló Heyton.
    #legyenmárvasárnap

    xxHeni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Anno, amikor írtam, így láttam jónak a dolgokat. :D Mert hát ugye ezt a részt még nyár elején írtam, azt hiszem. :D Nem igazán tudom, hogy miért így történt, azonban abban biztos vagyok, hogy teljesen más lenne az egész sztori, hogyha megváltoztattam volna valamit is. :) Remélem, hogy eltekintve attól, hogy a kapcsolatuk még eléggé remeg illetve Peyton eléggé keményen viselkedik Harryvel a történet még mindig egyedi és izgalmas. :3 Viszont ha jobban belegondolunk, ez csak Peyton személyisége, melyet eddig nem igazán mutatott. :)

      Louis & Peyton úgy látszik dűlőre jutottak, elvégre mindketten imádják Eleanort, és azt szeretnék, hogy a lány boldog legyen. És hát ha két olyan ember, akik közel állnak Eleanorhoz nem tűrik meg egymást, akkor ez valószínűleg egy kicsit nehezebben sikerül a lánynak. :D

      Oh, és visszatérve Heytonra, a vasárnapi rész már előnyükre lesz. :) A dolgok megváltoznak, és onnantól, legalábbis egy darabig, majdnem minden bökkenőmentes lesz. :)

      ♥xx

      Törlés