2015. szeptember 2., szerda

28. // Szeretem látni, amikor mosolyogsz.

Hiii,
Sok-sok-sok Heyton pillanat, ami egy kicsit arra enged következtetni, hogy talán már elegetek van a sok habos-babos dologból, amit ezek ketten csinálnak. :D Bár ettől függetlenül, én imádom, és ha úgy adódna, akkor az egész történet abból állna, hogy szerelmeskednek. :D De hiszem, hogy abból gyorsan elegetek lenne, lol. Damn, sajnálom, megint feleslegesen dumálok. :D Szall, a részben még lesz egy szereplő, múltbeli alak, aki felbukkan, noha még nem személyesen. :) Véleményeiteket várom, mint mindig. :) Jó olvasást! Xxx

// Peyton Hollingsworth

Kisebb sokként ért, amikor megláttam Louist a fekete-fehér csíkos focimezben. Mármint, mindig is tudtam, hogy a gyerek értett a focihoz, és híres focista szeretett volna lenni, de hogy iskolába menjen tanítani vagy ilyesmi, sosem fordult meg a fejemben. Minden, ami nem tetszett, az volt, hogy sokat beszélt Harryvel. És mivel már nem egy beszélgetésemnek volt fültanúja, amit Eleanorral vittem véghez, nem akartam, hogy akár még csak véletlenül is kikotyogja őket Harrynek. Nem mintha már lett volna jelentőségük, hiszen azóta minden rendben van köztünk, legalábbis remélem, csupán nem szeretném visszahallani a saját szavaim.

És hát, mint legjobb barátnő, természetesen elfecsegtem Eleanornak, hogy a mai naptól kezdve lehet, hogy többet látom majd a pasiját, mint valaha is szerettem volna. Ő persze csak nevetett a telefon túlsó oldalán, majd közölte velem, hogy ő pontosan tudta ezt, csak nem akarta elmondani. Majd, mint mindig, akkor is elcsavarta a témát, és rólam kérdezgetett, meg arról, hogy beszéltünk-e már Harryvel. Amikor tömören elmondtam neki, hogy újra jóban vagyunk, szinte láttam magam előtt, amint kiugrott a bőréből és idióta mosollyal az arcán visongott.

Meglepett, hogy milyen sokáig beszéltem Ellel, ugyanis már csak akkor tettem le a telefont, amikor a fiúk megindultak az öltözők felé. 
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte Louis minden köszönés nélkül, amint helyet foglalt mellettem – Nem tudtam, hogy érdekel a foci. 
- Nos, valahogy haza kell mennem, nem igaz? De amíg Harry edzésen van, nincs rá esélyem, ugyanis nem sétálok. A kocsiját meg nem bízza rám, hiába tettem le a jogsimat. 
- Miért nem veszel autót? Sokkal egyszerűbb lenne. 
- Tudod, lehet akármilyen egyszerű, ha az ember maga a definíciója a lustaságnak. 
- Uh, nem fáradtál bele abba a szóba? – vigyorodott el gonoszul, mire megforgattam a szemeim – Na, de mindegy is. Legalább többet látjuk egymást. 
- Nagyon örülök neki – mondtam szarkasztikusan.
Eztán felállt és beszélni kezdett Mr. Russellel, aki félre hívta. Nem sokkal később, én elindultam az öltözők felé, ahol általában mindig találkozok Harryvel egy-egy edzés után. Éppen ezért nem is lepődtem meg, amikor ő már ott állt, a falnak dőlve. A hajából csöpögött egy kicsit a víz, melyek sötét foltokat kreáltak a sötétkék pólóján. A fekete Nike táskája a lábai mellett a földön csücsült, ujjai fürgén nyomogatták a telefonja képernyőjét. 
- Ilyen gyorsa lefürödtél? – kérdeztem mosolyogva amint elé álltam, összefont karokkal.
- Csak beálltam és levizeztem magam – nevetett fel – Majd otthon lefürdök. 
- Ahogy gondolod – vontam vállat – Mehetünk? 
- Hol van a karikám? – pillantott fel rám a telefonjából, melyet utána azonnal el is tett a zsebébe.
- Oh, tényleg – jutott eszembe az ékszer, amelyet előhúztam a zsebemből majd így szóltam – Betehetem neked? Nem fog fájni? 
- Ha szeretnéd – mosolyodott el, majd egy kicsit lejjebb hajolt és minimálisan kinyitotta a száját. 
Mikor átnyomtam a lyukon a kis karikát, felszisszent, én pedig rémülten néztem rá. Persze nem tartott sokáig, hiszen elnevette magát. 
- Megijedtem ám, te vadállat! 
- Jól van már, te! – karjait szorosan a nyakam köré fonta és úgy ölelt meg, mint ahogy a nagymamák szoktak. Szorosan. De annyira szorosan, hogy alig kaptam levegőt – Hol van a kis golyó a végéről? 
Beleejtettem a tenyerébe a golyszit, melyet rátekert a piercing másik felére, hogy ne essen ki a szájából. Még hetek elteltével is elképesztett, hogy mennyire jól állt neki és mennyire imádtam, amikor megcsókolt. 
- Harry.
- Hmm? 
- Mivel nincs otthon semmi kaja, elmegyünk a mekibe? – felnevetett, aztán rábólintott az ajánlatomra. 
Szerettem, hogy nem kellett sokáig győzködnöm semmiről. Ha szerettem volna valamit, akkor azt a kívánságom teljesítette. Hatalmas, meleg tenyere találkozott az enyémmel kettőnk között, míg kisétáltunk a suliból, majd összefűzte az ujjait az enyémekkel. 
- Mi lenne, hogyha gyalog mennénk? Harminc perce van innen körülbelül, ha sétálunk és még nincs sötét.
- Belemennék az ötletbe, de egy, lusta vagyok, kettő, nem akarok sötétben visszajönni. Mert lehet, hogy most még világos van, de ki tudja, mikor jönnénk vissza a kocsiiért. 
- Pay, hogy akarsz akkor így edzőterembe járni? 
- Az más – nevettem el magam – De ahh, a séta az nem az én asztalom. Mikor nem beszéltünk, és a srácoknak edzése volt, akkor gyalog kellett hazamennem. Kész rémálom volt. 
- Meghiszem én azt.

**

Amikor megérkeztünk a gyorsétterembe, elmosolyodtam az üresség láttán. Ha voltak is, akkor inkább családok foglaltak el kisebb boxokat vagy éppen idősebb emberek. Örültem, mert nem voltak korunkbeliek vagy fiatalabbak. Valószínűleg vicces lett volna megélni ugyanazt, amit még anno kellett, amikor a lányok „rátámadtak” Harryre a sorban majd később az asztalunknál is. 
- Mit kérsz? – fordult felém Harry, amikor már a sorban álltunk.
- Én fizetek – válaszoltam meg a kérdést, bár helytelenül – És csirkefalatkákat, mint mindig. 
- Eszel te mást is ezeken kívül? – kérdezte nevetve – Amúgy nyugodtan elteheted a kártyádat, én fizetek, nem mintha nem lettem volna eléggé tiszta.
- Oh, csönd legyen, Tarzan. Én vagyok ma a házigazda. Ha nem is én húzom le a kártyát, akkor te fogod. Így fizethetsz. 
- Istenem – sóhajtott fel lemondóan, aztán eltette a zöld kártyát – Oké. Most az egyszer. 
Diadalittasan elvigyorodtam, és a pulthoz léptünk. Harry rendelni kezdett, én pedig őt néztem. Miért nem volt olyan lehetőség, hogy őt rendeljem meg a csirkefalatkák helyett? Oh, mert akkor mindenki őt kérte volna! Ezt pedig nem engedhettem meg senkinek. Gondolataimból kirázódva követtem Harryt, aki az ujjaimnál fogva húzott maga után. Egy kissé eldugottabb asztalhoz ültünk le, s míg én a puha, beépített kanapé szerűséget foglaltam be, Harrynek muszáj volt a székre ülnie. Egyszerűen nem tudtam elviselni, ha az emberek mellettem szorongtak és ettek, amikor volt máshol is hely, mondjuk velem szemben. 
- Nem furcsa, hogy van a szádban egy vas darab? – kérdeztem a semmiből; tekintetem megint a száján lévő ékszert térképezte fel. 
- Nem furcsa, hogy a füled ki van lyukasztva? 
- De az nem ugyanaz – ráztam meg a fejem – Nem kapsz bele az ujjaiddal? Vagy mit tudom én, a felsőiddel? 
- Néha, de már hozzászoktam. Miért érdekel ennyire? Talán te is szeretnél? Nem volt elég a tetkó? 
- Piercinget semmiképp – nevettem fel – Túl beszari vagyok én ahhoz, tekintve hogy rettegek a tűktől. 
- Tűfóbia? – aprót biccentettem – Hogy élted túl a tetoválást? 
- Fogalmam nincs. De emlékszem, akármennyiszer kellett menni az orvoshoz, hogy oltást adjon, mindig levertem egy fél órás hisztit, ha nem hosszabbat. Le kellett fogni, el kellett terelni a figyelmem. Mikor kicsi voltam, és a combomba kaptam, akkor folyamatosan feszítettem az izmomat, mert tudtam, hogy úgy nem adhatják be, hiszen beletörhet a tű a lábamba. 
- Komolyan, Peyton? Ennyire félsz tőlük? 
- Ember, rettegek, nem félek. Oh, és említettem már, hogy egy kisseb féle pánik tör rám, hogyha mellkasig érő vízbe megyek? Ha mondjuk, felcsap a torkomig vagy valami, akkor úgy érzem, hogy nem tudok levegőt venni, mert csak a vizet szívom be. Egyszer majdnem elájultam. 
- Minek mentél akkor annyira be? Nem azaz ésszerű, hogyha sekély vízben maradsz? 
- Ezt mond a makacs énemnek – vontam vállat, s ekkor megjelent a pincér, a tálcáinkkal a kezében – Köszönjük. 
- Jó étvágyat! – mondta mosolyogva, majd megfordult és elment. 
- Na, és neked van valami fóbiád vagy félelmed? Nem tudom, ez a két szó ugyanazt jelenti vagy nem? 
- Hát, egyszer, mikor kicsi voltam, elmentünk egy állatkertbe. És hát kíváncsi gyerek voltam akkor is, és mivel be lehetett menni a kecskékhez és lovakhoz, én bementem. Örültem a fejemnek meg minden, aztán nem tudom már miért, de lehajoltam és mikor felegyenesedtem, megfejeltem egy lovat. Aztán aznap később, még egy kecskét is. Így hát egy kicsit tartok tőlük. Főleg mert kis híján megrúgott a ló, amikor megfejeltem.
Nincs mit tagadni, felszakadt belőlem a nevetés. Eldőltem a hosszú díványféleségen és nem igazán láttam a végét annak, hogy mikor fejezem be a kacagást. Elképzeltem magam előtt egy kicsi Harryt, aki bemászik, az állatokhoz majd megfejel közülük két külön fajtát is. 
- Örülök, amiért jól szórakozol a nyomoromon – nevetett ő is fel.
- A nap akármelyik szakában képes vagyok az ügyetlenségeden nevetni. Szerinted mikor holt részegen vittelek haza, mit csináltam? Megszakadtam a nevetéstől.
- Nos, legalább te viccesnek találsz.
- Oh, a vicceid még mindig nagyon rosszak – néztem rá vigyorogva majd én is enni kezdtem.
- Még is mindig nevetsz rajtuk – kezdte védeni magát.
- Igen – értettem egyet, hiszen tényleg így volt – Nevetek rajtuk, hogy ne érezd magad rosszul. Szeretem látni, amikor mosolyogsz, szóval ez a legkevesebb, amit tehetek.

**

Mikor hazaértünk, már sötét volt, és ezt nem győztem Harry orra alá dörgölni. Arról nem is beszélve, hogy mindketten tele ettük magunkat, így hát a sétálás messze állt mindkettőnktől. Mikor beléptünk a házba, Harry lehajolt előttem majd felvett egy borítékot, melyen az én nevem állt. Ő nem foglalkozott vele sokat, csak átadta nekem, de amikor kinyitottam a levelet és az aljára néztem, ahol alá lett írva, probléma nélkül olvastam el a nevet; Lincoln. A homlokom ráncba borult miközben elkezdtem olvasni a sorokat, immáron a nappaliban állva.

„Kedves Peyton,

Évek teltek el azóta, hogy elhagytalak. Téged és anyád is. Visszatekintve a múltra, egy részem mélységesen bánja a szánalmas tetteim, de tudom, hogy semmit nem csinálnék másképpen. Jade elmondta, hogy tökéletes életed van, és ez minden, amit szeretnék neked. Még akkor is, ha nem ismerlek, ahogy te sem engem. Bízom benne, hogy boldog vagy és egy pillanatig sem hiányzok neked. Hogy is hiányozhatnék? Hiszen azt sem tudod, hogy ki vagyok. Ami eléggé elszomorító. De anyád helyében én sem meséltem volna magamról sok mindent.

Az életem teljes fordulatot vett. Amikor te megfogantál, még csak eszetlen tinédzser voltam, Jade is. Nem tudtuk, hogy mit csinálunk, csak megtörtént. Nem akartam megállapodni egy nő mellett, élni akartam az életem. Bulik, pia, csajok. Aztán egy váratlan pillanatban, a szüleimnek költözni kellett, munka miatt. Azóta is Amerikában élek, ha érdekelne. Mint mondtam, az életem más lett. Abba hagytam az ivást, miután kikerültem a rehabról. Nos, nem mintha lett volna más választásom, nem igaz?! Ez körülbelül akkor történt, amikor huszonkettő voltam. Ekkor találkoztam életem szerelmével is. Vicces, nem igaz? Azt hittem, hogy anyád az, de rá kellett jönnöm, hogy nem.

Azóta van egy lányom. És két fiam. Boldogan élünk North Carolinában. Sokat gondolkodtam azon, hogy meghívjalak-e valamikor? A srácok és a feleségem is szeretnének veled találkozni… elvégre, az első szülött lányom vagy. Persze, megértem, hogyha te nem vagy benne ebbe az ötletbe. Egészen eddig nem kerestelek, akkor most mit akarok, nem igaz?

Mindannak ellenére, hogy sosem találkoztunk, sosem láttuk egymást, hacsak anyád nem mutatott neked képet rólam, azt érzem, hogy el kell mondanom; büszke vagyok rád. Nagyon halványan tudom, hogy mit értél el az életben, köztük azt tudom, hogy London egyik legjobb egyetemének tanulója vagy. Csak így tovább, folytasd és érd el, hogy a szüleid büszkék legyenek rád. Az életben még sokra viheted.

Nos, remélem, hogy nem ez lesz az utolsó, hogy elolvasod a levelem. És remélhetőleg, kapok valamiféle visszajelzést tőled. Főleg ha anyád a jó címet adta meg, és nem egy hamisat diktált le. Nem is szeretnék több időt elvenni az életedből, valószínűleg vannak fontosabb dolgok is az életedben, minthogy a szánalmas apád levelét olvasd.

Minden jót a továbbiakban,

Lincoln.”

Zavartan fordítottam meg a lapot a kezemben, bár a hátulja üres volt. Sóhaj hagyta el a számat miközben összehajtottam a levelet és visszatettem a borítékba. Életemben nem hittem volna, hogy valaha is kapok majd tőle valamiféle életjelet. Persze, tudtam a telefonhívásokról, amit anya kapott, de nem gondoltam volna, hogy addig tolja ezt az egészet, míg meg nem tudja a lakcímem, csak hogy egy levelet tudjon küldeni. Amiben mellesleg leírta nekem a tökéletes életét. Akkor még is minek kellek én neki? Mert az első szülött lánya vagyok? Na és? Biztos vagyok benne, hogy az új lányát jobban szereti, mint engem valaha is fog. 
- Mit olvastál, ami ennyire lelombozott? – Harry hangja rántott vissza a jelenbe, hangja a fülem mellett csengett, hosszú karjai a derekam köré fonódtak.
- Csak… egy levél.
- Jól van, te tudod – mondta – Ha szeretnél róla beszélni, én itt vagyok.
- Köszönöm – válaszoltam halkan majd megfordultam és átöleltem – Lehetne, hogy a mai naptól kezdve csak ilyen lesz a kapcsolatunk? Vicces, mindennapi, nyugalmas? 
- Amíg korrepetálsz matekból, nekem minden megfelel – kuncogta el magát, s én megforgattam a szemeim – Komolyan mondtam. 
- Miről beszélsz? 
- Nem mondta a matek tanárod? – megráztam a fejem, mutatva, hogy nem – Nos, a legfelső csoport, azaz a tietek, korrepetálni fogja az én csoportomat. És meglehet, hogy én direkt kértelek téged. Rájöttem, hogy tökéletes esély lehetne arra, hogy beszéljünk, hiszen mikor ez történés alatt volt, nem igazán voltunk egy hullámhosszon. Ugye nem haragszol?

6 megjegyzés:

  1. Váááá együtt fognak tanulni!! Szerintem abból nem tanulás lesz :D ;D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha, Heytonnál ezt sosem lehet tudni. :D

      ♥xx

      Törlés
  2. asdsffghjjhklk
    BECCSUUUUUUUU
    ÚJABB SZERDA, AHW, TÖKÉLETES RÉSZ, JESUS!
    Ugye viccelsz velünk?
    Komolyan, melyik épeszű embernek lenne elege az állandóan szerelmetes Heytonból????????
    Soo, Louis!:3 Tökre örülök, hogy itt van, és szerves része lesz Peyton mindennapjainak!:3
    Tényleg, Heytont nem lehet megunni, ahw!☺♥
    Und végül Lincoln. Meglepődtem, mert szerintem egy teljesen korrekt levelet írt Peytonnak. Mármint, nem letámadta, hogy látni akarja meg minden, hanem, hogy megérti, ha nem akar vele találkozni, és hogy nem érdekli, mert, hát nem volt igazi apja, meg minden. Szall kellemeset csalódtam a fickóban, és várom, mi lesz ebből!:3

    Alázatos Alattvalód,
    Patricia P.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ah, nem hagyhattam ki Tommot. :3 Nem lett volna kerek a sztori, ha kihagyok akár egy fontosabb szereplőt is. :3
      Yas, Lincoln.. nos, már ő sem egy fiatal srác, mindinkább egy felnőtt családapa, szóval persze, hogy normálisan szólította meg a lányát-nem lányát. :) Und az ő találkozásukra is tervezek valamit, kíváncsian várom majd, hogy hogy fog tetszeni. :)

      ♥xx

      Törlés
  3. Úúú..... NAGYON CUKIK!!!!
    És csak úgy megemlítem, hogy van egy új kommentelőd, csak mert, már az elején is olvastam, csak nem akarom, hogy az legyen, mint a többi bloggernél, hogy azt hiszik nem olvassák a blogjukat, mert nem kapnak elég komit :) Szóval szerintem ez egy nagyon jó történet, bár nem igazán értem, hogy most mi van velük. Mert azt nem jelentették ki, hogy ők járnak, de már egy csomószor csókolóztak, de akkor most mi van??!!?? Türelmetlenül várom a kövi részt!
    All the love R

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Heyton igazából egy se veled-se nélküled páros. Nem mondanák ki, hogy mi van velük, inkább csak jól érzik magukat egymás társaságában. :) Nem igazán hiszem azt, hogy barátnak illetve barátnőnek kell nevezniük a másikat ahhoz, hogy érzéseket tápláljanak a másik felé. :) De természetesen ez is helyet kap valamikor, vagy sem. ;D
      Pénteken érkezik. :*

      ♥xx

      Törlés