2015. október 25., vasárnap

Roommates // Epilógus.

Hiii,
Oké, szóval. Hosszúság: 7 kerek oldal, plusz átlógtam a 8.-ra az utolsó paragrafussal. Szóval, hogyha készen álltok az egyik leghosszabb epilógusra, amit én személy szerint valaha is írtam, akkor jó szórakozást. :D Ha akármilyen kérdéseitek vannak, azt nyugodtan tegyétek fel, és a holnapi bejegyzésben megválaszolom őket. :) Lehet szó akármiről. ^^ Nem igazán tudom, hogy mit is mondhatnék, so inkább hagylak titeket, hogy olvassatok, aztán a holnapi utószóban magyarázkodok meg minden. :3 Jó olvasást. Xx
P.S.: Distance. ;D

// Peyton Hollingsworth

Mindig is nagy álmom volt, hogy családom legyen. Nem izgatott a gyerekeim neme, csupán hogy egészségesek legyenek és az apjuk egy normális, talpraesett férfi legyen. Valamilyen oknál fogva, az idők elteltével, mindazt, amit szerettem volna egy családapában, egy férjben, megtaláltam. Még hozzá Harry Styles személyében. És ezt igazán viccesnek, röhejesnek találtam eleinte.

A kapcsolatom Harryvel... nos, fogalmazzunk úgy, hogy érdekes egy dolog volt, az, és lesz is. Azután, hogy 2013 nyarán kibékültünk, újévig együtt voltunk. Utána valamiért elegünk lett a másikból, szóval szebb szavakkal megformálva, szünetre tettük a kapcsolatunkat. 2014 megint csak tele volt bökkenőkkel, ám összehozott minket újra. Oly annyira, hogy egy kis élet megfogant bennem, majd 2015. Január 25.-én világra is jött kislányunk, Zara Styles. Bár ahogy Harry mutatta be az egyetemista haverjainak és körülbelül mindenki másnak; Zara Jane Styles.

Elmondhatatlanul büszke volt az ő kis hercegnőjére, és akárhová ment, mindenhova cipelni szerette volna magával, hogy dicsekedhessen. Így hát, tekintve, hogy nekem a kislánnyal kellett foglalkozni, online sulira váltottam. 2015 már úgy is az utolsó évem lett volna az egyetemen, míg Harry 2016ban fog hivatalosan végezni. Szóval, hogy ne érezze magát annyira kihagyottnak, minden nap elsétáltam Zarával az egyetemig, hogy majd mikor édesapukája ki jön, legyen esélyük találkozni.

Családjaink pedig szinte elolvadtak a kislánytól. A szüleim és testvéreim amúgy is imádták Harryt, szóval, amikor kiderültek a nagy hírek, ahelyett, hogy lecsesztek volna, szerintem jobban örültek a dolognak, mint én és Harry. Pedig aztán mi sem tudtunk megmaradni a seggünkön. Harry szülei is totálisan el voltak ájulva a kicsitől, sőt, még Gemma is kedvesebben viszonyult hozzám, mint azt vártam. A kórházba is bejött, amikor megszületett Zara, szóval egy kicsit megkönnyebbültebben éreztem magam. Akkor főleg, amikor elnézést kért és tisztáztunk mindent. Mint kiderült, féltékeny volt rám, hiszen Xander az ő legjobb barátja volt, míg ő és a családja Manchesterbe nem költöztek, ahol is szerencsém volt találkozni a fiúval. Valamint elnézést kért amiatt is, hogy rossz társaságba rántotta Xandert.

Ám úgy éreztem, hogy valakit kihagytam a nagy találkozásból. Ő nem volt más, mint Lincoln Maxwell. A biológiai apám. Régen úgy gondoltam, hogy soha nem érdemelné meg azt, hogy megbocsájtsak neki. Viszont az idő múlásával rádöbbentem néhány dologra. Mint például arra, hogy nem csak ő a rossz ebben az egész szituációban. Valamennyire érthető, hogy lelépett, amikor anya terhes lett velem, hiszen eléggé fiatal volt. És erre a témára rátérve, párszor nekem is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha Harry is megfutamodik? De szerencsére, ez sosem igazolódott be. Na, de visszatérve Lincolnra, úgy éreztem, hogy legalább tudnia kell arról, hogy van egy unokája. Ha már persze nem volt neki az új gyerekeitől.

Ideges voltam. Vagyis, ez volt az egyetlen szó, ami körbe tudta foglalni az érzelmeim. A repülőn ülve nem csak Zarára, de Harryre is kellett figyelnem. Huszonegy éves létére, még mindig küzdött a tériszonyával illetve utálatával a repülők felé, ezért egy kicsit nehezebb volt mindent kordában tartani. Elrepülni North Carolinába, csak úgy lehet, hogy nem a legjobb ötlet volt, amire valaha is gondoltam. De hát ez van. Ez voltam én és a spontán ötleteim. Mondhatni, hogy Harry hozzájuk szokott már. Azt pedig csak elfogadta, illetve támogatta, hogy huszonegy év után, végre találkozni akartam a biológiai apámmal. És be akartam neki mutatni a lányunkat. Aki amúgy egy öt hónaposhoz képest, elég jól viselte az utat. Lehet, mert mióta felültünk a gépre, álomba zuhant, és míg le nem szálltunk, fel sem kelt. Valami, amit tőlem örökölt.
- Mindjárt visszajövök, megkeresem a bőröndöket – motyogta Harry a fülembe álmosan, ajkait a halántékomhoz nyomta és végig simított Zara hátán mielőtt eltűnt volna a tömegben. 
Kislányom ébredezni kezdett a karjaimban, kékes-zöldes szemeivel rám mosolygott, amikor lepillantottam rá. Szerettem volna fiatal anya lenni, viszont amikor húsz évesen kiderült, hogy ez nem sokára meg fog történni, egy picit lesokkolódtam. Ám bár mára, minden percét imádom annak, amit eltölthetek az én pici lányommal. Harryről nem beszélve. Ha nem lenne az életem része, valószínűleg Zara sem született volna, meg és nem lennék olyan boldog, mint most. 
- Na, bele is ültetheted Zarát – felkaptam a fejem az ismerős hangra, Harry mellettem állt és idő közben össze is állította a babakocsit melyen amúgy egy órán át veszekedtünk. Harry nem akarta elhozni, én azonban igen és mivel nem jutottunk dűlőre, szócsatázni kezdtünk. De persze a jobbik nyert; én. 
- Mondtam, hogy hozzuk el – kontráztam rá vigyorogva, s ő csak megforgatta a szemeit – Oi! 
- Maradj meg magadnak – nevette el magát aztán előre indult és maga után húzta a hatalmas bőröndöt.

Harry sikeresen talált egy taxit, majd a sofőrnek megmutatta a címet, aki el is vitt bennünket Lincolnhoz. Valamiért képtelen voltam apának hívni. Mikor megérkeztünk a hatalmas házhoz, kiszálltunk a taxiból és Harry fizetett. Át kellett adnom neki Zarát, egyszerűen képtelen voltam a remegő karjaimban tartani a kislányt. Féltem, hogy elejtem. Helyette megfogtam a bőrönd húzókáját és az ajtó felé indultam, ahol is megnyomtam a csengőt. Percekig nem nyitottak ajtót, Harry pedig már készen állt arra, hogy lelépjünk. Bár már nekem sem kellett sok.
- És még is hova mennénk? – kérdeztem nagyot sóhajtva, leültem a lépcsőre – Próbálom elhinni, hogy azért nem nyitnak ajtót, mert nincsenek itt, nem pedig azért, mert nem érdeklem őket.
Harry rám nézett, mielőtt a babakocsiba ültette Zarát és megbizonyosodott arról, hogy nem gurul el majd a szerkezet a gyerekkel együtt. Leguggolt elém, tenyereit a combjaimra tette.
- Ötletem nincs, hogy hol lehetnek. Lehet, hogy a reptéren várnak minket – kuncogta el magát mire mosolyognom kellett – Várunk még pár percet, félórát, utána elmegyünk, oké? 
- Igen, oké – egyeztem bele halkan.
Harry felállt, a kezét felém nyújtotta, felhúzott és szorosan a karjaiba zárt.
- És hogy nem lennének kíváncsiak rád? – nevetett fel percekkel később – Lincoln volt az, aki eleve meg szeretett volna hívni téged magához, hogy találkozhassatok, szóval kétlem, hogy ez lenne az ok. 
- Mhm, igaz – motyogtam mielőtt elhúzódtam volna tőle és Zarára néztem volna – Hihetetlen, hogy mennyire nyugodt baba. 
- Ez csak nekünk jó – vont vállat Harry mosolyogva, és leereszkedett a babakocsi szintjére, így szembe volt Zarával és vicces fejeket vágott, hogy megnevettesse a kislányt.

Fél órával később, egy hatalmas, matt fekete Range Rover húzódott fel a feljáróra, percekkel később pedig a benne ülő emberek felénk közeledtek. Hirtelen félni kezdtem, szinte azonnal Harry keze után nyúltam s ő készségesen kulcsolta össze az ujjainkat. Lincoln meg állt előttünk, pillanatokig csak nézett aztán felém nyújtotta a kezét.
- Lincoln Maxwell – mutatkozott be mosolyogva.
Lassan, de biztosan előre nyújtottam a jobb kezemet és megráztam az övét.
- Peyton Hollingsworth – mondtam én is a saját nevemet, kissé úgy érezve, mintha valami business emberek lennénk, akik egy fontos ügy miatt találkoznak elsőre. 
- Erm, szóval, ő itt a feleségem, Samantha. Sam, ő itt az első szülött lányom, Peyton. 
Kínos volt-e? De még mennyire. Legszívesebben Harry mögé bújtam volna, de meg kellett tökösödnöm. Így hát felvettem egy elfogadható mosolyt, és kezet ráztam a nővel is. 
- Örülök, hogy végre sikerült találkoznunk – mosolygott rám kedvesen, aztán hátrébb lépett.
Eztán egy lány lépett elém, nálam talán egy-két évvel lehetett fiatalabb. 
- Leyla Maxwell, örülök – mutatkozott be, mire én is elmondtam a nevem és megint kezet ráztunk. 
- A fiúk, valószínű, hogy a játékszobában vannak, fülhallgatóval a fejükön, talán ezért nem hallották a kopogást – magyarázkodott Lincoln. 
- Uh, nos, erm, ő itt, uh, Harry Sty…
- Harry Styles, a lánya vőlegénye – vágott közbe Harry, kezét magabiztosan előre nyújtotta, várva arra, hogy Lincoln elfogadja.
- Lincoln Maxwell, mint hallhattad percekkel ezelőtt. 
- Mhm, volt szerencsém, igen – hümmögött Harry amint visszalépett mellém és lazán a derekamra tette a kezét. 
- Akkor menjünk beljebb – törte meg a csendet Sam, miközben előre indult a kulccsal a kezében. 
Lincoln volt olyan kedves, hogy maga után húzta a bőröndöt, így hárman maradtunk a ház előtt.
- Nem volt olyan vészes – vontam meg a vállam – Bár eléggé kínosan indult. 
- Remélhetőleg a fiai is normális kölykök – mondta Harry, teljesen eltérve a témától – Nem kell, hogy a lányomat megsirassák az idióta hangoskodásukkal.
- Haz, biztos, hogy nem kicsik már – nevettem el magam, kezemet az arcára simítottam, hogy rám nézzen – De szeretem és hálás vagyok, amiért ennyire vigyázni szeretnél a kicsire. 
Rám mosolygott, lehajolt és ajkait összekapcsolta az enyémekkel. Végük ő tolta be a babakocsit a házba én pedig vittem a barna utazótáskát, melyben inkább Zara cuccai voltak.

A ház természetesen tágas, nagy volt. Öt embernek lehet túl nagy, de aztán én beszéltem? Én is körülbelül egy palotában éltem le az életem első tizenhét évét. Samantha megmutatta a vendégszobát, ami elég tágas volt ahhoz, hogy beférjen egy elhúzható szekrény, egy franciaágy és egy kiságy is. Ez meglepett, hiszen nem igazán mondtuk el Lincolnnak, hogy babával megyünk. Samantha azt azzal magyarázta, hogy a barátnője múltkor itt volt a kisfiával szóval számukra lett felállítva és mivel nem volt útban, nem szerelték le. Miután körbe mutatott majdnem mindent az emeleten, magunkra hagyott minket.

Eldőltem az ágyon, Harry pedig mellém fektette Zarát míg tisztába tette. Imádtam, amiért képes volt magától megcsinálni ilyen dolgokat, hiszen vártam, hogy majd a segítségemet kéri mindenben. 
- Nem is olyan nehéz eset apád és a nője – jegyezte meg Harry miután visszaöltöztette Zarát és az ölébe véve leült az ágyra – A lánya egy kicsit rámenős, a fiai meg hasonlítanak Mattre. 
- Az egyszer biztos, hogy azok is a tévéképernyő elé születtek, mint az öcsém. De még nem jutottam el odáig, hogy hasonlítgassam őket. 
- Érthető – válaszolta – Lemegyünk? Ki kellene dobni ezt a pelenkát is. 
- Kíváncsi vagyok Lincoln véleményére. Zarával kapcsolatban. Meg velem, veled, velünk
- Nem lehet egy rossz szava sem a kis családunkra – vigyorgott rám – Vagy, ha még is így lesz, akkor nem hívjuk meg az esküvőre.
Elnevettem magam megszólalásán, felnyomtam magam az ágyról és finoman megcsókoltam. Alsó ajkamba mélyesztettem a fogaim miután ajkaink elváltak a másikétól egy halk cuppanással, bár Harry nem várakozott sokat, míg megismételte újra a gesztust. Elnevettem magam, amikor Zara babanyelven gagyarászni kezdett és cuppanós puszit adtam az arcára mielőtt felálltam volna, és kivettem volna az apja kezéből.

A nappaliban számomra akkor még két ismeretlen srác, Leyla, Samantha és Lincoln ült. Amikor megláttak minket, Lincoln azonnal felállt és felém igyekezett. Ő is, én is, Harry is, talán még Zara is túlságosan hirtelennek találtuk a közeledését, így, hogy megakadályozzuk azt, hogy túl kínos legyen, bemutattam neki a lányomat. 
- Ap… Lincoln, ő itt Zara…
- Zara Jane Styles – szólt közbe Harry mire rá pillantottam. Büszke vigyor ült az arcán.
- Na, igen. Az apuka nem tud betelni a lányával – kuncogtam el magam.
- Mintha neked annyira menne – forgatta meg a szemeit játékos vigyorral az arcán a mellettem álló srác – Szerintem kettőnk közül te vagy az, aki a kislánnyal fürdik és vagy egy órán keresztül bámulod.
- Ugyanilyen vagy, szóval sssh! 
Mindenki felnevetett a kis veszekedésünk miatt, még Zara is tapsolgatni kezdett az ölemben. Ezután az ikrek bemutatkoztak, Daniel és Jack. Normális, tizenéves srácok voltak, és csak bele gondolni is abba, hogy plusz két fiú tesó illetve még egy lány került az életembe, egy kicsit meghökkentő volt. Főleg, hogy egyik sem volt vér szerinti testvér.  
- Erm, szóval, ő itt Zara, az.. az unokád – böktem ki nehézkesen amint átadtam a férfi kezébe a kislányom és csípőre tett kézzel vártam, hogy a baba felsírjon. Nem igazán maradt meg idegen emberek kezében, ezért meglepett, amikor teljesen nyugodtan nézelődött Lincoln ölében.
- Wow, ez furcsa – nevette el magát Harry – Nincs igazán hozzászokva ahhoz, hogy más emberek kezében legyen. 
- Azt hiszem, van egy kis tapasztalatom gyerek téren – mondta Lincoln, tekintetét végig a lányomon tartotta. Szavai ugyanakkor elszomorítottak egy kicsit – Nagyon édes kis tünemény vagy, hallod-e! 
Harrynek dőltem, míg apám a lányommal foglalkozott. Idővel Harry átölelte a derekam és megpuszilta a fejem tetejét. 
- Az ebéd kész, az asztal megterítve, gyertek! – Samantha mosolyogva pillantott mindannyiunkra. 
A fiú ikerpár szinte felpattant, Leyla lassan, fejet rázva utánuk indult és később Samantha is megfordult és távozott. 
- Még foghatom egy kicsit? – nézett ránk vidáman Lincoln. Harry az én válaszomat várta, így kicsit késve, de rábólintottam a dologra. Mi baj lehet belőle?

Jobban sikerült az ebéd, mint vártam. Zara persze kidőlt, mint a nád azután, hogy nem igazán lett vele foglalkozva. Mélyen szunyókált a mellkasomon, míg a nappaliban ültünk és kevésbé fontosabb dolgokról beszélgettünk. Aztán az egész mindenség egy hatalmas fordulatot vett, amikor Lincoln megkérdezte, hogy hogyan tartjuk fenn a londoni házat és miből élünk meg konkrétan. Sam is eléggé aggodalmasan várta a válaszunkat, aztán amikor bevallottuk, hogy a szüleink segítenek, olyan arckifejezés ült mindkettejük fejére, mintha szellemet láttak volna. Mindketten meg voltak lepődve, hogy egyikünk sem dolgozik és hogy a szüleink pénzén élünk és a többi. De arra persze nem voltak sok figyelemmel, hogy Harry még egyetemre járt és volt, hogy ideje nem volt lefürdeni esténként nem, hogy dolgozni, járni, nekem pedig a kicsivel kellett lennem a nap huszonnégy órájában, hiszen kire hagyhattam volna? A barátainknak meg volt a maga kis dolguk, és amúgy is azon aggodalmaskodtam volna végig, hogy mi van a lányommal, és nem a munkával foglalkoztam volna.

Idővel vendégeink is érkeztek, bár én, Harry és Zara ekkor már az emeleten voltunk. Egyszerűen csak besokalltam attól, hogy mennyire ki lett teregetve a magánéletem olyan emberek előtt, akik a mai nap előtt, még soha életükben nem láttak engem. Nem beszélve Harryről és Zaráról. 
- Baby, kérlek, ne hagyd, hogy befolyásoljon, oké? – kérlelt Harry és az ölébe húzott. 
- Nem befolyásol. Csak azért rosszul esett, hogy ennyire lenéztek minket miatta. 
- És akkor mi van? Nem az ő dolguk. Mi megvagyunk úgy, ahogy, és ők maguk is – meleg ajkait az arcomra nyomta pár pillanat erejéig, aztán felkuncogott és folytatta – Különben is. Elvégzem az egyetemet, utána szerintem biztos, hogy lesz valami fasza kis állásom. Onnan hozom majd a pénzt, és esetleg, hogyha Zara is már idősebb lesz, akkor a srácok vigyáznak majd rá, esetleg Eleanor és te is mehetsz, amerre szeretnél. 
Hálásan néztem rá, bensőmet megtöltötte a szeretet, melyet a srác iránt éreztem. Fejemet a vállára hajtottam, közelebb bújtam a nyakához és finom puszikkal hintettem el illatos bőrét. 
- Köszönöm, hogy legalább te ki bírsz és kitartasz mellettem – szólaltam fel csendesen és éreztem, amikor Harry összefonta az ujjainkat majd a combomra helyezte a kezeinket. 
- Nincs más választásom, nem igaz? – viccelődött mire csak felmorogtam, aztán végül én is elnevettem magam – Nem sokára egy életre magamhoz láncollak, szóval ideje lenne elgondolkodnom, hogy tényleg akarom én ezt. 
- Én is szeretlek – motyogtam, arcomra egy lusta mosoly kerekedett. 
- Bah, engem mindenki szeret! 
- Ezzel kapcsolatban azért nem lennék ilyen biztos, de akár így is gondolhatod, hogyha ez segít aludni esténként.
- Te, vagy az, aki segít aludni, Napsugár. Nélküled nem hiszem, hogy képes lennék olyan gyorsan elaludni, mint ahogy teszem.
- Jó neked – horkantottam fel – Néha annyira rám csavarodsz, hogy úgy érzem, megfulladok és rohadtul izzadok.
- Héj, te vagy az, aki mindig a karomra tapad, mielőtt elaludna!  
- Mert megszoktam, hogy a mackómat szorongathatom, és hogy azzal alszom el! Fejezd be a nyávogást és tűrd el. Nekem ki kellett nyomnom a gyerekedet egy olyan lyukon, amiről sosem tudtam, hogy ekkorára tágulhat! 
- Hm, én örülök neki, hogy kitágult akkorára, amekkorára kellett. Lett egy csodaszép kisbabám, akit a világon mindennél jobban szeretek. Talán még az anyukájánál is jobban. De csak egy icuri-picurival jobban. 
Beszélgetésünket megzavarta az ajtó másik oldaláról jövő kopogás. Harry szólt, hogy bejöhetnek, tekintve hogy Zara a szobában volt, és nem akarta megijeszteni a kiáltással. Percekkel később Leyla jelent meg előttünk, legalábbis úgy láttam a szemeim sarkából. 
- Uh, anya testvére és lánya itt vannak, erm, apa szeretné, ha megismernétek őket – tisztán ki lehetett venni, hogy a lány zavarban volt és ez megmosolyogtatott. 
Felemelkedtem Harry kényelmes öleléséből aztán Zara felé igyekeztem, hogy kivegyem a kiságyból. 
- Menjünk – bólintottam Harry felé, de inkább Leylának válaszoltam. 
Harry megindult Leyla után, így én csuktam be a szobaajtót. Óvatosan lépkedtem lefele a lépcsőn, kezemben a lányommal, aki időközben talált magának egy kis játékot, és azzal szórakozott. Csodáltam, amiért ennyire fitt volt a repülés miatt, és tulajdonképpen azt is, hogy én milyen sokáig bírtam. Harryről nem beszélve. 
- Lou? – az említett srác elképedt hangja rángatott vissza a jelenbe. A nappaliban álltunk, Lincoln tekintetét többször is éreztem magamon. 
- Harry! – nevette el magát a szőke, szinte már fehérhajú nő, ki mellett egy aranyos kislány állt és bámészkodott mindenfelé – Istenem, olyan régen láttalak! 
- Látom meggyarapodott a tetkó gyűjteményed, Louise – biccentett a lány, vagy nő combja felé, melynek oldalán, valóban megtalálhattam egy tetoválást.
- Te sem panaszkodhatsz, Styles – bökte meg vőlegényem mellkasát, aztán tekintete rám esett és a kezemben lévő Zarára – Csak nem… csak nem felnőtt az én göndör hajú, zöld szemű srácom? 
Harry csak nevetett, rám nézett majd bíztatott, hogy lépjek mellé. 
- Hmm – bólogatott elismerően Louise – Lou Teasdale.
- Peyton Hollingsworth – nyújtottam felé nagy nehezen az egyik kezem, mire ő csak megrázta a fejét aztán kitárta a kezét, hogy megöleljen.
- Nem sokára Styles – szólt közbe Harry, mint ahogy azt várhattam – Ő pedig – vette ki a kezemből a kislányt és egy hosszú, cuppanós puszit nyomott az arcára mielőtt bemutatta volna – Zara Jane Styles. Életem eddigi legnagyobb szerelme.
- Aw, milyen édes kis család! – mosolygott Lou – Nos, Harry már tisztában van a dologgal, de Pay, már ha nem baj, hogy így hívlak. Ő itt az én kis-nagylányom, Lux Atkins. Ha már teljes névvel mutatjuk be a gyerekeket.

Hosszasra sikerült bemutatkozásunk, köszöntésünk után mindannyian helyet foglaltunk a hatalmas kanapén és fotelekben majd beszélgetni kezdtünk. Én leginkább a lányommal és Luxszal foglalkoztam; nem láttam sok értelmét annak, hogy beleszóljak a „felnőttek” dolgába. Később Lincoln beszélgetni szeretett volna, csak velem, négyszemközt, így meg kellett válnom Zarától. Harry kezébe adtam a kislányt, mielőtt eltűntem volna apámmal a nappaliból. 
- Szóval? – kérdeztem egy kicsit türelmetlenül, amikor kiléptünk a kertbe – Miről lenne szó? 
- Szeretnék elnézést kérni… mindenért. 
- Bővebben? 
- Alattomos húzás volt tőlem leszólni téged és Harryt, illetve ahogy éltek. Semmi közöm nincs hozzá, még is egy pillanatra úgy éreztem, mintha valóban… mintha valóban az egyik szülőd lennék. Aki számít neked. 
- Lényegében valóban te vagy az egyik szülőm. Legalábbis biológiailag. Az viszont, hogy nem számítasz nekem, lehet, hogy egy kicsit túlzás lenne. Elvégre, szívemre vettem, amit mondtál, rosszul éreztem magam miatta. És, ha jobban belegondolunk, akkor itt állok előtted, talán huszonegy év elteltével, de itt vagyok. Nem halhatok meg úgy, hogy nem ismerem a vérbeli apámat. Vagy te képes lennél úgy élni, hogy tudod, hogy van valahol egy lányod, de életedben nem találkoztál vele? 
- Ha így nézzük a dolgokat, akkor úgy tűnhetek, mint aki soha nem szeretett volna semmilyen kapcsolatba lépni veled. Hiszen, te léptél helyettem. Fordítva kellett volna lennie.
- Nem fogom azt mondani, hogy ne ostorozd magad miatta – jelentettem ki semlegesen, karjaimat összefontam a mellkasom előtt – Csupán találnod kellett volna egy olyan időt, amikor úgy érzed, hogy készen állsz erre. De talán túl sokat képzelek, hiszen a munkád és új családod mellett nem hiszem, hogy akármikor lett volna rám időd. 
- Peyton, nem erről van szó. 
- Hát miről? – kérdeztem erőteljesebben – Huszonegy év, az sok idő. Gondolom ez neked is leesett már idő közben. Elvégre, három gyereked van, egy feleséged, pénzt hozó munkád! Hol férek én bele ebbe a tökéletes életbe? 
- Megértem, amiért ki vagy akadva.
- Bruh, még jó, hogy megérted! El is vártam, hogy így legyen! 
- De, ha mindketten akarjuk, akkor remélhetőleg sikerül többször találkoznunk. Így lenne esélyünk bepótolni mindazt, ami kimaradt eddig. 
- Nem tudom – sóhajtottam fel – Nem tudom, hogy akarom-e ezt. 
- A döntés, a te kezedben áll – mondta – Én azt hiszem, hogy készen állok arra, hogy visszaengedjelek az életembe. 
- Azt írtad a levélben, hogy nem bánod, amiért ott hagytál minket. Mi változott? 
- Peyton, felnőttem – válaszolta és elnevette magát halkan – Másként látom a dolgokat. A levelet akkor írtam, amikor a két iker srác megszületett. Valami bekattanhatott nálam, aztán megírtam, amit akkor éreztem. Viszont nem küldtem el azonnal. Vártam vele. És lehet, hogy sokat. 
- Léphettél is volna, de mindegy. Ami a múltban történt, az ott is marad. Nem mondom, hogy egyszerű lesz ez az egész menet, de az, hogy itt vagyok és beszélek veled, szerintem már egy hatalmas előre lépés.
- Persze, hogy az! – értett egyet velem mosolyogva – Jobban is jártunk, amiért te léptél előbb.
- Azért te is kellettél ahhoz, hogy mindez megvalósuljon – engedtem hosszabbra a pórázt, amit eddig a nyaka körül tartottam, eléggé szorosan – Ha nem szeded ki anyuból a lakcímem, akkor a mai napig nem küldöd el a levelet. Én pedig nem tudtam volna hova visszaküldeni. 
- Nem is lett volna mit küldened – nevette el magát, mire akármilyen meglepő volt, én is csatlakoztam hozzá – Uh, szóval, nem mondom, hogy isten hozott a családban, ugyanis láttam, hogy mennyire feszülten érezted magad, és ha ez így van valójában, akkor nem akarom, hogy ez egy afféle nyomás legyen, rajtad akármikor meglátogatsz, esetleg mi titeket. 
- Be kell, valljam, hogy egy kicsit féltem a találkozástól. De, azt hiszem, hogy jobban sikerült, mint képzeltem. 
- Ettől egy kicsit jobban érzem most magam – nevetett újból – Sam, a gyerekek és én is nagyon készültünk a nagy találkozásra, még ha nem is tűnt olyan hatalmas dolognak. 
- Mi annak is örültünk, hogy nem dobtatok csak úgy ki minket. 
- Ugyan már – legyintett – Elvégre, a lányom vagy. 
- Uh, igen, ami ezt illeti… én… nos, én még nem igazán vagyok készen arra, hogy… szóval, hogy apának hívjalak. Hozzászoktam már, hogy mást hívok apának. Nem tudom, valahogy túl soknak látom azt, hogy apának hívjalak. 
- Érthető – mosolygott rám kedvesen – Nem is azért mondtam, amit. Nekem is egy kicsit furcsa még ez az egész. De, biztos vagyok benne, hogy idővel belejövünk majd.

Egy eléggé szokatlan ölelés után visszamentünk a házba, ahol volt esélyem többet beszélni Sammel. Sam amúgy Lou testvére volt, és ha jobban megnéztem a két nőt, akkor valóban hasonlítottak. Lux egy tüneményes kislány volt, a szívem pedig szétolvadt, mint a kint felejtett vaj, amikor a kanapéra ült és Harry óvatosan az ölébe helyezte Zarát. Mellesleg kiderült, hogy Harry Lux keresztapja volt, ami számomra egy nagy meglepetés volt, de egyben egy válasz a kérdésemre is. Sosem értettem, hogy Harry miként volt ilyen képzett a gyerekek körében, merthogy a srácok, akikkel ezelőtt találkoztam, nem igazán voltak olyan otthonosak ilyen témában, mint ő. De aztán kibújt a szög a zsákból; kiskorától kezdve ismerte Luxot, Lou pedig Harryt és a másik két Styles gyereket. És hát Lux segítségével tanulta ki az alapokat a zöld szemű, barna hajú srác.

Mikor visszaértem a konyhából, ahol Leylával folytattam egy amolyan lányos-beszélgetést, Harry mellé ültem a kanapéra. Kezét a bútor fejtámláján tartotta, majd idővel lejjebb csúsztatta azt és a vállamat kezdte el simogatni. Közelebb hajolt, megpuszilta a halántékom, míg azt suttogta, hogy szeret. Emiatt idióta mosoly kerekedett az arcomra, és a nyakába temettem az arcom. Úgy éreztem magam, mint aki ott és akkor volt élete szerelmével először más emberek között. És ez furcsa volt, hiszen mióta Zara az életünkbe lépett, nem igazán volt esélyem csak Harryvel foglalkozni. Végül az előbb említett kislány az apja ölébe mászott, a mellkasára feküdt majd arcát felém fordítva fedezte fel a nagyvilágot. Ujjammal végig simítottam puha arcocskáján, mire édesen elmosolyodott és kicsiny kezével kapálózni kezdett felém. Mikor felé nyújtottam a mutatóujjam, elkapta, én pedig kuncogva néztem amint a szája felé emelte és megpróbálta bekapni. Harry persze finoman kiszabadította az ujjam a kislány fogásából és a cumit nyomta a szájába, mielőtt megpuszilta volna többször is Zara haját. És igazából abban a pillanatban éreztem úgy, hogy az életem kerek, kis híján már tökéletes.

Apámmal beszélő viszonyban voltam, a családom elfogadta és imádta Harryt, a kislányunkról nem is beszélve. Harry családja is mindenestül befogadott, még Gemma is megbékélt velem, mint azt említettem. Xander továbbá is a legjobb barátom maradt, csak úgy, mint Niall és Liam. A kapcsolatom jobbá formálódott Louisval, Eleanor ugyanolyan eszetlen és gyönyörű maradt, mint volt. Nem kellett semmiben hiányt szenvednem, pedig az élet elég sok követ dobált felém. Úgy éreztem, hogy boldogabb nem is lehettem volna, noha az elején ha valaki azt mondta volna nekem, hogy a lakótársamba fogok mélységesen beleszeretni, később pedig családot alapítani vele, valószínű, hogy szembe röhögtem volna az illetőt. De úgy látszik, hogy az élet tele van meglepetésekkel, én pedig tárt karokkal várom mindegyiket. 

THE END

6 megjegyzés:

  1. most meg azon gondolkozom, hogy keszen allok-e, az elolvasasara.
    nem akarom elengedni, es most olyan mintha el kene.
    bah, azert remelem soha nem hagyod abba az irast, es meg 90 evesen is gyartod majd a torteneteket❤
    na elolvasom, woah.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aw, ez édes. :) És tudd, hogy nem kell elengedned, ugyanis akármikor újra olvashatod, ha olyan kedved van. :) Nem fogom letörölni, szóval emiatt ne aggódj. :) Örülök, hogy tetszik amit csinálok, remélem, hogy a jövőbeli történeteim is ennyire elnyerik majd a tetszésed. :)

      ♥xx

      Törlés
    2. szerintem nem okozok meglepetest azzal, ha azt mondom, nem ezt vartam.
      a torteneteknel mindig a befejezes a legnehezebb, nemde? utalok epilogust irni, en is, bar most nem en vagyok teriteken.
      egeszen megfeledkeztem Lincoln-rol, az pedig melyen meglepett, hogy vegul Pay raszanta magat, hogy felkeresse, es elmenjen hozza.
      tovabba annak is orultem, hogy vegre Harry Styles lanya nem a Darcy nevet kapta, hiszen, konyorgom sablonosabb nem is lehetne lassan. woah, mindig az van, hogy mindig megfogalmazok egy jo kis velemenyt a fejemben, de mikor odakerulok, hogy le is irjam, hopp kiszall a fejembol.
      lolz, nem tudom mit kene meg irnom. ugyis tudod, hogy mennnnnyire imadtam.
      koszonom, hogy megirtad, woah, sirok.
      csokcsok, puszipuszi,
      Lace❤

      Törlés
    3. Aw, nem ezt vártad?! Jó értelemben, igaz? ^^ Remélem, lolz. Az epilógus mindig a legnehezebb. Igazából gondoltam rá, hogy szomorú lesz, but Heyton túl szép ahhoz, hogy depi end legyen plusz Harry is szenvedett eleget Mia miatt. :)
      Mint Pay is mondta a sztoriban, nem lett volna normális úgy tovább élni az életét, hogy nem tudja, ki is a valódi apja. Meg a kíváncsiság nagy úr, so Peyton amúgy sem hagyta volna annyiban a helyzetet. :D
      Ah, igen, tudom. Mindenhol Darcy van, és bár még évekkel ezelőtt én is imádtam a nevet, annyira elhasználták a fanfictionökben hogy már csak rá gondolni is rossz néha. :D Zara pedig mindig is tetszett, so gondoltam miért ne. :3
      Ahahaha, igen, a kommentjeid elárultak, hogy mennyire oda és vissza voltál a történetért, szóval köszönöm, amiért olvastad és komiztál is! ^^

      ♥xx

      Törlés
  2. Szóval én egyáltalán nem akartam elolvasni azt a végén, hogy the end, drága Beccsu, Úrnőm.
    Miért lett egyáltalán vége?
    Rajtad kívül mindenkinek megfogalmazódik a fejében a kérdés, drága.:*

    Oké, szóval, Heyton epilógus. Nem vártam, but eljött az idő elteltével, és ugyanolyan nehéz elválnom tőle, mint eddig akármelyik történetedtől.
    Tudod, hogy imádtam a történetet, a csavarokat, a szereplőket. És persze a fogalmazás/írásmódod visz nálam mindent, hiszen azzal nem tudok betelni.
    Hogy elégedett vagyok –e a történet végével?
    Természetesen igen, hiszen happy end, amit kivételesen mindenki kedvence. Mint egy fenti kommentben írtad, Heytonra tényleg nem lehetett volna rányomni a depi endet, és örülök, hogy így írtad meg.:3 Nem bírtam volna elviselni, ha nem Heyton lett volna a befejezés, hanem Peyton és Harry.
    Zara Jane Styles.
    Omfg:3
    Tegnap már kifangirlingeltem magam a név kapcsán. But, tudod. Zara Payne. :3♥
    Szeretnék egy hosszú, bravúros kommentet, de azt hiszem te is tudod, hogy már nincs mit mondanom. Nem tudok újat mondani, hiszen már a tökéletes összes szinonimáját felhasználtam a részek alatt.
    Amit sajnáltam az, az, hogy nem igazán említetted meg mi lett Niall és Liam barátunkkal. Mármint, az nyilvánvaló, hogy Liam lemondott Danielleről, und belém szeretett ((nekem pedig az álnevem Chanel, lol)), but Dr. Horannal mi történt? Összejött az asszisztensével, lolz?
    But Lincolnal, és az eseményekkel teljesen meg vagyok elégedve.:3
    Mármint vőlegény&menyasszony lett a mi Heytonunkból, kislányuk született, és mindenki boldog. Peyton megismerte a biológiai apját, és nem is volt annyira rémes, mint azt én, valamint ő elképzelte, lol. But az tény, hogy néhol elég kínosra sikeredett, ami természetesen nem probléma.:D
    Imádtam, ahogy Harry bemutatta a kis hercegnőjét, nagyon édes volt.:D♥
    És annyira jól fejezted be. Mármint, én tök bénán fejeztem be Nalexát&Lorryt, und idk azt hiszem te is mondtad, hogy béna az epilógus, vagy talán azt Stephre mondtad? Idk már, but biztosíthatlak a felől, hogy ez szuper lett! Nem mintha, Steph nem lett volna az, lol.
    Hiányozni fog Heyton nagyon, bár nem megy sehova, és bármikor újra tudom olvasni, akkor is még sokáig fogom emlegetni.:(♥
    Csodálatos történet lett Beccsu, és bár lehet nincs miért nekem büszke lenni rád, akkor is az vagyok.♥

    Ölel és Cuppant Alázatos Alattvalód,
    Patricia P.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. AWWWWWWWWWWWWWWWWWWWW.
      Tudod, hogy imádom a komijaid, szall ahogy most megleptél ezzel a hosszúval, tök happy vagyok. ^^ Igazából mindig várom, amikor végre egy sztori végére érek, ugyanis hosszú komikat kapok lol. És az a kedvencem. :D
      Lolz, Zara Payne. :3 Nektek is Zara lesz és nekünk is, ok?! Úgy is nem vérszerinti-unokatesók lesznek a gyerekeink, so. :3 Majd lesz Zara 1 meg Zara 2. :D Vagy Zara S. és Zara P. ahahaha. :D OH VAGY MAJD A MIENK LESZ ZARA JANE A TIETEK PEDIG CSAK ZARA. :D Kész, megoldva. *napszemüveges emoji*
      Oh, igen, Lime lemondott Danielleről. :( Poor baby.♥ Und Dr. Horan továbbá is vállalja a klienseket szóval, ha szeretnél időpontot, privátban beszélhetünk róla, Miss.
      Örülök, hogy tetszett a sztori, és köszönöm, amiért olvastad. ^^ Mint ugye mindent, amit írok, lol. :D
      Aw, büszke? Rám? Aw. Köszönöm. ^^

      Úrnőd,
      queenxxbee
      ♥xx

      Törlés